A jövő felfedezése

Mit jelent, felfedezni valamit? Elsőként bizonyára mindenki Kolumbuszra, Magellánra vagy Vespucci-ra gondol. A XVI – XVIII. századi eseményekre, amikor kalandosan, sokszor szégyellni valóan a világ alig 10%-át ismerő emberiség látóköre szinte megtízszereződött. Ezek az emberek legyőzték a távolságokat, a természeti erőket, mindezt a gyarmatosítás és a fejlődő gazdaság jegyében (jaj, de szépen írtam körül azt a fogalmat, hogy rablás és kizsákmányolás).

De mi a helyzet a barlangokkal?

Az igazi barlangkutatás, felfedezés alig több, mint 200 éves. Érdek vezérelte, önző társadalomban született meg önzetlenül. A mai napig megmaradt annak, ami eredetileg is volt: az ismeretlen megismerése felé törekvő vágynak. A társadalom létszámához mérve csak maroknyi ember foglalkozik ezzel. Időt, pénzt, energiát, egészséget áldoznak minderre anélkül, hogy ebből anyagi hasznuk származna. A barlangok állami tulajdont képeznek, de inkább máshogy fogalmazok; a barlang és a benne lévő képződmények mindenkié és mégis senkié. Volt idő, hogy az egészségügyben hivatalosan (nem tudok orvosról, aki betartotta volna) nem láthattak el barlangi sérülés esetén a TB- keretére, mert extrém sportnak volt minősítve. Mára ez megváltozott, a törvényalkotók is belátták; ezek a sáros, sokszor érthetetlen dolgokat tevő emberek nem a veszélyt keresik, hanem az értéket.

Geológia, hidrológia, biológia, klimatológia, a föld alatti térben való mozgás művészete, kötéltechnika, bátorság, összetartozás és bajtársiasság, önfeláldozás és csapatszellem. Ez a barlangok felfedezésének útja. Ismeretlen helyek ma már csak a tengerek mélyén és a föld alatt vannak. A felfedezés kiforrta magát arra a pontra, ahová mindig is tartozott: a megismerés felé mindenki érdekében.

Kék bolygó. Ez a mi földünk. Mi, barlangkutatók annyit tehetünk hozzá a védelméhez és megismeréséhez, amennyit a tehetségünk enged. Ha mindenki más beleteszi a saját részét, a felfedezés szó jelentése is átalakul. Eggyé válik a jövő megismerésével. Rajtunk múlik.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Címkék: háromperces

Utolért idő

Hirtelen lett csend körülöttem. Az előbb még nyüzsgő gyerekek vettek körül, de a túra véget ért, ők buszra szálltak, én pedig csak álltam tétován. Felhők futottak felettem, Sukoró élte a mindennapi életét, én pedig úgy éreztem magamat, mintha nem lennék jelen a valóságban, a múló időben; mintha egy szikla lennék egy patakban, amely mellett zúgva rohan tovább a víz. Megfordultam, és a hegyek közé indultam. Nem tudtam, hova megyek, nem tudtam miért; csak azt tudtam, mennem kell. Nem volt célom, sem határozott útirányom, hagytam, hogy az út vezessen, amerre menni akar. Letértem egy jelöletlen útra, egyenletes lépésekkel kapaszkodtam fel a hegyre. Nem néztem se jobbra, se balra, csak lefelé, abba a talán néhány lépésnyi világba, amit magam előtt láttam. Fent a lombok között szelíd szél játszott fogócskát önmagával, aztán a levelek sustorogni kezdtek, mert megeredt az eső. Megálltam, felnéztem, és nem tudtam továbbmenni. Balra egy kidőlt gyertyán hevert, egykori vitéz, aki talán valamelyik májusi viharban kapott halálos ütést. Odaléptem hozzá, leültem, és hagytam, hogy utolérjen a csend, az erdő illata, és ha lehet, végre megérkezzem önmagamba. Az eső egyre jobban esett, a levelek már nem bírták a cseppek súlyát, és éreztem, ahogy lassan kezd átázni a ruhám is. Nyugtalanság volt bennem, vagy talán csak az idegek játéka, de ott az esőben ülve rám talált az emlékezés. Simogató barna szemei voltak, és a tekintete messzebb látott a valóságnál, a megfogható világnál. Hosszan nézett rám, vállára akasztott tarisznyáját becsatolta, aztán elindult, és elvitte magával az emlékeket; a keserűt és a vidámat, a mosolygót és a szomorút is. Mellettem ment el, egy pillanatra a kezét a vállamra tette, én felnéztem rá, ő mosolygott, és már lépett is tovább. Talán egyszer még visszafordult egy pillanatra, de az is lehet, hogy soha többé nem fordult hátra. Léptei elvesztek a völgy hajlatában.

Fák voltak körülöttem, büszke és néma életek, és mégis, suttogva beszéltek hozzám. Én szoktam így, a kisfiamnak, amikor éjjel rosszat álmodik, és apa ilyenkor megvív a hétfejű sárkánnyal is, hogy elhozza az álomhozó békét. Suttogtak, de igazából nem a szavaknak volt értelme, hanem a dallamnak. Az esőcseppek, a szél, a lombok tánca, a nyár illata, az ázott avar földszaga, a madárdal; ezek így együtt voltak a dallam, amelyet a fák megmutattak.

Felálltam és tovább indultam az esőben. Belesétáltam az utolért időbe. Többé már nem az a kő voltam, amely mellett elrohan a patak; az a kő voltam, amit magával sodor. Felérve a hegytetőre a szívemet a tenyerembe vettem, magasra tartottam, és az erdőnek ajándékoztam. Letettem egy hullott tölgylevélre, aztán elindultam, mert nem akartam látni. Ott maradt a fák között. Esőcseppek hullottak rá, teremtő erejéből távoli utak futottak szét a hegyek között, hajnalban óvatos dámok léptek át felette. Talán egyszer majd visszajövök érted, megkereslek a törött ágak és hullott levelek között, és úgy viszlek magammal, hogy képes leszel újra ibolyát teremni, madárdalos tavaszt, nevetést és könnyeket. Addig pedig csak sodorjon az utolért idő…