A csillagok felnéztek a megfoghatatlanba, aztán remegve intettek, hogy Ők már látják a Napot. A rét és az erdő még néma volt, aztán később sóhajtott egyet a szél, nesztelen párapaplan kelt a völgyek aljáról, és mint az Álom, eltakarta a látóhatárt. A hajnal vízcseppeket szórt az utakra, amelyek titkos nyomokat őriztek, és a virágokra, amelyek kiegyenesedtek, de fakók voltak, mert elmúlt a tavasz, és a nyári meleg napok már fukaron mérték a szerelmet. Az ég kivilágosodott, és a bárányfelhők narancsszínű kötényt kaptak. Az erdőben tétován járt a szél. Bujdosott az erdőben. Meghúzta magát a völgyek nedves homályában, a titokzatos sziklabarlangokban, a tavaly hullott levéltakaróban, és úgy kóborolt, mint akinek régen megfagyott a szíve, és ezer évekre kővé váltak az érzései. Keleten ekkor bíborba lobbant a hajnal. A fűszálakon ragyogó harmatcseppek könnyes tékozlással emésztették el magukat, és az erdei pintyek énekelni kezdtek, mert a szívükben dal született, amit el kellett mondani. A Nap ragyogott. Felemelte fejét, és a fák árnyékai elindultak, hogy a méhek döngve szálljanak a tegnapi virágokra, a hangyák némán siessenek valahová, és a fák fölött szálló puha köd harmattá váljon, mint ahogy harmattá válik az emlékezés is, és lassan része lesz annak a folyamnak, amit magába fogad a lélek.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Északnyugati szél szállt, de ezt csak a magasra nőtt füvek mutatták és az öreg fehér nyárfák suttogó levelei. Szelíd volt ez a szél, alig mozgott, de azért a füvek bókolva hajladoztak és a falevelek titkos üzeneteket küldtek a sziklák felé. Később aztán elállt ez a kis szél is, csak a vén nyárfák susogtak tovább, mint az öregasszonyok, akik mindig egyedül vannak a lesötétített szobák magányos szomorúságában. Alkonyat volt, olyan idő, amely nem az esté és nem az éjszakáé. Tűnődő gondolatok uralkodnak ilyenkor, a készülődés árnyai ténferegnek, mert tudják, hogy menniük kell, mert nem tartoznak sem a világossághoz, sem a sötétséghez, és végül elnyeli őket az éjszaka. Egyhangúan hallatszik a lombszöcskék pirregése a fák koronájából, valahol kuvik rikolt az erdőben, előttünk mély morgással, hangos szuszogással vaddisznók váltanak ki a patakmederből. Mintha gereblyét húznának a hullott faleveleken, olyannak tűnik a vadmalacok lépésének zaja, ahogy anyjukat követik. Megállunk, várakozunk egy ideig, hallgatózunk, csendes beszéd, egy hangos taps után továbbindulunk. Nem lesz baj, volt idejük elmenni. Aztán megreszketett az éjszaka, és álom lett minden. Egymás mellett ültünk fent a sziklavárban észak felé nézve. Ragyogtak felettünk a csillagok, a hold sarlója ezüst fényt terített a fák fölé, és szemben, az ég alján, a sötétkék felhőpaplanban villám cikázott. Nem akaródzott tovább menni. Csak ültünk volna az idők végtelenségéig, néha csendben, néha halkan beszélgetve, eggyé válva az erdővel, az éjszakával, a barlangoktól tépázott, sárfoltos ruhánkkal, a Bujdosó-barlangban velünk szemközt néző egérke szemének villanásával, a fák között csavargó dámok fehéren villanó oldalával, a visszatérő úton megriasztott félénk őz pici patájának tétova koppanásaival. Olyan jó volt itt. Békés. És ekkor valahol messze, a Király-berekben zengőn riasztott egy őzbak, a bokrok alján csodáspókok apró pontszemei villantották apró lámpásaikat, és én már tudtam, mi már tudtuk, ha elmegyünk innen, csak az emléket visszük magunkkal, mert a lelkünk – amely örök – ott kint marad az erdőn. Mélyen bent a Velencei-hegység szívében.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com