Velencei-hegység túra

2018.jan.22.
Írta: velenceihegysegtura

Csend

Szinte éreztem, ahogyan a fagy előkúszott a fák közül és jeges kézzel belemarkolt a tájba. Fagyott volt előttem az ösvény, és a sárban, mint középkori viaszpecsétek, megmerevedett szarvasnyomok látszódtak. Gímszarvasok jártak erre, talán még tegnap este, és mentek legelni a sziklák fölötti rétre. A pocsolya jege még nem bírt el, éles roppanással szakadt be a bakancsom alatt, és nyomában piszkos barna lé szivárgott a fehér, dérmintájú jégre. Nyugat felé egy keskeny sávban még narancssárgán világított az ég alja, amerre alágördült a Nap, de fejem felett vad örvényekkel hullámoztak a mélykék felhők, és itt, az erdőben, már szétterült a sötétség. Dermedést leheltek a völgyek, a sziklák és a hegytetők. A nemrég hullott, és szinte azonnal el is olvadt hó könnye apró jégcsengettyűkként fagyott a fákra. Macskabagoly rikoltott a völgy felől, fagyott levelek ropogtak a lépteim alatt, de aztán elhaltak a hangok, és békességes csönd vett körbe. Hallgatott az erdő, mert útnak indította a nesztelenséget, amelyre már várt fekete palástjában az éjszaka. Szétfutott az ereimben, lüktetve áramlott a szívemen keresztül, és a mozdulatlan magányban beleolvadtam a téli tájba. Apró pattanások hallatszottak a fák közül, ahogyan a fagy szorítása egyre erősebb lett, végül eltűnt az utolsó napsugár is, és a csillagtalan éjjel reszkető kezével eltakarta a világot. Az utak belefutottak a messzeségekbe, és talán valahol a jövőben összeértek, mint ahogyan az ujjak fonódnak össze egy szerelmes kézfogásban, amikor már szinte tudni sem lehet, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik. Álmok kapaszkodnak fel ilyenkor a nem is tudott mélységekből; álmok, amelyek kísérnek minket egy életen át szerető varázzsal. Olyanok, mint a születő tavasz illata a hóillatú erdőben, mint a messze csillagok ragyogása, amelyek utat mutatnak a fáradt vándoroknak. Reménnyé változnak a kudarcok, vadvirágos rétek felett táncoló tarka pillangók lesznek a gondolatokból, és bíztatnak minket bársony szemekkel, selymet adó szóval, kedves simogatással.

Apró lángok lobognak bennem, világítanak, táncolnak. A kezemmel védem őket, hogy ne oltsa el a szél a parányi csodákat, érzem melegüket a kezemen, látom a lángok kékből sárgába váltó színét, a vörös és kormosfehér villanásokat. Gondolatok ezek, belsőm rezdülései. Bennük rezeg egész fiatal életem, minden emlék, amelyek szigetté értek az élet tengerében, amelyeket nem tudtak elmosni a hullámok, amelyek nem vesztek el a látóhatár végtelenjében. Itt állok most a fagyban, a mozdulatlan erdőben, az erdő és a sziklák határán, és végtelenül szeretem ezt az életet.

Rebben a láng, ingadozik, árnyéka múló képeket fest az idő vásznára, és lobogásával hirdeti, hogy az emberi jóságba és szeretetbe vetett hit nem múlik el soha. Az erdő megtanít rá…

Úgy indultam tovább, mint akit aznap semmi rossz nem érhet. Magányosan, hallgatózva kanyargott előttem az ösvény, és egy voltam vele, egy voltam az erdővel, az elszáradt füvekkel, a hulló fenyőtoboz koppanásával, a megbarnult tölgylevelek zizegésével, a finoman dobbanó szarvaslábak neszezésével. Hová is megyek, hiszen hazaértem. Itt vagyok otthon. Megállva utolért a lépteim zajának elhaló suttogása, és le kellett ülnöm egy kidőlt fatörzsre, és leírnom, amit érzek. Fagytól mart, dermedt ujjaim között a toll, lágy percegése a papíron. Felettem pedig mosolyogtak álmukban a fák, vártak már, és tudták, hogy eljövök és leülök itt. Igen, ez is én vagyok. Parányi pont a télben, a mozdulatlan erdőben, fejlámpa fénye mellett.

Fagyott levelek között hevertünk.

Tűnt telek kezdtek éledni Benned,

arcod, tested, gyönyörű varázzsal

ragyogta be a csendet.

Titkok suttogtak a fák közötti ködben,

az éjjeli égen vitorlázó fellegekben.

Szótlanul csodáltuk a kelő Hold vörösét,

a felénk lépdelő jövő ígéretét.

Az erőtlen napfényben hajoltunk egymásra,

téli erdő és ember összetartozása.

Illatodban és boldog nyugalmadban

simogattalak álomra csukott szemekkel.

Alkotód lettem, és Te lépteim vigyáztad

féltőn, kedvesen.

Tenyeredbe vetted az arcom, meséltél,

bármily halkan is mondtad, szívemig elértél.

iszkai_csillagok.jpg

Címkék: tízperces

A zöld zsalugáter

Virágos rétek és dús lombú tölgyek között kanyargott az út, fel, egészen az erdészházig. A kicsiny házikó úgy bújt meg a zselici dombok között, olyan csendes magányosságban, hogy csak akkor lehetett észrevenni, ha egészen a közelébe ért az ember. Régen elköltözött már az utolsó lakója, magára maradt a ház az erdő békés suttogásában. Mert az erdő nem hagyta el őt, féltő kézzel simogatta, hiszen, aki itt lakott, szerette ezeket a dombokat, fákat, gombákat és vadvirágokat, a csendesen járó vadakat, a hajnali madárdalt, a téli zúzmarát, az őszi verőfényben hulló leveleket; mindent, de mindent, amit az erdő adhatott. A kicsiny ház padlására pelék költöztek be, hogy éjszakánként apró lábaik dobbanásával törjék meg a ház csöndjét. Hajnalban kuvik ült a tető sarkára, és álmosan tollászkodott mindaddig, amíg valahonnan Bőszénfa irányából útnak nem indult a Nap vándorútjára. A széldeszkák alatt örökké fecsegő, nyilalló röptű füstifecskék fészkeltek, a ház melletti tölgyfa odvában pedig vadméhek találtak otthonra, békés zümmögéssel töltve meg a lassan múló vasárnap délutánokat. A ház ajtaját becsukták és bezárták, amikor elmentek innen, és behajtották a zöld zsalugátereket is, egyetlen kivételével. Ez az egy, a ház keleti oldalán nyitva maradt, rozsdásodó kampó fogta a falban lévő karikához, és széttárt karjai közül homályosodó ablakszem nézett az út felé, visszavárva az erdészt, akinek talán sikerül visszafordulnia azon az úton, amelyen még senkinek sem sikerült. Múltak a hetek, hónapok, évek, de az úton nem jött senki, csak az Elmúlás, hogy megpihenjen a ház tornácán, és szomorú meséket meséljen arról a világról, ahová egyszer mindannyian tartozni fogunk.

*

Nem volt már fiatal legény a rozsdafarkú, hiszen harmadik évébe lépett. Homlokán világított a fehér folt, mint a hó, torka fekete volt, mint a korom, melle és farka pedig vörösen izzott, mint a rozsda. Repült sivatagokon, tengereken, hegyláncokon keresztül, mert követnie kellett a parancsot, hiszen a szerelem ott lobogott a magyar erdőkben, a szelíden hullámzó zselici dombok között. Amikor megérkezett, kelőben volt a Nap, és a kis ház szinte ragyogott a hajnali napsugarakban. Kiült a kúpcserép szélére, billegette nagy büszkén a farkát, csettegett, majd amikor a Nap fénye melegíteni kezdte a mellét, teli torokkal énekelte világgá határtalan örömét. Az egész erdő vele énekelt, tündökölt, de ő nem látott, nem hallott mást, csak a saját boldogságát. Egy szép napon megérkezett a párja is, és csapongtak, kergetőztek a diadalmas, fékevesztett beteljesülésben. Párosan röpködtek, keresgéltek, végül úgy döntöttek, hogy a fészeknek a legjobb helye a zöld zsalugáter mögött lesz, a fal, a kampó és a rostélyok között háromszögben. Fűszálak, tollpihék; hordták, rakták közösen a fészket. Aztán nap, mint nap egyel több lett belőlük – pici, kék tojásokból, amelyek úgy mosolyogtak, mint a jókedvű, felhőtlen égbolt. Ráült a tojó, mozdulatlanul a félhomályban, ez az ő dolga, ez az ő sorsa, dehogyis bánná, hiszen nincs szebb dolog, mint életet adni. Mire felpattantak a tojások, elhalkult az erdőn a madárnóta. Először a cinkék és rigók, majd utóbb a pintyek, sármányok, poszáták és fülemülék. Csak a gerlék búgtak fáradhatatlanul, simogatón a hulló vadrózsaszirmok felett. Nincs már idő énekelni, hordani kell az eleséget, egyre többet és többet, szaporán. Eleinte a fiókák alig bírták emelni nagy fejüket, csak álmosan tátogtak, aztán kinyílt a szemük és megjött a hangjuk is. Tolakodva rezegtették szárnyukat, vetélkedtek a falatokért. Hatan voltak, ha éhes torok, akiket jóllakatni a szülőknek komoly erőpróba volt. Nőttek, napról napra szebbek lettek, kitollasodtak s mire elhagyták a fészket, aranyszínben ragyogott már a tavaszi rét, hullámzott a szélben a derékig érő fű, és nyílt a nefelejcs. De a szülőknek ezzel még nem ért véget a dolguk. Második fészekaljat kellett nevelniük, mert ez a törvény. Így múlt el felettük a nyár. Amikor pirosodni kezdett a galagonya termése és sárgállni a nyárfák levele, az egyre rövidülő nappalok és hűvösödő éjszakák meghozták az ősz üzenetét. Seregestől hullottak a sápadt levelek, csilingelő jajszóval húztak a vadlibák éjszakánként a ködös magasságokban, és ekkor útra kelt a két rozsdafarkú is, két libbenő, elárvult levélke. Utaztak a déli tájakra, hogy aztán tavasszal visszatérjenek a kicsiny házhoz és a zöld zsalugáterhez, hogy teljesítsék az Élet legszentebb parancsát.

023.jpg

A kép forrása: termeszettar.hu

Címkék: tízperces

Lepkeszárnyak

Két süvöltő ül előttem az ágon: egy piros mellényes legényke, és egy szürke kendős kislány. Szomorú, fájdalmas hangon szólnak, mélyről jövő vigasztalanságról mesélnek. Hallgatom őket, és egyszer csak valami hozzáér az arcomhoz furcsa simogatással. Aztán megint. Apró lepkeszárny, megfognám, de semmi sem marad az ujjaim között. Hirtelen, kedvesen csiklandoz itt is, ott is, és váratlanul, szelíden megcsókol valaki. Hűs, halk és illatos a csók, és újra egy, megint. Esik a hó! Felnézek a magasba, és belenevetek a szürke felhőkbe. Kavarognak a pelyhek, csilingelő zizegésüket is hallom, és egyszerre még a süvöltő éneke is vidáman zeng. Mennyi, mennyi örömillatú apró csoda! Indulnom kell, valahová, akárhová! Hogyan is lehetne most egy helyben ülni! Fehér már a bagem, a gallérom, és mellettem remegve, boldogan sóhajt fel az erdő. Kilyukadt bizony az angyalok párnája, és hull a sok lágy pihe belőle, muzsikáló bájjal, kecses, szeretetteljes mozdulatokkal takarva be az erdőt. Így járok csak, céltalanul a sűrű hóesésben, és még a lábam nyomának is örülök. Békesség van a hegyek között, néma sóhajtással merülnek álomba a fehér takaró alatt a völgyek; esik hát a hó a Bakonyban.

26906227_1808273079184863_1882841753_o.jpg

dscn6170.JPG

dscn6173.JPG

dscn6171.JPG

dscn6169.JPG

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Címkék: egyperces

Néma vándor

Hirtelen csend lett. Megálltam, nem cuppogott a bakancsom a sárban, és tisztán hallottam, hogy harangoznak Sukorón. Simogató szárnyalással szólt a harangszó az erdő felett, és nem kérdezett, nem mondott semmit, csak volt. Gyenge szellő suttogott még mellette a fülembe, és kacérkodott a csertölgy elszáradt levelei között, mintha csupa játék lenne az élet.

Aztán elhalt a harangszó, és én arrébb léptem balra egy lépést, de nem tudtam elindulni. Az erdő és a hegyek elnyelték az utolsó kondulást, de a hang visszajött. Olyan volt, mint az örök ígéret és vágy, mint a szeretet emléke, mint egy simogatás, amely elmúlt, de nem múlik el soha, egy táj, amelyről álmodunk, és ahol csak békességes délutánok vannak, amikor csak hagyjuk, hogy a réten feküdve körbeöleljen minket a tücsökmuzsika. Percekig fogott körbe a némaság. A saját gondolataimba merültem, néztem a fákat és bokrokat, a távoli hegyek kékesszürke derengését, a csipkebogyó pirosát, a fagyaltermés léttelen feketeségét. Cinkék repültek halk perregéssel egyik bokorról a másikra. Tanácstalanul álltam, és tanácstalanul hallgatott az erdő is körülöttem. Várakozást éreztem, hallgatást, amely tapogatja előttem a jövő ismeretlen szálait.

Aztán hirtelen megfordult a szél, megvonaglott, nem, többé már nem volt játék, hanem fagyos kezű ítélet volt, amely hajtotta maga előtt az északról érkező hamuszín felhőket. A hideg megrázta a pocsolyák vizét, a fák ijedten csapták össze ágaikat, az elszáradt füvek pedig leborultak a földre. Harsogott a szél, lökésekben tombolt, és a táj egyszerre metszően szürke lett. Eleinte eső hullott, majd hó, amely millió tűfogával marni kezdte a világot. Vágott és repült, szúrt és zizegett, rideg szívvel, mint aki nem áll szóba senkivel. Verekedni akart, megölni az álmokat, pusztítani a téli hidegben megbújó Életet.

Elindultam. Dámszarvasok nyoma pettyezte az utat, tétova őz ugrott rajta keresztül, vaddisznó zsinórozott erre az éjjel, amott pedig róka és borz nyoma látszódott. A szél riadt vadludakat sodort a Velencei-tó felé.

Hiába száll a pusztítás vágya a szélben, a téli erdő igenis él. Más ritmusban, más rezdüléssel, óvatosan, és sokszor az elmúlás félelmében. De létezik, lélegez, lüktet. Én sem vagyok most más, mint néma vándora a téli erdőben örvénylő hónak, a fagyos szorításnak. A harangszót pedig elnyomhatja a szélzúgás, de el nem hallgattathatja, mert az Élet örök.

dscn5320.JPG

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Címkék: kétperces

Öregerdő

A téli erdőben járok. Komor, ködös, sár és fagy váltakozik benne, és a földutak pocsolyái csillogó jégszemükkel dermedten néznek fel a kékesszürke égboltra. Harkály rebben kacagva, majd kopogtatni kezd valahol a fák között. Fenyőrigók „zsek-zsek”-je hallatszik a galagonyabokrok közül, és süvöltők fuvoláznak lágyan. Olyanok, mintha virágok nyílnának a kökénybokrokon, csodák gyönyörű virágai. Gubbasztanak mozdulatlanul, szinte gömbölyűek, olyan kövérre fújják fel magukat. A múltnak egy szakadozó, omladozó szigetecskéjében járok, egy száz éves molyhos tölgyesben. Öregedő, göcsörtös, égre mutató ágú tölgyekkel, szerényen vékonykodó virágos kőrisekkel, a törzsek alá sorakozó kökénnyel, sommal, galagonyával, vadrózsával, sóskaborbolyával és cserszömörcével. Valamikor övék lehetett itt minden, hegyre-völgyre hullámzó erdőtenger. Ma pedig úgy áll ez a magányos erdőfolt a kiterjedt legelők között, mint egy társnélküli sziget az óceánban.Súgnak, zúgnak a tölgyek, elszáradt levelektől borzas üstökükkel egymás felé integetnek. Hát megtettük az idén is, amit a  nagy parancs, az élet megkövetelt. Mert tavasszal virítani kell, lombot hajtani, ősszel termést érlelni. És kopogott a makk, mint göröngyök a koporsón, az erdőfoltban menedéket talált állatok pedig tudták ezt, és felszedegették szinte az utolsó szemig. A tölgyek ezt nem bánták, csupa jóság voltak és gondoskodás. Ezek a fák évszázados bölcsők voltak, csupa meleg odú és fészek, csupa ringató szeretet. Öreg dajkák, akik felneveltek állatnemzedékeket, ráncos, görcsös karjukkal ölelték féltőn a mókusokat, a nyesteket, a vadgalambokat, a fülesbaglyot és a denevéreket, a cinkéket és a fakopáncsokat.

A fák néha, a csendes téli éjszakákon sóhajtva megdideregtek, és elnéztek messze nyugat felé, oda, ahol a Bakony sűrű erdői kezdődtek. Vágyódtak is oda, és nem is, mert nekik itt kell élniük, itt kell helytállniuk. Ha télen is, ha mérgesen harsogó szelek között is, de élniük kell, hogy életet adhassanak, önzetlenül, mint ahogyan egész életükben tették.

Megállok az erdőfolt keleti sarkán, és nézem az egyre mohóbban terjeszkedő bányát, a zakatoló gépeket, a csupasz bányafalakat. Már csak kis idő kell, és elérik az öregerdő sarkát. Pusztulni fognak a tölgyek, és velük együtt pusztul majd az élet is. De azért, ha kitavaszodik, ők újra hajtani fognak és virágozni, termést érlelni és fészkeket ringatni, reménykedni és hinni, hogy élni csak jóságos szeretettel érdemes, egyre csak adva és adva, az élet szolgálatában.

Vajon mi, emberek, mikor leszünk olyanok, mint a tölgyek?

dscn6031.JPG

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Címkék: ötperces

Egy kutya emlékére

Öröm, önérzet, ártatlanság, mindehhez vidám, csillogó cipőgomb szemek, és tarka, csupaszőr bunda, meleg kutyaszív, hűség és bizalom. Nyolc hónapos volt, amikor megismertem, és jelleméhez egyáltalán nem illet a név: Mocsok. Egy Jagd-terrier volt, igazi disznós-kutya, akinek élete, munkája, hogy hajtsa a vaddisznót hegyen-völgyön, tüskebokrokon és vízmosásokon keresztül. Szerettük egymást, ahogyan egy gyermek szerethet egy kutyát, ahogyan a vadászatokon összenevelődött, bajban és jóban egymásra találó barátok szerethetik egymást. Első pillanattól szerelem volt… Mint a rugó, úgy pattogott, amikor találkoztunk, és nevető szemeiben apró örömlángok gyúltak, ha sikerült képen nyalnia, és farkának csutkája szinte kiugrott a helyéről a nagy boldogságtól. A világért sem ment volna messzebb tőlem pár méternél. Kísért, mint az árnyék, és ott aludt velem éjjel is a cserépkályha mellett. Megosztottuk a hálózsákot, és néha büdös volt, és apró kutyalábai éjszaka is taposták a havat, futottak, és ő nyüszögött, aztán rátettem a kezemet, megsimogattam, megnyugodott és reszelős nyelvével megnyalta a kezemet. Nem, nem volt tökéletes, de nem is lehetett volna igazán szeretni, ha az lett volna. Mocsok nagyon szeretett enni. A vadászaton kívül, számára ez volt az élet legérdekesebb eseménye. Az étel akkor is lekötötte a figyelmét, ha más evett, és neki semmi reménye nem volt arra, hogy neki is jusson belőle. Szigorú rend volt, hogy az asztal mellől a kutyának nem adunk enni. Ült oldalt, bánatos arckifejezéssel, feszült figyelemmel, és különösen, amit én ettem, minden falatot sóvárogva követett a szemével a tányértól a szájig, fáradhatatlanul, mint valami mesebeli utazáson. Soha nem szegte meg a szabályt, mindig kivárta a sorát, és aztán vidáman riszálta a csípőjét, miközben elkísért a virágmintás bádogtányérjához.

Mindezt a csodát, egy olyan embernek köszönhetem, aki úgy vonult végig gyermekkoromon, mint egy vezércsillag. Kortársaim az autó – videójáték – lányok bűvös hármas után érdeklődtek, engem ezek teljesen hidegen hagytak; engem csak a természet érdekelt hátulgombolós korom óta, a gombától a tölgyfáig, a vöröshangyától a szarvasbikáig. És mint ilyen esetekben lenni szokott, a természet beköltözött a szobámba. A halakkal és lepkékkel, a fészekből kiesett feketerigó fiókával, a darázspókkal és a díszes darázscincérrel, az ájtatos manóval és a beteg korai denevérrel. A halakat, lepkéket és a cincért pár nap után elengedtem (reménytelenül szerettem volna őket lefesteni), a rigófiókát felneveltem becsülettel, a darázspók végül kiszökött és családot alapított a farakás mögött, a denevér minden igyekezetem ellenére elpusztult. Egyedül az ájtatos manó maradt egy jó nagy befőttesüvegben berendezett terráriumban. Jártam az ártéri erdőt, a Dunát, ott voltam igazán otthon. Mennyire szerettem bújni az erdők titokzatos zöld homályú világát! Mit bántam én a szúnyogokat! Lestem a partmenti sekély vízben halászó nemeskócsagokat, szürke gémeket; a néha megjelenő, fekete kereszt röpképet mutató egy-egy kormoránt, a mindig jókedvűen trécselő réce-népséget, a vizek fölött drágakőként villanó jégmadarat, a barna fejű nászruhás dankasirályokat, az anyja után riadtan csívogó szárcsafiat. Kedveltem ezeket a magányos órákat, és mennyire sajnáltam, hogy nem tudtam mindezt senkivel megosztani.

És aztán jött Pali bácsi. Annak ellenére, hogy jó negyven év volt közöttünk a korkülönbség, jó barátok, bajtársak lettünk. Pali bácsi ugyanis vadász volt; egyenes, kemény, igazi jó vadászember. Együtt ültünk a zizegő kukorica szélén a vaddisznókat várva, etettük a szúnyogokat a Bangó-rét szélén szarvasbőgés idején, hajtottunk havas téli időben, áztunk bőrig júliusi zivatarban – egyszóval egymásra találtunk. Én pedig úgy szívtam magamba a tőle kapott ismereteket, mint a szivacs a vizet. Vadnyomokat, hullatékot, szagokat és hangokat, vadvirágokat és ehető vagy nem ehető terméseket, mindent megmutatott nekem. Érdeklődéssel nézegette madár-odú terveimet, figyelmesen meghallgatta a barna rétihéja fészkéről tartott kiselőadásomat és még az elszaporodott darázspókjaimra is kíváncsi volt – akkor úgy éreztem, hogy végre van, aki megért. Igazán nem lehetett könnyű velem, hiszen kelekótya voltam, hirtelen és szeleburdi, egyszerre akartam mindent, néha sokat fecsegtem, néha nem szóltam egy szót se – nyegle, nyurga hirtelennőtt kamasz voltam. Talán gyermekkori önmagát látta bennem, az embert, aki egykoron ő volt, aki még úgy tudott örülni vagy sírni, ahogyan csak a gyerekek tudnak. A felnőttekből sok minden hiányzik már….

Aztán egy decemberi hajtáson az egyik pillanatban Mocsok még a bakancsomon ült, mert hideg volt a hó, és úgy nézett körbe, mintha semmi sem lehetne jobb a világon, aztán előrerohant, és csak a nagy sivalkodás, kutyasírás, és amikor odaértem, a letaposott, véres hó, és a disznók által darabokra tépett kutya. Letérdeltem, és sírtam, folytak a könnyeim, aztán megfogták a vállam, Pali bácsi volt az, aki felemelt a földről, és a széles vállú ember átfogott, és könnyek nélkül sírt ő is…Aznap nem volt, aki mellém bújjon a cserépkályhánál, és szívembe markolt az elmúlás, hogy tudjam, ő a legnagyobb hatalom.

Öt hónappal később Pali bácsi meghalt balesetben. Hetekig nem fogtam fel, hogy nem jön többé értem, nem látom többé bozontos, fekete szemöldökét, amikor összevonja, mert már megint kelekótya voltam, és nem figyeltem rá eléggé, nem hallom jóságosan oktató hangját, nem járjuk együtt az ösvényt. Elment azon az úton, amelyre egyszer mindannyiunknak rá kell lépnie. Requisite in pace.

x558-1024x640_jpg_pagespeed_ic_vlkicikc5b.jpg

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Címkék: hatperces

Hópelyhek

Tud a tél jó is lenni, ha akar. Halkan csilingelve kacag ilyenkor a mennyország, kiszakad az angyalok párnája, és lágy hópelyhek szállingóznak. Susognak, zizegnek, dalolva forognak, és úgy érik az ember arcát, mint egy puha, finom csók. A szélnek ilyenkor pisszenni sem szabad, hallgatagon, de mosolyogva húzódik meg szállásán. Hó az égen, hó a földön, a simaságot csak az én nyomom pettyezi. Úgy érzem, csordultig telik a szívem a talán oktalan boldogsággal, a hópihékkel, amelyek olyanok, mint az emlékek hulló virágszirmai, könnyé olvadnak, mihelyt rám találnak. Szálljatok, libegő hópehely-pillangók! Itt vagytok, szerettek, rám találtatok. Szeretnélek én is megsimogatni Benneteket, de ügyetlen az ujjam, meleg a kesztyű nélküli kezem, és Ti olyan finomak, érinthetetlenek vagytok. Ártatlanságból született parányi kristálycsillagok, kedves, bolondos hópelyhek.

foto2407.jpg

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Címkék: félperces

Éjszakai erdő

A dermedt csendben szikrázva rebben a csillagok szeme a mélysötét rét felett. Fekete bükkök és komor gyertyánok állnak mögöttem, ágaikkal az ég felé nyúlnak, megmaradt leveleik között susogva zenél a szél. Macskabagoly rikolt, mintha reménytelen vágy zokogna a fák között. Sáros utak, zörgősre száradt füvek, szarvasok nyomai a pocsolyák mellett, szélben ringó, piros termésű vadrózsabokrok. Lélegzetem párafelhője a lámpafényben, amelyet csak egy pillanatra látok, mert máris elkapja a szél. Bakancsom alól kiforduló kövek, hullott ágak reccsenése lépteim alatt, a szélcsendes völgyek aljának némasága, a hegytetők metsző hidege, az éjjeli erdő apró-cseprő történései. A hétköznapok malmának csendesedő zakatolása, féltett gondolataink ringatása, érzelmeink bársonypuha érintése, a szív és lélek rácsodálkozása, hogy milyen más is tud lenni a világ. Jó lenne itt maradni. Lefeküdni a kökénybokrok sátra alá, megmarkolni az időt, megállítani a felhőket, az álmokat és az éveket. Magunkhoz ölelni a tájat minden fájával, a szántókkal, a hegyek szikláival, és meglesni azokat az öreg titkokat, amelyeket az éjféli szél hoz, de el is visz magával. Sokszor járom az éjszakai erdőt, ő pedig puhán és féltőn fog körbe engem. Hagyni kell, hogy fülünkbe suttogjon a szél, nekünk bólogassanak a tölgy levelei, értünk ragyogjanak a csillagok, és finoman rezdülő húrokkal simogassanak minket a vágyak. Hagyni kell, hogy gondolataink hálójában fennakadjanak a hangulatok, elsimuljanak néhány pillanatra a bennünk háborgó hullámok, és akkor úgy fogjuk érezni, hazaértünk. Oda, ahol kedvesen várnak, mosolyogva ölelnek, szeretettel fogják meg megfáradt kezeink, csöppnyi sóhajjal, féltő karokba zárva őrzik szívünket. Hát, ezért szeretem járni az éjszakai erdőt.

clipboard01_2.jpg

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Címkék: kétperces

Csodavilág

Mi a barlang? Üreg a föld szilárd kérgében, ahol az idő és az anyag látszólag megáll, ahol mindent elrejt az örök éjszaka, és azt lehet hinni, hogy a Földnek egy-egy ilyen pontja érdektelen, élettelen. Első pillanatban rideg, hideg hely. Vajon valóban ilyen?

Üregnek üreg, de ahány, annyiféle. Méretei, alakja, kiterjedése, képződményei, színei mind-mind eltérnek egymástól. A természet órája, amelyben a lehulló vízcseppek jelzik a múló perceket, az órákat a leheletfinom párabevonatok, a napokat a színek árnyalatai, az éveket a cseppkövek barázdái, az évszázadokat és évezredeket a minden képzeletet felülmúló, meseországhoz hasonló cseppkő-erdőket nevelő termek. Mindig, minden változik. Általában halkan, csendesen, de van, amikor dübörögve omlanak össze vagy nyílnak szét sziklaüregek, dörögve törnek le hatalmas kőoszlopok. Aztán látszólag minden megdermed, de a beálló csendben már hallani a lehulló vízcseppek neszét, és a kövek sebei hegedni kezdenek, új formák, új színek születnek.

A barlang az élet bölcsője, menedékhelye. Barlangokban keresett menedéket az őskori ember, és amikor odakint fagy dermeszti az életet, vagy a Nap hevétől izzik a táj – a barlangok hőmérséklete kiegyensúlyozott, se hideg, se meleg, olyan, amelyet az élet kedvel, szeret.

Légzési zavarokkal küzdő emberek, akiket a magas hegyek napfénnyel átitatott levegője nem képes meggyógyítani, a barlangok tiszta levegőjében enyhülést, gyógyulást találnak.

A felszínen veszekedés, civódás, csaták és háborúk, a barlangokban nyugalom és béke. Odakint pusztítás, amelyben kultúrák vesznek el, a barlangokban minden védve marad. A barlangok a legendák és álmok helyei, ahol a fény nyomában támadt árnyék életre kel. Kövek ágyán aludtak itt emberek, akik a jövőről álmodtak, és nélkülük ezek az álmok a tér és az idő homályába vesztek volna.

A barlangok a természet múzeumai, ahol a szobrászat, a festészet, a zene egy helyen megtalálható, gyönyörködteti az embert, érzéseket és gondolatokat kelt, hogy tovább éljenek benne akkor is, amikor a hétköznapok szürkesége, a gondok, a bánat sújtja.  A barlangok műalkotások, amelyeket a természet emel és alakít önmagának és nekünk, öröktől fogva, örökké.

dscn5200.JPG

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Címkék: háromperces

Karácsony

Milyen más volt valamikor a karácsony! Hogy megváltoznak az idők! Nevetünk rá nagyot, nevetünk egymáson és vénülő önmagunkon, összeölelkezünk, és kacagunk: változnak bizony az idők, és mi is megváltoztunk velük. Vagy az idők ugyanolyanok maradnak, csak a mi homályosuló szemünk látja őket másnak? Hinni kell ezen a napon és egyebet tenni nem szabad. Vidáman és meghatottan nézni visszafelé, a többi karácsonyra is, gyermekkorunk karácsonyaira, amelyek immár éppoly visszahozhatatlanul elmúltak, mint ahogy az évszakok váltakoznak a sodró, csak előre haladó időben. Megfényesedtek, megtisztultak, mesék zúzmarájába öltöztek. Már december elején elkezdődött az izgalom. Vajon mi lesz a karácsonyfa alatt? Vajon esik-e a hó karácsonykor? Azokban az időkben karácsony hó nélkül nem is lehetett. A hó lehullott – tud még néha ma is úgy, mint akkoriban. Csodálatos szépen, táncosan, kacagva, zengve. Karácsony napján pedig a sürgés-forgás, az ételek illata, az egyik bezárt szobából áradó titokzatos fenyőillatú várakozás. A meghitt este, amelyre valóban ráillett: szenteste. A megfoghatatlan pillanat, amikor ott álltunk a feldíszített fa alatt, átvettük az ajándékokat, és a csomagolópapír bontogatásába merülve kitártuk a szívünket a vágyaink felé. Nehéz ezt az érzést elmondani, talán a magunkfajta, kiábrándult, a nehézségek sorától megkopott szívű felnőtt már nem is képes rá igazán. De eszembe jut még sokszor és átélem én is, mert egy kis kéz fogja már az enyémet is, és együtt várakozunk, együtt örülünk, együtt lehetünk újra gyerekek ezen az estén. Mérhetetlen békesség bocsátkozik ilyenkor a világra. Karácsony éjszakája.

winter-and-forest.jpg

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Címkék: kétperces