Égből pottyant nadrág

Azt hiszem, ennek a történetnek valami nagy tanulsággal kellene végződnie, de akkor elveszne belőle a valódiság. Szépítés nélkül írom meg, bár tudom, így viszont – szakadás lesz benne…

…zizegve nyújtóztak a fűszálak, ahogy az erdei úton csendben kerültük a hegyet, illatuk pedig felszállt, és ahogy besütött a Nap a fák között, a fények és színek a nyárról meséltek. Szamócát ettünk és lepkéket fogtunk, figyeltük a mindig sürgő-forgó vöröshangyákat, tanítgattam a madarak hangját, meglestük a csertölgyesen átváltó dámokat. Békés délután volt, olyan órák, amikor az ember nem keres semmit, és mégis mindent megtalál. Csirikkeltek a gyurgyalagok, dongtak a méhek, mély búgással szállt a virágbogár a fagyal édes illattal terhes virágára; állt az idő, és mi csak léteztünk az erdőben, mintha mi is a részei lennénk. Aztán alkonyra hajoltak a fények, és elindultunk egy úton, amiről azt gondoltam, hogy hazafelé vezet. A kisfiam előre szaladt, barlangász-hívással pijjogtam neki, és a hangomat nekivágta a szél a hegyoldalnak, labdázott vele kicsit, hogy aztán visszatérjen hozzám. Vékony gyermekhang felelt rá, és én megsimogattam és eltettem ezt a hangot, mert tudtam, hogy eljön majd az idő, amikor ő fog hívni engem; ő már férfi lesz akkor, én pedig öreg, de mégis egyek leszünk, mert összeköt minket a napok, a hónapok, az erdők és rétek, a hegyek és barlangok, a tavaszi virágok és a ködös őszi, dámbarcogásos reggelek szeretete…

… az út egy kerítéshez vezetett. Felemeltem egy kicsit a drótot, ő kibújt alatta. Én átmásztam… volna. Ha a drótot jól odaszegelték volna az oszlophoz, nem is lett volna baj, de nem így történt. A drót meghajolt alattam, én függve maradtam, mint lajhár a faágon, aztán elengedtem a drótot, és hátam jól eső puffanással nyugtázta, hogy földet értem. A nadrágom viszont fent maradt. Azaz csak a középső része, mert a többi velem együtt földet ért, de az a középső rész azt mondta: reccs! Mondanom sem kell, ki kacagta ezen a legnagyobbat, szinte gurult a nevetéstől, hiába mutogattam, hogy lám-lám, a két szára még meg van! Mindez azonban nem számít. Megfogtam a kezét, az erdő és a szántóföld határán elindultunk hazafelé, lábaink nyoma ott maradt a porban, és nagyon boldogok voltunk. Még az égből pottyant nadrágom sem zavart.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Címkék: háromperces

Tarka emlékek

A legalapvetőbb szabály, amelyet túráimon betartok és betartatok, hogy egy hegységben csak a lábnyomunkat hagyjuk hátra. Emlékeket csak gondolatokban, a lelkünkben és fényképeken gyűjtsünk, hiszen úgyis csak ezek azok, amelyek végül kiállják az idők próbáját. Én annak örülök a legjobban, ha egy-egy túrán sikerül olyan fényképet készíteni, amely kendőzetlenül, csodálatos mivoltában mutatja be a természetet. Mi is kell egy jó természetfotóhoz?

Megfáradt dalia. Nászruhás zöld gyík. (Velencei-hegység, Pákozd)

Előre bocsátom, hogy nem szándékozom technikai paraméterekről vagy éppen zársebességről és rekesznyílásról elmélkedni. Ha valakit a fényképezés technokrata oldala érdekel, akkor ma már tanfolyamokon is tanulhat természetfényképezést, és szinte bármely nagyobb könyvesboltban remek kiadványok érhetők el ebben a témakörben. Elengedhetetlen, hogy megfelelő géppel vágjunk neki a fényképezésnek, és teljes mértékben uraljuk a technológiát. Maga a kép elkészítése azonban csak a végső lépése egy folyamatnak, és én inkább az exponáló gomb kioldása előtti történésekben látom a szép természetfotó elkészítésének kulcsmomentumait.

Busalepke magyar szegfüvön. (Velencei-hegység, Sukoró)

A kifogástalan felvételek elkészítéséhez türelem, kitartás, megfigyelőképesség, természetszeretet és az állatok és növények bizonyos fokú ismerete szükséges. Az ismeretek egy része elsajátítható otthon különböző szakkönyvek olvasásával, a többihez viszont nagyon sok terepmunkára van szükség. Tudnunk kell, hogy melyik virág mikor nyílik és hol, melyik bogarat hol érdemes keresni, hol van a dámszarvasok barcogó helye, melyik fán pihen meg rendszeresen a sárgarigó; és a sort még hosszasan lehetne folytatni. Ha már tudjuk, mit akarunk lefényképezni, ezt vagy azt az állatot és növényt hol találjuk; még akkor is csak a siker kapujában vagyunk, hiszen ki is kell várnunk a megfelelő pillanatot. Szerintem ez a legnehezebb része a dolognak. Aki kételkedik, az próbáljon meg busalepkét fényképezni. Alig másodpercekre marad meg egy helyben, és már libben is tovább. A fényképezésre csak egy-két másodperc áll rendelkezésre, és ilyenkor már valóban csak az számít, hogy mennyire vagyunk tisztában a fényképezés technikai oldalával.

Darázspók (Balatonfelvidék, Salföld)

Ki ítéli meg, hogy egy természetfotónk jó-e vagy sem? Egy kiállításon kapott díj dönti el? A facebook-on kapott like-ok mennyisége? A válasz határozottan: nem. Ha megnézzük a képet, és közben halljuk a szél zúgását, érezzük bőrünkön a napsugarakat, látjuk magunk előtt a hajnali fényben fürdő erdőt, ahogy novemberben hömpölyög át a köd a hegyek gerincén; érezzük újra azokat a várakozásteljes másodperceket, amikor ott van előttünk közvetlenül a teheneit hajtó dámbika, és már csak egy lépés kell ahhoz, hogy tiszta füves részre érjen a juharcsemeték sűrűjéből; ha gondolatainkban újra fel tudjuk idézni a természetjárás során szerzett élményeinket és benyomásainkat – ekkor készítettünk sikeres fényképet.

Búzavirág (Velencei-hegység, Sukoró)

Ha három lépésben kellene összefoglalnom a fontossági sorrendet, akkor azt a következőképpen tenném: 1. az állatok és növények ismerete, 2. kitartás és türelem, 3. felszerelés. A fent leírtak az én véleményemet tükrözik, és könnyen lehet, hogy kiváltom vele néhány profi természetfotós rosszallását. A mentségem az, hogy én élményeket és benyomásokat gyűjtök, így a nem tökéletes felvételeim is tökéletesek számomra.

Jó böngészést: https://www.facebook.com/pg/Velencei.hegyseg.tura/photos/?tab=albums

Ízelítőnek néhány további felvétel: