Apró gyertyák égnek bennem. Lobognak, világítanak, játékos táncukkal festik meg a gondolataimat. Néha a kezemmel védem őket, hogy ne oltsa el a szél a parányi csodákat, érzem a kezemet égető meleget, látom a felfelé rebbenő pici koromfelhőket, a lángok kékből sárgába váltó színét, a kezdeti sebes futás után megdermedő viaszcseppeket. Ezek a viaszcseppek a gondolataim…

Mesélek az őszről. A kezdetben ragyogó meleg napfényről, a tarka színekben pompázó levelekről, a ködöt nevelő erdőkről, a dámszarvasok futásáról, az álmot lehelő erdőről…csak fogd meg a kezem, és engedd, hogy vezesselek…

Mélyen alattunk a völgyben ködöt teremnek a fák, és a felkelő Nap aranyfénye puha köpenyt borít az erdőre. Itt-ott ázott harmatcsepp ringatózik a borbolya levelén, a kőrisek már sárgulnak, a cserszömörce már vöröslik, és a rétekbe szerető titokzatos váltók felől mély hangú szarvasbőgést sodor a szél… Szeptember.

Az erdő színe teljes pompájában ragyog, a reggelek már didergetőn hűvösek, a juharfák között dámok barcognak, a patakok csacsogó hirtelenséggel sietnek a kövek között, és a puhán hulló levelek szélsodorta táncában mosolyogva kanyarognak az ösvények… Október.

Dermedt csillagok szikrázó fénye, vonuló vadludak keserédes hangja, fakuló erdő, dérhálós rétek, bakancs alatt roppanó fűcsomók, tölgyek zörgősre sárgult levele, néma álmodás felett ködsubában járó öreg ember… November.

Egyetlen dolog van csak, ami állandó. Rebben a láng, ingadozik, árnyéka múló képeket fest az idő vásznára, de a mindenek felett működő Erő létezésébe vetett hit örök. Az erdő megtanít rá…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Megnémult az erdő, mert elment a nyár. Halott sziklabércek záródó némaságába rejtőzött a madárdal, és ott hangtalan zokogva nem figyelt már többé a hívó szóra. Nem akarta napfényes örömmel kiáltani az élet diadalát, és fák között simogató dallammal ölelni a boldogság felhőtlen aranyát. Elsápadt a reggelek bíztató zöldje, a réti virágok tépett szirmai között könnyként égtek a harmatcseppek jéghideg borzongásban. A kilátó korlátjának támaszkodva álltam és valami tehetetlen bánatot éreztem. Messze nyugaton kék felhőket húztak magukra a hegyek, és előttük, egyetlen fehér felhőgomoly vitorlázott. Mintha egy hajó lett volna a tengeren, amelynek duzzadó vitorláit feszíti a szél, sebes siklással szántja a hullámokat, és távolodik, viszi magával a nyarat, kérlelhetetlenül. Léttelen vártam az alkonyi sötétet, és hittem, éreztem, mintha én is ott lennék azon a hánykolódó kis hajón. Mintha engem is elvitt volna. Súlyos csillagok ültek a mellkasomra, hideg harmat hullt a kezeimre, és a szélben hajlongó fák között halkan sírt az idő. Minden megingott, üres, sárga szalma lett a virágok szára, a tarka lepkék mind elszálltak a hegyeken túlra, vagy dermedt némaságban húzódtak a fatörzsek repedéseibe, és én értetlenül néztem bele a rámtelepedő éjszaka magányába. Hallgatott a föld és az ég, és én éreztem, hogy kellene valaki, akivel megoszthatom gondolataim, és mindazt a mozgó és mozdulatlan szépséget, amivel találkozom, sodródva a magam hegyei és erdei között. Az egyre erősödő szélben nyikorogni kezdtek a fák, mint amikor egy régen nem nyitott ajtó átfordul a sarokpántokon. Kopogtatás nélkül, belépett az ősz. Leült mellém, és ragyogó színeket mutatott, ködnevelő reggeleket, vonuló vadludakat, hulló, tarka leveleket, erdei tavacskák mozdulatlan tükrét, szarvasbőgés hangját, az álomra készülő erdő édes-fanyar illatát. Nem tudom, lesz-e erőm mesélni neki. Ő rám nézett kék szemeivel, és szótlanul, bíztatón bólogatott…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Ezen a napon melegen hajolt közel a Nap az erdőhöz, a sárga leveleken ragyogott a harmat, és az öreg fák elálmosodtak. Jól eső ásítással rázták le ágaikról a leveleket, és az ösvényt bükk-, juhar-, és gyertyánlevelek színpompás takarója borította. Halkan beszélgettünk, kerülgettük a fatörzseket, átmásztunk rajtuk, csodáltuk az ezerszínű és formájú gombákat. Az erdő suttogott körülöttünk. Tudtuk, hogy ha elmegyünk innen, lépteink nyomát elmossák a nehéz őszi esők, és mint halott lepkék, néma libegéssel szállnak rájuk a tarka levelek. Járt az idő. Folytak a percek, mint a néma vízfolyás, és túl a hegyen már közelített felénk a ködnevelő Október. A Burok-völgyben jártunk, a Bakony ölelt magához minket, és mi bepillanthattunk a sziklák és barlangok titkaiba. Akkor jó az erdőt járni, ha hasonló emberekkel találkozunk. Ezen a napon így volt. Köszönet.

2017.09.30., Királyszállás

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Suhannak mellettem az út szélén álló éjszakai fák. Hallom a motor zúgását, előttem fényesen világítanak a mutatók. Egyedül vagyok az úton, se előttem, se mögöttem, se szemben nem jön senki. Felhők játszanak a Holddal, elé csúsznak, eltakarják, továbblibegnek. Fél szemmel látom csak, nézem az utat is, és sokszor kitakarják a sötét lombú fák, csak egy-egy tisztáson hagyva szabadon a képet. Felcsendül a rádióban egy dal, vonósok és egy kórus előadásában: Benedictus. Hallom a hegedűt, ahogy hangja szétfolyik a tájon, a hideg fénnyel világító Hold udvarán. A kórus hangjait, ahogy tisztán csengőn röppen szavuk, hogy megtaláljanak engem. Önkéntelenül lassítok és kanyarodok le a műútról a fák közé. Ki kell szállnom, levegő kell, tér és szabadság. Kattan az ajtó zárja, állok a fényszóró előtt, lélegzetem ködfátyolba burkol, és csak nézek fel, fel az égre. A felhők között mosolyog a Hold, itt-ott világítanak a csillagok. Halvány fehéres derengéssel íveli át az égboltot a Tejút. Békés, hűvös éjszaka van. Az autóból halkan kiszűrődő zene, a tücskök halk pirregése, a sóhajtó hanggal hulló levelek, az ég végtelensége, az éjszaka szépsége; nekem így, most, sok volt – le kellett ülnöm. Behunyom a szemem, vagyok, létezem, beleforrok az időbe. Szomorúság, bánat? Nem. Ilyenkor érzi az ember, hogy az élete mennyire a hiúság vására, és mennyire másképp kellene élni a mindennapokban. Olyan jó hinni túl a sötét tereken. Hinni abban, hogy tudunk mások lenni, szemben állni az örvényléssel, a gőggel és elutasítással, a mindent számokban mérő rideg valósággal, a szívtelen eltiprással; olyan jó hinni abban, hogy tudunk embernek lenni. Amit most látok, érzek, nem lehet kifejezni. Sem számokkal, sem szavakkal; nincs zene, tánc vagy a művészetnek bármely ága, amely ezt képes lenne megörökíteni. A pillanat mégis hallhatatlan.

De mi is a valóság? A vizes fűben ülök, sáros az overálom, a bakancsom, hol az eget nézem, hol a sebes és forradásokkal teli kezemet, amelyen még érezni lehet a barlangász kesztyűm munkától, nedves agyagtól elnehezült illatát; fázom is egy kicsit, karórám repedt számlapján csillogó fény, körbefutó másodpercmutató. Szédelgő fáradtság és kialvatlanság, a sok kávé kesernyés íze a számban, a rendszertelen életmód minden nehézsége, zúzódások fájdalmas húzódása az indulás lendületében.

Újra úton, újra surrogva fogynak a kilométerek. Az előttem kanyargó sötét út vissza visz a valóságba. De a pillanat és a gondolat örök. Nem maradtak ott az erdő szélén, a fényszóró fényében, a Hold mosolyában, a csillagok ragyogásában, a tücskök dalában, a szellő simogató sóhajtásában – velem jöttek, bennem vannak, és én őrzöm őket.

Végül a rádióban hallott dal. Így már érthető lesz az éjszaka minden varázsa: Karl Jenkins - Benedictus.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Előrebocsátom, én nem tudok táncolni. Többen is próbálkoztak azzal, hogy megtanítanak, de mindenki csak olyan volt, mint egy mély merülésű hajó; előbb-utóbb zátonyra futottak. Nem a tanárokkal volt a baj, és nem a szándékkal vagy az akarattal, egyszerűen én vagyok ügyetlen. Képzeljünk el egy szekrényt, amit költözés közben tologatnak a parkettán. Ez a mozgás tökéletesen leírja mindazt, amire fénykoromban képes voltam. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy mindenkiben szól belül egy zene, egy dallam, amit csak ő hall, és amire tud táncolni. Nem magamutogatón, nem hivalkodón; csendesen, de örökre szólón. Bennem ezt a dallamot a természettel alkotott harmónia hívja életre; a hegyek, az erdők, a barlangok szeretete. Életünk útját járva az is előfordul, hogy találkozunk valakivel, akiben meghalljuk ugyanezt a dallamot. Nem kellenek ilyenkor szavak, és nem kellenek bizonyságok, mert egyszerűen tudjuk és érezzük. Innentől már együtt táncolunk tovább, hol távolabb, hol közelebb, de mindig abban a tudatban, hogy a közös dallam és a tánc eggyé forraszt bennünket. A lélek tánca ez, és a szívé.

Azt hiszem, hogy az először leírt mondatokat felül kell bírálnom. Voltaképpen én is tudok táncolni, mert nekem is van dallamon, és nem vagyok ügyetlen, nem nevet ki senki. Ameddig hiszek a jóban, a természet szépségeiben, az emberi élet szentségében és értékteremtő létezésében, addig ez a tánc egyre csak szebb lehet.

A kép forrása: indafoto.hu

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com