A felhők felemelkedtek és elvékonyodtak, a reggelt elöntötte a Nap fénye, és a felmelegedő föld tavasz illatát tétova szél hordta szét a fák között. Virágzott a vadcseresznye, szólt a kakukk harangja és a sárgarigó fuvolája, csupa pattanó rügy, lüktető tojás és anyaság volt a természet. A völgyben patak futott, a hegyoldalon tölgyek álltak, és valahonnan messziről, a gondolatok pereméről sejtette az ember, hogy létezik valahol egy másik világ is, egy zajos, zakatoló világ, de mindez olyan távolinak tűnt, mint a mesék vasorrú bábája. Béke lengett a táj fölött, mint a tábortűz füstje, a láng pedig a szívben gyulladt, hogy lobogva világítson a jövő-menő évek múlásában. A patak egy kiöntésénél megálltam, ahol a víz kényelmesen szétterülve tavacskát formált, és néztem a mozdulatlan tükörben fürdő fákat és felhőket. Arra gondoltam, hogy éjjel talán a csillagok nézegetik magukat itt, vagy félénk muflonok, akik inni érkeznek ide. Zsongott az erdő körülöttem, az élet nevetett, a juharlevelek pedig mosolyogva bólogattak: vidd el ezt a világot magadban oda, abba másikba, a zajosba, és mindig térj vissza hozzám!

- Ígérem! – mondtam halkan. Tompán szóltak a bakancsaim alatt a léptek, és vittek tovább, egyre csak tovább, de belül nevettem, mert vittem magamban a legnagyobb kincset, amit ember elérhet, és amely csak négy betű papíron, de az egész világ, létezés és élet benne van: béke!

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A hegyek között lévő végtelenségben mély béke él. A csend lakik ott, az összhang, amely segít túllátni a szűk életen. A megértés, amely a bánatot belső nyugalommá formálja, a küzdelmet győzelemmé és elengedéssé, a mély sebet többé nem fájó forradássá. Örök itt a boldogság az ég és a föld határán, ahol a sóhajok a felhőkkel érnek össze a határtalanban. Itt nem múlnak az álmok, összeölelkeznek a lelkünkkel, és felszabadult dobbanásokban forr bele a szívünk a befogadó mindenségbe. A tájak szépsége a saját lelkünkben rejlik, és bárhová magunkkal vihetjük ezt a tisztaságot. A rohanó hétköznapokba, a városok nyüzsgésébe, az egyre jobban lelket vesztő modernizációba. Gyertyaláng ez, amelyre vigyázni kell, őrizni és óvni. Nem lobbanhat el! A szépségbe és jóságba vetett hit örök.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Az áprilisi este szétterült a tájon, és az egyre sűrűbbé váló sötétség némaságát csak a völgyön átfutó szarvasok lábának neszezése, az alvófáján elhelyezkedő fácán kakatolása, és egy magányos feketerigó éneke törte meg. A Hurka-völgyben voltam a Velencei-hegységben, és megálltam egy szinte függőleges gránitszikla tövében, amely úgy állt ki a földből, mintha törvényhordozó lenne, amelyre az erdő életének tudói vésték fel a mondatokat, amelyeket csak az arra érdemesek érthetnek meg. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy csak a fülem és az érzéseim vezessenek. Szokatlan volt az első néhány percben, aztán otthonossá vált, mert úgy éreztem, mindent értek és felfogok, ami körülöttem történik. Talán nevetni való, talán nem, de úgy éreztem, ebben a pillanatban mellém lépett az erdő, és várta, hogy mondjak, meséljek valamit, mert olyan este volt, amikor mesék születhetnek. Azt éreztem, láthatatlan írás van a szememben, és bennem él egy hang és hívás, ami az erdőt jelenti, minden vadvirággal, gombával, lepkével; minden ösvénnyel, réttel, sziklával; a vadak neszével, a feketerigó hangjával, a tücsökciripeléssel, a patak sustorgásával együtt. Mennyire szerettem volna egy lenni vele! Forrás lenni, amiből az élet-hozó víz soha ki nem apadhat. Patak, amely kincseket hoz a felszínre, és azt bőkezűen a világnak ajándékozza. Szerettem volna lepke lenni, ami a rét virágai felett táncol, ösvény, ami bennem él, felhő, ami aludni tér a gondolataimba. Szerettem volna szél lenni, és befutni a tájat, csend a csendben, és szív, amelynek dobbanása magába fogadja az egészet, amelyet megérteni sohasem lehet, csak szeretni, és azt mondjuk rá – Élet. Azt éreztem, hogy mindez valóság. És azt is tudtam, hogy a létezőt az idő fogja keretbe, és most megállva rám nézett egy pillanatra, és hagyta, hogy álmodjam, mielőtt a perceket tovább vitte magával a múltba süllyedt valóságba.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A kissé hűvös tavaszi alkonyatban egy rozsdafarkú rebbent fel a tető sarkára, és énekelni kezdett. Feketerigók adták hozzá a kíséretet, és hangja magányosan szárnyalt bele az egyre növekvő árnyakba. Hazaértem, és mintha csak erre várt volna az idő. Hallottam, ahogyan a bakancsaim dobognak a lépteimet kísérve, a kulcsot, ahogyan elfordul a zárban és a falépcső nyikorgását. Az erdőből hozott csend mellém telepedett, s miközben lehúztam a bakancsokat, az ablakon benézett hozzám az alkony. A szoba úgy borult rám, mint egy fekete lehelet, és én gondolattalan némaságban öltöztem vissza, léptem ki az ajtón, és ültem le a padra a cseresznyefa alá. Alaktalan szürke testével szinte körém folyt az est, és éreztem, ahogy hidegülő érintésével az arcomhoz ér. Kezeimmel átfontam a lábszáramat, fejemet a térdemre hajtottam. Jó volt nem mozdulni, csak lenni. Révedező fáradtság telepedett rám, hiszen egész nap a hegyek között és barlangban voltam. A némaságban elém lépett egy kis árnyék, barna szemekkel rám nézett, és meleg, kicsi kezeivel átfonta a nyakamat. – Kisfiam – suttogtam, átöleltem a törékeny testet, aki egészen hozzám simult, és apró szíve átdobogott hozzám. Aztán fázni kezdtünk, és éhesek is lettünk. Amikor beléptünk a szobába csend volt és sötét, de már nyomát sem lehetett érezni a fekete leheletnek. Bársonyosan ölelt körbe az este, és bennem szétterült valami elmondhatatlan nyugodtság. Nem sokkal később pedig úgy léptünk át az álom kapuján, hogy magamban továbbra is hallottam a rozsdafarkút énekelni, aki az életet hirdette…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Bódító orgonaillatot sodort az esti szél az ösvény felett, felettünk ragyogtak a csillagok, fáradt csónakján lassan sodródott a Hold az ég alja felé, alattunk pedig apró lámpaszemeivel álmodozott Sukoró. Hideg és meleg légtestek váltogatták egymást, szinte nem lehetett eldönteni, hogyan öltözzön az ember.  Az egyikben nem fújt a szél és olyan meleg volt, hogy  kedvünk lett volna rövid ujjúban lenni. A másikban hűvös szél fújt, a lélegzetünk gomolygott a lámpafényben, és szorosra kellett húzni a kabátot. Furcsa éjszaka volt. Az erdő hallgatott, néha suttogott egy kicsit, egyedül a fülemüle volt az, aki kitartóan énekelt a bokrok között. Néha szarvasok szeme csillogott a fák között, de aztán eltűntek, és talán csak a képzeletünk rajzolta őket a sötét vászonra. Egyhangúan kuruttyoltak a mocsári békák a felhagyott bányagödrökben megmaradt tavaszi olvadékvizekből képződött kis tavakban, és én tudom, megállt az idő körülöttünk. Lépteink fogyasztották a kilométereket, fatörzsek maradtak el a lámpafényben, sziklák szürkés oldalán pihent meg néhány másodpercre a tekintetünk, és mi ballagtunk, bele a saját gondolatainkba, a megakasztott idő fonalán legombolyodó érzéseinkbe, abba a tudattalan létezésbe, amelyben megpihenhetnek érzékeink. Aztán elfogytak a fák, kinyílt alattunk a Velencei-tó, ragyogott a lámpafényben az utcák vonala, világító jelként meredt a távolban a református templom tornya, és csendes törődéssel visszagyalogoltunk a jelenbe. Hívogató fények lobogtak az éjszakában, egy láthatatlan kéz fordított egyet az idő mindenkire érvényes naptárában, és elmaradt mögöttünk az erdő, a szélben bólogató fák, a fényes holdudvar mondanivalója…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Álmosan tűnődő árnyak járnak ilyenkor az erdőben. A napkorong a látóhatár pereme alá gördül, tündöklő palástjának egy darabját hagyja csak ébren, hogy pár percig vörös fényben ússzon még a fák koronája. Aztán elhalkul a feketerigó éneke, a füvek illatos üzenteket küldenek egymásnak, zümmögve-dongva szállnak az esti bogarak és nyomukban megjelennek a nesztelen röptű denevérek. Az égő fény helyén piszkos szélű felhőrongyok maradnak, amelyekkel pajkos szélgyerekek játszanak, hogy utat nyissanak a csillagoknak. Elcsendesedik a nappal, mintha csupa lemondó vasárnap délután lenne, de beszédes lesz az éjszaka, és mély titkokat suttog az öreg utak hátán. A lekaszált réten a tavaszt köszöntik a tücskök, az orgonabokrok között fülemüle csattog, a vén hársak között pedig egy nyest keresgél tétova zörgéssel. Éjjeli lepkék csaponganak sápadtan a lámpám fényében, tompa zúgással szállnak a cserebogarak a tölgyek között, és itt-ott hangolják már hegedűiket a szúnyogok is. Lekattintom a lámpát, és a fűbe ülve várom, hogy szemem megszokja a sötétet. Érzem, ahogy körbeölel az erdő, és a fák, a bokrok, a virágok testvérükké fogadnak. Megáll az idő, és hagyom, hogy kátyúba ragadt szekerét utolérje az emlékezés. Egy hangya mászik fel a kézfejemre, és amíg nem csíp meg, hát legyen csak ott. Ő is egy útkereső, mint mi mindannyian. Lelkünkre ül ilyenkor a tavasz, nézi a sarjadó életet, és kezével felemeli a mélyről jövő vágyakat. Álmainkat gyakran folyó szeli ketté, amely sebes rohanással viszi az órákat és a napokat a hátán. Az erdő ilyenkor jóságos szeretettel öleli át gondolatainkat, az ég csillagszemei csak ránk szórják fényüket, hogy utat mutassanak a lehetőségek útvesztőjében arrafelé, ahol híd íveli át a folyót. Egy híd, amelyen csak mi kelhetünk át…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Madárbirset is láttam és nőszirmot is! Talán nem mindenkinek olyan nagy hír ez, mint nekem, nem hiszem, hogy mindenki olyan lelkes lenne, mint én. De nem csak ennyit láttam ám! Gyöngyikét és héricset, bimbózó orgonát és nappali pávaszemet, lucerna bányászméheket és virágzó cseresznyefát, sárba szikkadt szarvasnyomokat, kökényvirágon önfeledt boldogságban döcögő virágbogarakat, citromlepkét, bokrok alatt a tavalyi leveleken titokzatosan zörgő gyíkokat. Fel sem lehet sorolni mindent. És ragyogóan sütött a Nap, a pintyek apró ezüstcsengettyűkön csilingeltek, a szellő pedig olyan halkan és kedvesen suttogott a füvek között, mintha szerelmet lehelt volna a tavaszi levegőbe. A gránitsziklák felülete már kellemesen átmelegedett, engedett a télen magukba szívott fagyok ridegsége, és kellemes roppanással nyújtózva apró kis kőszilánkokat pattintottak le magukról. Lábaiknál álmosan sóhajtott a csend és a nedves sötétség, aztán elindultak, és engedték, hogy a föld ezer karjával magába zárja őket, és álmukból virágok szülessenek, amelyek aztán mosolyogva fordultak a napfény felé.

Persze, mást is észrevehettem volna, főleg amíg ideautóztam. Az önzést, a türelmetlenséget, annak az embernek a haragtól eltorzult arcát, aki előtt a pirosnál talán egy másodperccel később indult el egy hölgy, mint lehetett volna; észrevehettem volna a plakátokat az út szélén, a harsogó címeket, az emberek fejében az állandó zakatolást, azt a fajta értéktelen értékrendet, ami sok esetben sajátja a mai világnak, és ami oly sok embert magába szippantott. De én mindezeket nem vettem észre. A szemem recehártyáján ott voltak a képek, elszállítódtak az agyba, de csak olyanok voltak, mint a parttalan hullámok, amelyek, hogy nem tudtak szigetnek ütközni, elvesztek a látóhatáron. Van választásunk, hogyan éljük meg a világot. Van lehetőségünk, hogy szétválasszuk, mi az, ami fontos számunkra, és mi az, ami nem. Talán egy réten ülve, talán sétálva egyet az ébredező természetben, talán megállva pár percre, hallgatva a fecskék csivitelését rátalálhatunk arra a világra, amelyet keresünk.

De az is lehet, hogy tévedek.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A csend előttem nyújtózik. Benne énekelnek a fülemülék, a hang ringatózik egy kicsit az egyre kisebb lánggal ragyogó csillagok fényén, villan az ég alja, hol itt, hol ott, sorban alszanak ki a fények; hajnal akar lenni. Az erdőszéli fák között fácán kakatol hangosan, de mivel szavára senki sem válaszol, inkább elhallgat, vár még a második alkalomra. Eközben megszólal valahol a kakukk. Ráfelel a második, a harmadik, és keleten lassan fényesedni kezd az ég alja. Szerény sugár még, rőt színű dárda az éjszaka palástjában, felfelé kapaszkodik a meredek hegyhátakon, és az ég boltozatán kezd virágozni. Az erdő alja csupa homály és éjjeli pára, de a magasság egyre foltosabb: árnyékos szigetekként szürke habos felhők úsznak a mélykék tengeren, és az ég kapuját fátylazzák. Ebben a pillanatban kezdenek rá a feketerigók. Eleinte komoly és méltóságos a dallam, de tovább már nem futja a figyelemből, sietnek, elcsúsznak a hangok, frissre cifrázzák és elnevetik a végét. A pintyek és a vörösbegyek tökéletes ellentétei egymásnak. A vörösbegy szava halk és szomorkás, a pintyek szava ellenben olyan, mint a sodró áradat. Felébrednek erre a poszáták is, és ki is lehetne tökéletesebb énekes a barátposzátánál! Fekete bársonysapkát visel, mint az előkelő urak, hangja pedig, akár a legtökéletesebben képzett énekeseké! Csupa mélység és magasság, rohanó ívek és zuhanó félhangok, madárszívvel teremtett áhítat. A szünetekben mást se hallani: csilp-csalp, csilp-csalp, csilp-csalp. Nevéhez méltón a csilp-csalp füzike az, egészen kedves kis madár, rejtett bokrok sűrűjének szerény tollú énekese. Upupu-upupu: megállás nélkül és szakadatlan szól az odvas tölgyet rejtő erdőszélről. A búbos banka az, egyhangúan és nem fáradva, mégis kedvesen, huppogva színesíti a tavaszi erdőt. Elhangoznak ám rejtelmes füttyök is! Titkos jeladások, perregés és csittek, kaszák fenése, törpék és tündérek korsójának csengése, elharapott hangok, zümmögés és szél búgása – egy geze az, aki dalába mindenféle madár énekét beleépíti. De nem ő ám az egyetlen! Kékbegy, mátyásmadár és gébics mind ezt teszi. Végül csak elárulja őket a csettegés, a cserregés vagy éppen a saját nevük rikácsolása. De a gezét nem! Ő igazi mestere a dallamnak! Középkori udvarok vándor dalnoka, meg nem unható énekek szerzője.

Éppen csak ébredeznek ekkorra a színek. Zöldesen derengenek a fák és bokrok körvonalai, az ég pedig csupa rózsaszín és mosolygó nefelejcskék. Keleten még megmaradt néhány szilvaszínű felhő, de mögöttük már narancsvörös legénnyé ért a napfény. Nézzen csak rá valamelyik felhőre, azonnal elpirul az…

Sötétkék felhőkön színarany lobbanás. Hajszálvékony cérna, ami szélesedni kezd, mígnem egyszerre csak aranyporral és bíborköddel telik meg a világ, és ragyogva, reszketve, lobogó palástban rámosoly a világra a Nap. Csak rá vártak a madarak. Minden, ami eddig volt, várakozás volt csupán, készülődés és hangolás, és most egyszerre tele torokkal ujjongott fel a madárdal. Aranyköd, dallam, ritmus, szépség: Te Deum laudamus. Új nap kezdődött.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Az erdő szokatlanul figyelő lett, a madarak lármája elcsendesedett, és hirtelen valahol elmaradt az eddigi tavaszi ragyogás. A felhők nem jöttek, hanem egyszerűen csak lettek, mintha a fák fölött születtek volna. A völgyben hirtelen nagy lett a csend, mintha az anyaság néma önfeláldozása lebbent volna meg a sziklák között. Ez a könnytermő csend egyre csak mélyült, aztán megroskadt a feltámadó szélben. De ekkor már kiszakadtak a felhők és nagy cseppekben hullott az eső. A szél felkapta a vízcseppeket és néha olyan erővel vágta az arcomba, hogy a szemem sem tudtam nyitva tartani. Tétova léptekkel indultam lefelé a völgy aljára, fent a peremen még utoljára nekidőltem a szélnek, ami cibálta a kapucnimat. Vigasztalanul fogytak a méterek a néma erdőben, és komor gondolatok kapaszkodtak fel abból a mélységből, amelyet szeretünk nagyon súlyos lakatok alatt tartani. Idő és messzeség egymásba zuhan ilyenkor.

De aztán a szél elfújja a felhőket, mintha nem is lettek volna, és újra sütni fog a Nap. A jóságnak és a reménynek sosincs vége, mindig visszatérnek. Hát ilyen az április.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Elhatároztuk, hogy átfésüljük barlangok után kutatva a Gulácsot. A táborhelyünk a Szent György-hegyen volt, és ha megálltunk a sátrak mellett és kelet felé néztünk, akkor tökéletesen ráláttunk. Különböző mondatokat eszeltünk ki, és azokkal ugrattuk egymást. Még szerencse, hogy nem meredek (nagyon meredek). Még jó, hogy nem sziklás (tiszta szikla az egész). Szerencse, hogy nincs meleg (kánikula van). Még jó, hogy sok a forrás a hegyen (egy darab van csak, de az sem iható). Szóval elemében volt a szarkazmus. De a hegy ott volt, és mennünk kellett, hátha barlangok várnak ránk az oszlopos elválású bazaltban.

Másnap két autóval indultunk, és közvetlen a hegy lábánál parkoltunk le egy lovarda mellett. Eleinte szépen követtük a turistautat, alig-alig hagyva el a hegy szoknyáját. Aztán jobbra át és be az egykori kőbánya udvarára. Itt az a remek ötletem támadt, hogy másszunk fel szabad mászásban a mintegy 150 méter magas törmelékes sziklafalon, mert fent sötétlik valami, ami akár barlang is lehet. Az első 50 méter után már láttam, hogy igen nagy fába vágtuk a fejszénket. Nem lehetett megállni, és a folyamatos mászástól és erőltetéstől remegni kezdtek a fáradó izmok. A sziklafal tetején volt egy közel vízszintes virágos kőrises erdőfolt, és mire elértem teljesen átizzadtam a ruhámat. Hanyatt dőltem, kezem-lábam széttettem, mint a béka, és próbáltam úgy levegőt venni, hogy ne szakadjon ki a tüdőm. Sorban érkeztek a többiek, és kivétel nélkül mindenki megjegyezte, hogy pocsék ötleteim vannak, és nem tudják mivel beszéltem rá őket erre az őrültségre. Akkorra már annyira összeszedtem magam, hogy csak rájuk mosolyogtam és közöltem, hogy a sötétlő folt nem barlang volt. Ekkor előkerültek a huszármiatyánk válogatott kifejezései is némi ló-anatómiai kapcsolatrendszerrel kibővítve…

Kilátás a pihenőt jelentő virágos kőrisesből nyugat felé

Oldalazva mentünk tovább a hegyen csatárláncban, hol erdőben, hol sziklán, hol görgetegköves lejtőn derékig érő falgyomban. Nagyon szép helyeken jártunk, de barlangot nem találtunk. A hegy tetején csalódott hangulatban ebédeltünk. Fáradtan szedtük össze magunkat a délutáni menetre, mert várt még ránk a Szentbékkállai –kőtengerben két barlang, amelyet térképezni és fényképezni kellett a kataszter számára, és onnan még tovább kellett mennünk Balatonedericsre is, ahol az Edericsi-löszkutat kellett megnéznünk.

Este újra a sátrak mellett álltunk, és a Gulácsot néztük. A lemenő Nap fényében rózsaszínen tündököltek a sziklák. Emlékeztek? Ott a kis fekete folt. Csak azért másztunk oda fel, hátha barlang. És ott? Az a kis facsoport? Talán ott pihentünk?

Győzött a Gulács. De mégis nagyon megszerettük. Kedves emléket hagyott bennünk egy lényegében sikertelen napról, de van néha úgy is, hogy az eredménytelenség az eredmény.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com