A hegyek közé mentem, hogy megtaláljam őt. Hagytam, hogy az érzékeim vezessenek. Tudtam, hogy merre járok, de nem tudtam meddig és hová megyek. Ott álltam meg, ahol elfogyott az erdő, és a hullott levelek ázott, puha szőnyegét elszáradt füvek váltották fel. Ott várt rám ő: a csend. Jó barátom, és határtalan az a segítség, amit kapok tőle. Sohasem csalatkozok benne, mert mindig az igazság hangján szól hozzám. De ő sem tűr el hazug szót. Ha belenézek komoly, békés tekintetébe, meglátom benne az örökkévalóság fényét, meghallom néma szavaiban a mindenség hangját, és mint igazmondó tükör, megmutatja önmagamat – önmagamnak. Bölcsesség és erő rejlik benne. A csend: Isten szava.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Előszőr a Nap utolsó sugarai hunytak ki a hegyek oldalán, majd megszólalt kakatolva egy fácánkakas, aki ülőfát keresett, és a vörösen izzó cserszömörce levele feketére vált az alkonyatban. Merre menjek? Balra az erdő, barnuló levelű tölgyekkel, jobbra a rét, ahol hűvös meséket sziszeg a szél. Elindultam, szembe a széllel. Szinte átlátszó volt itt az erdő a rét szélén, mert csupa kőrisfa vigyázta a vártát, és lehullatták már a leveleiket. Az alkony először kék párákat lehelt, aztán a fák közül nesztelen gomolygással előkúszott a köd. Megálltam. Bicegve járt körülöttem az idő, szinte láttam, éreztem az óramutató lassulását, az áradó sötétséget és a ködöt. Mindent eltakart, és a létezés csak a léptem volt, az a csekély távolág, ameddig ha nem is láttam, de éreztem, ahol vagyok. Lassan, nagyon lassan haladtam. Mi van a köd mögött? Erdő és fák, füvek és bokrok, törpék, óriások, hajnalra zúzmarával borított kövek? Öreg várak, ahol gyöngybagoly lakik, királyok, lovagok, szegény emberek, és néma hősök? Nevetés, sírás, boldogság, szerelem, halál, az élet lüktetése? Ott vannak ők…de a világ most csak a lépésem.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Az égbolt ólomszürke volt már reggel óta, szinte pisszenni sem mert a szél, és furcsa idegesség ülte meg az erdőt. Néha szemerkélt egy kicsit az eső, mintha az ősztől búcsúzott volna az erdő, de aztán az is elállt. A csendet csak a fakopáncs rikkantása és dobolása törte meg, és ilyenkor szemrehányón visszhangzott a völgy, mert ha csak másodpercekre is, de darabokra szakadt benne a mozdulatlan hallgatás. Aztán alkonyatkor megszületett a csoda. A mozdulatlanság táncra kerekedett, pillévé vált az ólom, a korábbi szürkeség csupa-csupa fehér szárnyú lepkévé szakadozott. Hullott a hó és lágyan muzsikált, bársonyos zizegéssel terített fehér paplant az alvó erdőre. Az égből békesség áradt és jóakarat. A tisztaság illata töltött be mindent, fehér virágba borultak a fák, és az erdő talaján elsimultak a ráncok. Mosolyogva néztem a hópelyhek táncát…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Szeretem a sokszor fagyos, ködös, szeles novemberi reggelek illattalan tisztaságát. Az alacsonyan járó Napot, ami szinte semmi meleget nem ad. A kék eget, amelyen elnehezült fehér felhők úsznak, a varjak kavargását, a nedvesen csúszós leveleket. Szeretek ilyenkor elindulni az erdőbe, csak úgy cél nélkül barangolni, menni hegyre föl és völgybe le, átugrálni patakokon, elmerengeni a sziklatetőkön, nézni a csuszkák ugrándozását, hallgatni a holló korrogását és a harkály dobolását. Emlékszel? Emlékszem. Áprilisban ezen a helyen ebédeltem, és csupa zöld volt minden, hallgattam az erdei pintyet, a barátposzátát, a csilp-csalp füzikét. Kis hőscincért fényképeztem és apollólepkét, és az ösvény sarában őznyomot találtam. Mennyire megváltozott most minden! Rózsaszín papsapka formájú terméseivel virít a szürkeségben a kecskerágó, pirosan mosolyognak a vadrózsa termései, liláspiros érett terméseket kínál a sóskaborbolya, fekete magányban, mérgező csábításban fagyal ékeskedik. Felettük lombjuk vesztett ágak ég felé nyúló karokkal, smaragdzölden duzzadó ciprusmohák a köveken, sárgán lobbanó falizuzmó a kökénybokrok kérgén. Csak a tölgyek nem dobták le a leveleket, őrzik őket megbarnulva tavaszig, és zörögnek, zörögnek, ha alájuk kap a metsző szél. Gombát is találni még itt-ott, főleg laskagombát, kígyógombát, tölcsérgombát és júdásfülét. Akarva, nem akarva, valamiért mindig úgy alakul, hogy egy barlangnál kötök ki. Csendből a csendbe. Azaz mégsem! Kint a szél zúg, bent a lecseppenő vízcseppek neszelnek. Egy barlangban ilyenkor talán jobban megtaláljuk az Életet, amit kerestünk, mint odakint. Dalos és csípős szúnyogok százai, barlangi keresztespókok, zugpókok, eretnekpókok, telelő nagy pelék és nappali pávaszemek, kutyabenge araszolók és vörös csipkésbaglyok, gödrösvállú zömökfürkészek, egerek és denevérek. Kővé dermedt csodák; borsókövek, farkasfogak, cseppkövek. Az én világom… Szeretem.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A köd leszállt, és az erdő elnyelte a világosságot. Az ösvény olyan némán kanyargott a völgy alján, mint maga az idő, nem tudni miért, nem tudni honnan és hova. Árnyék lett egyszerre minden, amelyben nem volt egyetlen mozdulat, egyetlen hang sem. Fázósan húzódtak össze a bokrok, a fák gyökerei elszántan kapaszkodtak a földbe, ágaikat pedig felnyújtották a magasba, mert ott mindig van egy kis mozgás, mindig van valami mondanivaló. Az öreg fák ilyenkor talán elmúlt telek álmait látják újra, holdvilágos, dermedt éjszakákat, amikor a csend szinte tapinthatóvá válik. A ködpaplanba takaródzó erdőben az ég összeér a földdel, alaktalanná válik minden, egybeforr a valóság az álmokkal, a múlt a jelennel, és kézen fogva indulnak a jövő elé, aztán egyszer csak átlépnek azon a határon, amelyet talán nem lát senki sem. A gondolatok szabadon mozognak a mozdulatlanságban, a színtelen, holnaptalannak tűnő mában. Az életnek egy nagy közös szíve van, amely ott dobog láthatatlanul a ködös messzeségben, és látni nem lehet, talán csak hallani, sokkal inkább érezni. Csak azok láthatják meg a természet titkos arcát, akik nemcsak a szemükkel látnak, hanem a lelkükkel is, és kint a szabadban minden egyébről meg tudnak feledkezni. Ilyenkor mesél a csend, a szél, a csipkebogyókon ülő vízcseppekben megvillanó fény, a halkan szitáló köd, a századokat megélt fa, a táncoló falevél. Én szeretem ezeket a meséket, amelyek úgy forrnak belém, mint az igazi szerelem álomvilága.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A nappalok és éjszakák sorban váltották egymást, komor egyformaságban. A hullott levelek susogó országában erős kézzel turkált a szél, éjszakánként a rétek felett ezernyi csillagszem nyílt ki csodálkozva, és fagyos leheletével hajnalonként dértakarót borított a füvekre a november. Az utak belefutottak a ködös messzeségekbe, és talán valahol összeértek, mint ahogyan az ujjak fonódnak össze egy szerelmes kézfogásban. Vándormadarak kiáltottak szomorú hívogatással, és amikor már messze jártak, hangjuk még mindig ott bujkált a vizek, nádasok, hegyek és völgyek felett. Szajkó gyűjtögette a hullott makkot, a fák koronájában cinkék és őszapók csapata keresgélt rovarálcák után, és egyre többször lehetett hallani a süvöltő szerény, elmúlást idéző hangját. Álomba merült az erdő, pihent a jól végzett munka után. Békés lélegzetvételében benne volt az ígéret a tavaszra, az új élet születésére, az önzetlen teremtésre.

Minden évszaknak, minden hónapnak meg van a maga szépsége. Rajtunk múlik, a bennünk születő gondolatokon és érzéseken, hogy a szépet észrevesszük-e? A csendesen lobogó benyomások világát sem elvinni, sem összetörni nem lehet. Csak átélni. 

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Hűvösödött, az erdőből pedig gyanta és tölgyek erős illatát hozta a szél. Néha csillag szaladt végig az égen, a völgyben vezető út belefakult a sötétségbe, a fák között hallgató csendben pedig már ott szendergett az álmodás. Az égen vadludak és darvak vonultak, látni nem lehetett őket, csak hallani, de hangjuk nagyon mélyről fakadó érzéseket érintve fogta meg a szívemet. Elsüllyedt a holnap és a tegnap, csak a most létezett, ahogyan álltam az erdő szélén, ahogyan néztem a réten sötét árnyékkal az égbe nyúló hagyásfákat, amelyek mintha a csillagokat szerették volna elérni. Hideg szél járt körülöttem, zörgette a tölgyek száraz leveleit, fodrokat ráncolt a pocsolyák vizére, és magasra felkapva sodorta magával a juharfák leveleit. Amikor elindultam a rét szélén, zsebre dugtam a kezem, mert bizony, belecsípett a hideg. Van úgy, hogy az ember csak menne, menne, maga sem tudja merre és miért, az elágazásoknál nem gondolkodva fordul valamelyik irányba, mert egyszerűen tudja, hogy arra kell mennie. A világ ilyenkor a fejlámpa által bevilágított néhány métert jelenti, az út mellett őrt álló sötét fákat és bokrokat, a megugró vadak neszét. Keresünk valamit ilyenkor? Önmagunkat, a boldogságot, a szerelmet? Én azt hiszem, hogy ilyenkor a harmóniát keressük. Önmagunkkal, a világgal. Azt a helyet keressük, ahol lehorgonyozhatunk az életben. Én csak annyit tudok, hogy amikor megálltam és körbe világítottam, oszlopos törzsű bükkök vettek körül, lehajoltak hozzám az ágaikkal, mosolyogva simogatott biztató szemük és az erdő halkan suttogva ölelt magához. Bolond vagyok? Lehet. De vidáman fejeztem be a túrát, és a tegnapok szomorúságát úgy elfújta belőlem a szél, mintha nem is létezett volna. Utoljára még visszafordultam, megnéztem a csillagokat a fák koronája fölött, a mélyfekete sávot, amelyben ott kell lennie valahol az ösvénynek, ahol érkeztem, majd lekattintottam a lámpát. Nincs rá szükség, ha az ember ébren is tud álmodni.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com