Velencei-hegység túra


2020.már.22.
Írta: velenceihegysegtura komment

Kirakó

Az éjszaka elengedte a csillagok kezét, és azok belesápadtak a keletről növekvő világosság egyre fényesebbé váló tekintetébe. A réten hideg pára ült, és a virágba borult kökényszilvák és vadkörték koronája úgy állt ki ebből az alaktalan szürkeségből, mintha nem is lenne törzsük. Rozsdafarkú rebbent az egyik magasan kiálló ág hegyére, és szerelmesen énekelt bele a múló csendbe. Lassan felébredt az erdő. Megszólaltak az ezüsthangú cinegék és erdei pintyek, a rigók is elővették fuvolájukat, seregélyek és szürke varjak beszélték meg nagy hangon az elmúlt éjszaka történéseit, fácán kakatolt, valahonnan messziről fakopáncs dobolását és zöld küllő kacagását lehetett hallani; a tó felől pedig sirályok, kárókatonák, vadrécék és nyári ludak hangját sodorta a reggel. Amíg ideértem a szinte tapintható sötétben, zöld füvek, lila ibolyák és sárga salátaboglárkák tartották színeiket a lépteim alá, majd leültem egy akáctuskóra, és egyszerűen csak hagytam, hogy a természet legyek én.

Vajon többek vagyunk-e, mint egyszerű alkotói a nagy létezés akaratának? Vajon miért hisszük azt, hogy mi emberek mások vagyunk? Valahol útközben elvesztettük azt, amit harmóniának, önzetlenségnek és tisztaságnak nevezünk? Önmagunk, a világ, a létezés, a természet valójában nem mások, mint egy kirakó részei, és ebből minden darabnak illeszkednie kell a maga helyén, hogy a képet, a mondanivalót láthassuk.

A rétre egy őz lépett ki legelni, a lábam előtt hangyák meneteltek valahová, amit talán csak ők tudtak. A fejem felett cinegék keresgéltek az ágak között, a kezem fejére harmatcseppek ültek, a korai virágokra színpompás lepkék és zümmögő méhek szálltak, mint az álmok, amelyeket elhoz magával minden reggel, és vigyáznunk kell rájuk, hogy az alkony ne vigye el őket. A puszta létezés örömét a szív dobbanása küldte szét surrogva az ereimben. Az erdő úgy élte életét, mintha ott se lennék. Nem alakítottam át, nem befolyásoltam, csak voltam. A helyemen vagyok, harmóniában az egésszel, egyetlen apró darabként a kirakóban. Mindenkinek azt kívánom, találja meg azt a helyet, ami csak az övé.

kep_2.jpg

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Címkék: kétperces

Az ibolya illata

Az illatos tavaszi nászmeneteket az ibolya nyitja meg. Kedves kék ruhájában, felejthetetlen illatával olyan bájosan mosolyog az emberre, hogy aki egyszer érezte, látta őt, mindig vágyni fog utána. A szerelem legelőször ugyan a mogyoró barkáján, a som sárga virágán, a hunyor zöldes szirmain, a hóvirág fehér tisztaságában virágzik ki; de ezeknek a szerelmeknek nincs külön illata. A tyúktaréj és a százszorszép is úgy virágoznak el, hogy talán sohasem tudták meg, mi is az igazi szerelem. Szépek ők, egytől-egyig, magukban hordozzák a tavaszodás fűszeres csírázását, a rügyfakadás gyantás leheletét; de másuk sincs, mint a tarka szirmuk, és az ígéretük a boldogságra, amelyet sohasem fognak megélni. Az ibolya azonban szépsége mellett illatával is betölti a tavaszt és az erdőt. Szirmain táncolnak a napsugarak, citromsármányok csengettyűje csilingel felettük, méhecskék álomba ringató zümmögése kíséri mindennapjaikat. Ezek az igazi napjai a tavasznak, az ébredő szerelemnek! Ha elnyílnak az ibolyák, jön még utána más vidámság, de egyik sem lesz már az igazi. A lehullva elfakult ibolyácskák szirma elhalványítja őket, bármily pompával is lépnek a színre. Az ibolya után mandulaillatú lesz az erdő, mert vadkörte, galagonya bontja fehér virágait, a csendesen kanyargó gyalogutak mentén pedig rózsaszín törpemandula szerénykedik ruhájában. Aztán mézillatú lesz az erdei szellő, és gyöngyvirág, fehér akác nevet a boldogító napfényben. Ekkor már megbomlott az ifjú tavasz illatközössége, ezerféle virág tömjénez a maga örömének, de megtölteni az erdőt, úgy, mint az ibolya, már csak egyetlen tudja. A virágzó hárs! Milyen csodálatos érzés egy hatalmas, virágba boruló hárs koronája alatt csak leülni percekre, érezni az illatot, tapintani a kérget, és nézni azt a megfoghatatlan mennyiségű méhet, akik ki-be táncolnak a levelek között. Aztán a fagyal illatának erőszakos időszaka következik, majd az édesen roppanó szamócáé, de ekkor már nem gondtalan tavasz van, hanem május vége. Ilyenkor az erdő csupa rejtett, szeretetbe ágyazott égszínkék madártojás, és a fák kedves, súgó-búgó meséket mondanak. Rétek álmodoznak az erdő közepén, nézik a ragyogó kék eget, a patyolattiszta selyemfelhők útját, hallgatják a vadgerle kurrogását, és kakukkfüves szobácskájukban tenyerüket tartják a hulló vadrózsaszirmok alá. A tavasz egy szép csillagfényes éjszakán kilép az erdőből, kezében vándorbot, hajában vadvirágokból font koszorú, elmosolyodik, és lábujjhegyen kioson a holdfény simogatásába. Susog két-három szót, a rétek vágyakozva hallgatják a nagy csendességben, aztán belépve a nagy tölgyek árnyékába útját apró mécsesekkel világítják meg a szentjánosbogárkák. Aztán tikkasztó nyári napok jönnek, sárgán hulló falevelek, novemberi ködök, zúzmarás, süvöltő szelek uralta téli napok. Egy dologra vágyunk csak ilyenkor, az ibolya illatára…

10268685_965512553497937_8315189624700429221_n.jpg

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Címkék: kétperces

Teremtés

Először surranó fecskék és örvös galambok hasogatták az eget, majd korai denevérek csapongtak fel és alá a kis tavacska vize felett. A hegyek elfüggönyözték az arcukat és a tölgyek dajkálva ringatták el a bánatos szelet. Zúgva repült el felettem egy bársonycincér, amely a kelő Holdat indult meglesni a nyárfák közé. A sötétség megtapogatta előttem a hamvas fűz ágait, majd reszkető kezével nagy árnyakat bontott és eltakarta a világot. Úgy lett egyre alaktalanabb minden, hogy közben észre sem lehetett venni, miként válnak eggyé a fák a sötéttel, az alkony az éjszakával. A tavacska vizében a sápadt csillagok nézegették magukat, de a felhőrongyok időnként eltakarták arcukat, hogy fényességüket immár ne pazarolják a földi világra, és csak az égieknek ragyogjanak. Levegővé porló perceket őröl ilyenkor az idő, és a végtelennek tűnő pillanatokat az éjjeli erdő hangjai húzzák vissza a valóságba. Zörögnek a levelek, amikor egér szalad rajtuk, titokzatosan csobban a tó vize, ami akár békától is származhat, de az is lehet, hogy szarvasok oltják szomjukat, kísértetiesen rikolt a macskabagoly, és mindezt keretbe foglalja a tücskök, szöcskék és sáskák áradó ciripelése.

Az utak összebújnak az erdő vállain és lélegzetüket visszafojtva hallgatják az éjszaka titokzatos suttogását. Érzik az este nyíló virágok illatának simogatását, a pávaszem röpte által kavart apró szellőt, a léptek alatt sóhajtó füvek hangját, és ilyenkor úgy érzem, mintha a forgó évszakok színpadán mindig is ismertem volna az erdő és a hegyek nyelvét. Én vagyok a tölgy, a vadrózsa bimbója, a kökény lehulló szirma, a juharfák között csellengő dám, a nesztelen suhanó bagoly, a hólyagos habszegfüvet kereső éji lepke. Én vagyok a csönd, amely a hangok mélyén hallgat, a lecsukódó szem sarkából kigördülő könnycsepp; sápadok, eltűnök, felolvadok a vágy ajkai közt – és az éjjel elmúltával a fák között a hajnali párával minden nap újrateremtődöm.

dscn9056.JPG

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

 

Címkék: kétperces

Halkan nevet az erdő

Régi szokásom, hogy naplót vezetek. Egy közepes méretű, piros, keményfedeles könyvecskét, amely mindenhová elkísér. Már a színe sem véletlen; azért piros, ha táborozás vagy vándorlás közben bárhová leteszem, könnyen megtaláljam. Városi naplóvezető kultúrembereknek talán bármilyen más szín is megfelel, de az erdőben, a réten vagy a nádi világban éppen piros kell, amely jól látszódik a zöldben. Lapjai több helyen is maszatosak, esőcseppektől gyűröttek; néhol fagyos kézzel írtam alig olvasható betűkkel, vagy éppen kényelmesen pad mellett ülve, a fel-fellobbanó tábortűz fényétől megvilágítva. Gondolatok, érzések és események vannak benne – életem apró történései, amelyek egykor magányos húrként rezegtek, hogy aztán erejüket összeadva megformálják a lélek, a test és a gondolat harmóniáját. Egy napló nem a nyilvánosságnak készül. Magunknak írjuk, hogy majd öregkorunkban fellapozva újra át tudjuk élni az élményeket, és az idősödő test egyre kisebb lánggal izzó felszíne alatt újra fiatallá váljunk, és kitárjuk szívünket a világ felé. Mert az életnek egyetlen valódi célja lehet – az értékteremtő jóság. Lapozzunk most bele egy gondolat erejéig ebbe a naplóba. Egyszer volt…

25_181283_814238_2770d13283458961a33890b29fb0c617_58ab60_301.jpg

… egy június a Velencei-hegységben. Keleti szél támadt. Ezt csak a füvek és a feketefenyő ágainak suttogása mutatta. Gyenge szél volt, de időtlen, amelyben újra születhet minden, amiben benne van a múlt, és benne van minden, ami lesz. Már fél órája itt vagyok a rét szélén, lépteim zaja rég elhalt a csendben. Eggyé váltam a molyhos tölggyel, amelynek a hátam támasztom. Az erdő, a rét lakói nem vesznek rólam tudomást. Élik az életüket, küzdenek, szeretnek, és ha kell – meghalnak. Időnként vadgerle búg a hátam mögött, és ilyenkor halkan nevet az erdő, mert nyár van, boldogságos nyár. Utolsót lobbannak a Nap vérvörös sugarai a fák csúcsain, az erdő aljából fekete árnyak kúsznak elő, a rét felett pedig halk pírregéssel megkezdi éjjeli vadászatát egy lappantyú. A madarak szépen sorban elhallgatnak, utoljára talán a feketerigó teszi le a fuvoláját. Csak a tücskök, sáskák és szöcskék cirpelnek végtelenül, mint maga az élet.

Akkor indulok haza, amikor az Égi Juhász a legutolsó csillagbárányát is kiterelte a nagy legelőre, és a fák fölött megjelent a Hold sarlója.

Történt-e valami különös ezen a napon? Nem, semmi. És mégis úgy megyek haza, mint aki mindent megkapott. Mert a békét kerestem, és itt, és most, és csak pár óra erejéig, de megtaláltam. Aztán lassan elfogy az út a bakancsaim alatt.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Címkék: kétperces

A legjobb orvosság

Az emberben mindig élnek különböző fájdalmak: nagyok és kicsik, komolyak és nevetségesek. A legnagyobb fájdalmat mindig az elmúlás okozza. Főleg a rohanó idő, amely fiatalkorban csak lassan csörgedez, ám idősödve egyre gyorsabban pereg.

Ki ne emlékezne arra az érzésre, amikor elmúlt a „soha vissza nem térő nyár”, érthetetlenül gyorsan, újra iskolába kellett menni, és kilenc hónapig ólomlábakon ballagott az idő. Illetve csak azt hittük. Valójában minden olyan gyorsan eltelt… és azt hiszem egyikünknek sem sikerült rajtakapnunk, hogyan lett a nyárból ősz, az elsősből érettségiző, a gólyából mérnökember.

Egyszer csak halványabban csillog a fény szemünkben, ráncosabb lesz a kezünk, és szarkalábak futnak szanaszét a szemeink körül. De ez jó, mert a szem körüli ráncok a nevetések helyét őrzik…

Ugyanakkor sokszor vagyunk rossz hangulatban. Gyakran már reggel felébred a fájdalom, a gond, az aggódás és ború; és gyakran még éjszaka sem alszik el. Sőt! Ilyenkor kezd csak igazán parázslani.

A legjobb orvosság minden gondra, bajra és borúlátásra a természet. Amikor csak tehetjük, mozduljunk ki, és kiránduljunk. A gyógyhatás nem a túra hosszában van, hanem abban, hogy közben milyen érzéseket élünk meg. És ez nem kötődik távolsághoz.

De az is lehet, hogy csak kijárunk a természetbe, elüldögélünk egy sziklatetőn, egy patak partján vagy magaslesen; ebben az esetben is rendkívül sokat láthatunk. Mert minden a szemen és az agyon áll vagy bukik; még a legkisebb vízcseppben is visszatükröződik a szivárvány valamennyi színe, benne van a bodza vagy a zelnicemeggy, a hárs- vagy az égerfalevél merőben más zöldjének rengeteg árnyalata. És ha ezt észre tudjuk venni, óriásit léptünk előre önmagunk boldogsága felé. Nem vagyok „nagy” gondolkodó, aki azt mondja, hogy dobjunk el minden anyagit és csak a lelkiekkel törődjünk. Mert bolond az, aki ilyet tesz. De tudjunk megállni ebben a gépszívű világban, és rácsodálkozni a minket körülvevő világ megannyi szépségére.

A természet egy olyan orvosság, amelynek nincsenek mellékhatásai. Nem kell receptre felírni és mindenki számára elérhető. Nem csodaszer, és semmilyen gondot nem old meg helyettünk. De gondolatokat ad, helyes döntésekhez segít hozzá, csodálatra késztet, lenyűgöz, és néha megfélemlít, megsimogat és elaltat, és végigkísér az úton, amelyet ránk szabott az idő. Csak rajtunk múlik, hogy élünk-e az általa adott lehetőségekkel.

25_181283_817019_0570d8bfec023fb5f9ada90e27ba11cc_aac84c_301.jpg

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Címkék: kétperces
süti beállítások módosítása