A felhők felemelkedtek és elvékonyodtak, a reggelt elöntötte a Nap fénye, és a felmelegedő föld tavasz illatát tétova szél hordta szét a fák között. Virágzott a vadcseresznye, szólt a kakukk harangja és a sárgarigó fuvolája, csupa pattanó rügy, lüktető tojás és anyaság volt a természet. A völgyben patak futott, a hegyoldalon tölgyek álltak, és valahonnan messziről, a gondolatok pereméről sejtette az ember, hogy létezik valahol egy másik világ is, egy zajos, zakatoló világ, de mindez olyan távolinak tűnt, mint a mesék vasorrú bábája. Béke lengett a táj fölött, mint a tábortűz füstje, a láng pedig a szívben gyulladt, hogy lobogva világítson a jövő-menő évek múlásában. A patak egy kiöntésénél megálltam, ahol a víz kényelmesen szétterülve tavacskát formált, és néztem a mozdulatlan tükörben fürdő fákat és felhőket. Arra gondoltam, hogy éjjel talán a csillagok nézegetik magukat itt, vagy félénk muflonok, akik inni érkeznek ide. Zsongott az erdő körülöttem, az élet nevetett, a juharlevelek pedig mosolyogva bólogattak: vidd el ezt a világot magadban oda, abba másikba, a zajosba, és mindig térj vissza hozzám!

- Ígérem! – mondtam halkan. Tompán szóltak a bakancsaim alatt a léptek, és vittek tovább, egyre csak tovább, de belül nevettem, mert vittem magamban a legnagyobb kincset, amit ember elérhet, és amely csak négy betű papíron, de az egész világ, létezés és élet benne van: béke!

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A hegyek között lévő végtelenségben mély béke él. A csend lakik ott, az összhang, amely segít túllátni a szűk életen. A megértés, amely a bánatot belső nyugalommá formálja, a küzdelmet győzelemmé és elengedéssé, a mély sebet többé nem fájó forradássá. Örök itt a boldogság az ég és a föld határán, ahol a sóhajok a felhőkkel érnek össze a határtalanban. Itt nem múlnak az álmok, összeölelkeznek a lelkünkkel, és felszabadult dobbanásokban forr bele a szívünk a befogadó mindenségbe. A tájak szépsége a saját lelkünkben rejlik, és bárhová magunkkal vihetjük ezt a tisztaságot. A rohanó hétköznapokba, a városok nyüzsgésébe, az egyre jobban lelket vesztő modernizációba. Gyertyaláng ez, amelyre vigyázni kell, őrizni és óvni. Nem lobbanhat el! A szépségbe és jóságba vetett hit örök.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Az áprilisi este szétterült a tájon, és az egyre sűrűbbé váló sötétség némaságát csak a völgyön átfutó szarvasok lábának neszezése, az alvófáján elhelyezkedő fácán kakatolása, és egy magányos feketerigó éneke törte meg. A Hurka-völgyben voltam a Velencei-hegységben, és megálltam egy szinte függőleges gránitszikla tövében, amely úgy állt ki a földből, mintha törvényhordozó lenne, amelyre az erdő életének tudói vésték fel a mondatokat, amelyeket csak az arra érdemesek érthetnek meg. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy csak a fülem és az érzéseim vezessenek. Szokatlan volt az első néhány percben, aztán otthonossá vált, mert úgy éreztem, mindent értek és felfogok, ami körülöttem történik. Talán nevetni való, talán nem, de úgy éreztem, ebben a pillanatban mellém lépett az erdő, és várta, hogy mondjak, meséljek valamit, mert olyan este volt, amikor mesék születhetnek. Azt éreztem, láthatatlan írás van a szememben, és bennem él egy hang és hívás, ami az erdőt jelenti, minden vadvirággal, gombával, lepkével; minden ösvénnyel, réttel, sziklával; a vadak neszével, a feketerigó hangjával, a tücsökciripeléssel, a patak sustorgásával együtt. Mennyire szerettem volna egy lenni vele! Forrás lenni, amiből az élet-hozó víz soha ki nem apadhat. Patak, amely kincseket hoz a felszínre, és azt bőkezűen a világnak ajándékozza. Szerettem volna lepke lenni, ami a rét virágai felett táncol, ösvény, ami bennem él, felhő, ami aludni tér a gondolataimba. Szerettem volna szél lenni, és befutni a tájat, csend a csendben, és szív, amelynek dobbanása magába fogadja az egészet, amelyet megérteni sohasem lehet, csak szeretni, és azt mondjuk rá – Élet. Azt éreztem, hogy mindez valóság. És azt is tudtam, hogy a létezőt az idő fogja keretbe, és most megállva rám nézett egy pillanatra, és hagyta, hogy álmodjam, mielőtt a perceket tovább vitte magával a múltba süllyedt valóságba.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A kissé hűvös tavaszi alkonyatban egy rozsdafarkú rebbent fel a tető sarkára, és énekelni kezdett. Feketerigók adták hozzá a kíséretet, és hangja magányosan szárnyalt bele az egyre növekvő árnyakba. Hazaértem, és mintha csak erre várt volna az idő. Hallottam, ahogyan a bakancsaim dobognak a lépteimet kísérve, a kulcsot, ahogyan elfordul a zárban és a falépcső nyikorgását. Az erdőből hozott csend mellém telepedett, s miközben lehúztam a bakancsokat, az ablakon benézett hozzám az alkony. A szoba úgy borult rám, mint egy fekete lehelet, és én gondolattalan némaságban öltöztem vissza, léptem ki az ajtón, és ültem le a padra a cseresznyefa alá. Alaktalan szürke testével szinte körém folyt az est, és éreztem, ahogy hidegülő érintésével az arcomhoz ér. Kezeimmel átfontam a lábszáramat, fejemet a térdemre hajtottam. Jó volt nem mozdulni, csak lenni. Révedező fáradtság telepedett rám, hiszen egész nap a hegyek között és barlangban voltam. A némaságban elém lépett egy kis árnyék, barna szemekkel rám nézett, és meleg, kicsi kezeivel átfonta a nyakamat. – Kisfiam – suttogtam, átöleltem a törékeny testet, aki egészen hozzám simult, és apró szíve átdobogott hozzám. Aztán fázni kezdtünk, és éhesek is lettünk. Amikor beléptünk a szobába csend volt és sötét, de már nyomát sem lehetett érezni a fekete leheletnek. Bársonyosan ölelt körbe az este, és bennem szétterült valami elmondhatatlan nyugodtság. Nem sokkal később pedig úgy léptünk át az álom kapuján, hogy magamban továbbra is hallottam a rozsdafarkút énekelni, aki az életet hirdette…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Elcsendesedett a nappal, de beszédes lett az éjszaka, és mély titkokat suttogott az öreg utak hátán. A lekaszált réten a tavaszt köszöntötték a tücskök, az orgonabokrok között fülemüle csattogott, a vén hársak között pedig egy nyest keresgélt tétova zörgéssel. Nesztelen szárnyakon libbentek a denevérek, mert eljött az ő idejük, és terített asztal ilyenkor az erdő. Éjjeli lepkék csaponganak sápadtan a lámpám fényében, tompa zúgással szállnak a cserebogarak a tölgyek között, és itt-ott hangolják már hegedűiket a szúnyogok is. Lekattintom a lámpát, és a fűbe ülve várom, hogy szemem megszokja a sötétet. Érzem, ahogy körbeölel az erdő, és a fák, a bokrok, a virágok testvérükké fogadnak. Megáll az idő, és hagyom, hogy kátyúba ragadt szekerét utolérje az emlékezés. Egy hangya mászik fel a kézfejemre, és amíg nem csíp meg, hát legyen csak ott. Ő is egy útkereső, mint mi mindannyian. Álmokat kergetünk, mert azt hisszük, hogy a boldogság maga a nyár, és elfelejtjük, hogy mindig van valami szomorúság abban, ha elmúlik a tavasz. A felfűtött, mámorosan virágillatú tavasz után mindig elfakulnak a virágok, mert már nincs szükség a tarka színek hívogatására és a virágpor bódulatára. A virágok anyává válnak, és a nyár tündöklő szépsége mindig megérleli a gyümölcsöket, még akkor is, ha időnként villámok hasogatják az egét. Az édes gondolatok lehullnak az elmúlt idők néma porába, és tarka ruhájú víg csavargóként tékozolja el az ősz mindazt a szépséget és jót, amit nővérei, a tavasz és a nyár teremtettek. A ködös gyalogutak hátán komótos léptekkel éri utol a tél, hogy felelősségre vonja, de aztán a feledés jótékony hótakaróját borítja a lecsupaszított világra, amely egykor minden volt, és most már semmi. Az ember élete nem más, mint az évszakok váltakozása.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Álmosan tűnődő árnyak járnak ilyenkor az erdőben. A napkorong a látóhatár pereme alá gördül, tündöklő palástjának egy darabját hagyja csak ébren, hogy pár percig vörös fényben ússzon még a fák koronája. Aztán elhalkul a feketerigó éneke, a füvek illatos üzenteket küldenek egymásnak, zümmögve-dongva szállnak az esti bogarak és nyomukban megjelennek a nesztelen röptű denevérek. Az égő fény helyén piszkos szélű felhőrongyok maradnak, amelyekkel pajkos szélgyerekek játszanak, hogy utat nyissanak a csillagoknak. Lelkünkre ül ilyenkor a tavasz, nézi a sarjadó életet, és kezével felemeli a mélyről jövő vágyakat. Álmainkat gyakran folyó szeli ketté, amely sebes rohanással viszi az órákat és a napokat a hátán, hogy olyan messzire sodorja őket, ahonnan már nincs visszatérés. Az erdő ilyenkor jóságos szeretettel öleli át gondolatainkat, az ég csillagszemei csak ránk szórják fényüket, hogy utat mutassanak a lehetőségek útvesztőjében.

Halkan zörögnek a kavicsok a bakancsaink alatt az ösvényen lefelé, fejlámpafüzér tapogatja az éjszakát, és ilyenkor a mesékre gondolunk, amelyeknek mindig jó a vége, és most az egyszer mi vagyunk a hősök, akik mindig tudják, mit kell tenniük, és mindig csak jót cselekszenek.

Végül szétválnak útjaink, titokként őrzik a hegyek meséinket, mert nekünk vissza kell térnünk – a valóságba. Bár igazak lennének a mesék…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Szeretem azokat a helyeket, ahol megállva olyan érzésem támad, hogy csak egy parány vagyok a végtelen természetben. Ezek a helyek jellemzően hegytetőkhöz, sziklafalakhoz és barlangok nagy termeihez vagy aknáihoz kapcsolódnak.  Szeretek ezeken a helyeken csendes tűnődéssel tölteni hosszú perceket, és hagyni, hogy szemeim megpróbálják felfogni a tájat annak minden rezdülésében. Emlékek állnak fel ilyenkor a múltból, mint ahogyan hajnalban a Nap kel fel a réteket szegélyező fasor mögött. Eleinte térdig az éjszakában állnak még a fák, de aztán teljesen aranyköntösbe csavarja őket a fény. Nincs ilyenkor az emlékeknek és gondolatoknak szabott rendje, sokszor csak csaponganak egymásba fűzve térben és időben nagyon eltérő benyomásokat. Nincs olyan, hogy valaki csak a szépre emlékezik, nekem legalább is a rossz is eszembe szokott jutni. Sőt! A szomorú gondolatok sokkal több ideig időznek az emlékek kaleidoszkópjában, mint a jók. Élete folyamán mindenki követ el hibákat, kisebbeket vagy nagyobbakat egyaránt. Akik született álmodozók, talán többször hibáznak, mert könnyebben térnek le a megszokott útról, hiszen nem elég nekik az elvárások, a nemzedékek óta beidegződött folyamatok szerinti cselekvés. És aki új utakon jár, az könnyen eltéved, elbotlik, körbe öleli és visszahúzza a töretlen erdő iszalagjával és szederindáival. Nem azért élünk, hogy a félelmeinkben teljesedjünk ki, hanem azért, hogy az álmainknak éljünk. Az álmok viszont csak a mesékben teljesülnek könnyedén, a valóság sokszor egészen más. Sok kacskaringó, kitérő és mellékvágány vezet a megvalósítás útján, sok hibázás és kudarc jelzi az utat, és aki visszatántorodik, az ugyan nyer pillanatnyilag, de a végső mérlegben könnyűnek fog találtatni.

Csobánc

Ha tehetném, akkor én is csak a szépre emlékeznék. A tájakra, ahol jártam, az emberekre, akikkel találkoztam, a felfedezések örömére, a várakozás ízére, amely megelőzi a beteljesülés pillanatát. Egy csengő kacagásra, egy magába záró pillantásra, a simogatásra a karomon, az együtt töltött órák boldogságára. De mivel álmodozónak születtem, békét kellett kötnöm az utamat kísérő kisördöggel is.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Szeretem a mállott, rücskös gránitsziklákon a kezemet végighúzni, hátamat a szélnek nekivetve a Velencei-tavat bámulni. Szeretem a kék égen vitorlázó felhők habtorlaszát, a zizegő ékes vasvirágot, a zöld gyíkok ütemesen lüktető torkát. Szeretek csak úgy az ingókövek között lenni. Nem keresni semmit, és mégis felfedezni ezt a világot. A deres csenkesz simogatását a térdemen, a cselőpókok földbe vájt alagútját, a fűzlevelű peremizsek között vitorlázó gyöngyházlepkéket, a tücsökszavú réteket, a citromsármány dalát. Szeretem a dinnyési Fertő felé szálló nagy lilikek csilingelő jajszavát, a villám fényét, a hársfák méhzümmögéses dalát, amely álmosító vasárnapi kerteket idéz. Minden szikla ismerősöm, és mindegyik marasztal, csak percekre, hogy árnyékában leülve elbújjak a rohanó idő elöl. Ilyenkor talán el is hiszem, hogy ez a délután örökké tart, a hangok, színek és illatok, amelyeket érzékeimmel felfogok, nem kopnak meg soha. Úgy vésődnek be, mint ahogy az ügyes rézmetsző készít bonyolult mintákat egész lényét beleadva művészetébe. A régi korok tárgyai ezer évekre fennmaradnak, az emlékeink viszont csak addig élnek, amíg létezünk. Életünk múltával emlékeink is elvesznek, egyedül emlékezetünk marad meg addig, amíg van, aki emlékezzen ránk.

Hiszek abban, hogy majd sok-sok év múlva ezek a kövek mesélni fognak, hogy voltak emberek, akik szerették őket, akik itt barlangokat kutattak, akik semmit nem vettek el, csak adtak, és akiket társukká fogadtak, és gránittá váltak maguk is.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Vannak helyek, amelyekhez ezer szállal kötődöm. A Keszthelyi-hegység, a Tapolcai-medence, Balatonederics, Sukoró, a Burok-völgy, a pázmándi kvarcit sziklák vagy éppen a Bodza-völgy. Mindenhol barlangokat kutattam és az évek során úgy megismertem őket, mint a tenyeremet. Sikerek és kudarcok kapcsolódnak hozzájuk, zúzmarás téli erdő és tikkasztó nyári meleg, ibolyát nevelő tavasz és ködöt lehelő, aranyló leveleket hullató ősz. Miért van az, hogy egy adott helyhez ragaszkodunk, míg egy másik minden szépsége ellenére sem tesz ránk mélyebb benyomást? Miért van az, hogy vannak helyek, ahol már nagyon sokszor jártunk, de mégis vágyunk oda vissza, ha hosszabb ideig nem látjuk?

A Tapolcai-medence a tanúhegyekkel, ahol évekig kutattam a bazaltbarlangokat

A magyarázat bennünk rejlik. Minden ember bonyolult lélek. Van, amikor bal lábbal kel, és csak morogni tud, mint egy morcos medve, és van úgy, hogy bármi is történik, nem tudja elrontani a kedvét semmi. Vannak napok, amikor minden új benyomásra fogékonyak vagyunk, és van úgy, mint a kórócsigáknál nagy melegben, hogy duzzogva elzárjuk magunkat a külvilág elől biztonságos kis házunkba. Az életünk szüntelen mozgásban telik, és attól függően szeretünk meg egy helyet, lesz számunkra közömbös, vagy éppen ellenszenves, hogy amikor ott járunk, mennyire vagyunk befogadók. Egy igazi mogorva napon a legszebb szurdok vagy barlang látnivalói mellett is úgy sétálunk el, mintha semmi közünk nem lenne hozzájuk, és csak mennénk innen minél hamarabb, de magunk sem tudjuk hová és miért. A vidám napokon pedig egy egyszerű réten is csodálatosan érezzük magunkat, pedig talán ilyen rétből vagy egy tucat is van a közelünkben, de mégsem azok lesznek számunkra kedvesek.

Az örök kedvenc, Sukoró, egy augusztusi naplemente utolsó sugaraiban fürödve

A saját érzéseink és gondolataink mellett nagyon sok múlik azokon az embereken is, akik egy adott helyen élnek. A vidám és csupaszív emberek általában a jó és a szép iránti érzékkel megáldott közösséget formáznak, és mindenki szeretne egy ilyenhez tartozni. Az ilyen helyeken úgy érezzük, hogy hazaértünk, megpihenhetünk végre, mert amit kerestünk, azt megtaláltuk. Ha pedig a táj szépsége, az érzéseink, és a közösség mind egyszerre találkozik – akkor kezdünk el ezer szállal kötődni egy helyhez.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A gyalogút puha zöld tenyerét tartotta elém, hogy lassan járjak, mert elmúlt már március, fészkek készülnek már az ágak között, levelet bontanak a fák, és a kora tavaszi félénk virágokat leváltják a változatos színű virág-hadseregek. Szobányi foltokat borít a homoki pimpó, a fürtös gyöngyike, az odvas keltike, a bogláros és erdei szellőrózsa, a kövifoszlár és a farkaskutyatej, s mint a generálisok, itt-ott tavaszi hérics magasodik a többiek fölé. Nem zizegnek már a tavalyi levelek a léptek alatt, mert zsenge fűszálak nőttek rájuk, csupa békés zsongás az erdő, amelynek titokzatos mélyén készítik már a sóskaborbolya gyermekhangú sárga kis csengettyűit, hogy hangjukkal elébe menjenek majd a májusnak.

Tavaszi hérics a Gaja-völgyében a Károlyi-kilátónál

Vidám csobogással kíséri utamat a patak, amíg az ösvény egyszer csak balra fordul, hogy felvezessen a sziklák közé, magasra, hogy alattam maradjon az idő, amely elmúlt, és az utak, amelyeket megjártam. A sziklán ülve a lábam a mélybe lógatom, hagyom, hogy fújja az arcomat a mindig kacér áprilisi szél. Elmaradnak ilyenkor még a tűnődő gondolatok is, messzire kerül tőlünk minden, ami hétköznapjainkat kitölti, és a minket bántó dolgokból nem marad más, mint némi kesernyés illat, ami olyan, mint a tegnapok mámora. Kibékülünk ilyenkor a világgal, nem gondolunk a holnapra, de nincs is miért. A pillanatban élünk és a pillanatnak élünk, és ez jól van így, nagyon jól. Aztán felállunk, elindulunk, és ahol az ösvény elkanyarodik, gondjaink újra mellénk szegődnek, és kísérnek egy életen át, csak néha maradva el.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com