Lobog a tűz az éjszakában. Kékessárga gyíkok surrannak az alján, vörös kígyók sziszegnek benne, és indiai sáfrány színű madarak szárnya rebben a sötétségben. A szürke, és régebbi percek fekete hamuja alatt az emlékezés parazsa hunyorog. Szeretem nézni a tüzet erdei éjszakákon. Nem csak én vagyok benne. Nemzedékek, korok, századok, emberek, minden ősöm, az emberiség; mindenki, aki valamikor is, talán a mostban vagy nagyon régen ült a tűz mellett, és csak hallgatva nézte gondolatai között. Szinte látom, érzem a láncot, ami összeköti a jelent a múlttal, a régen élt emberekkel a jövővel, akik talán még meg sem születtek, de ugyanígy fognak emlékezni a tűz mellett…

Jól eloltottam, mielőtt lefeküdtem. Húzódott a sátor cippzárja, és bent megült a napközbeni meleg, ezért csak ráfeküdtem a kék hálózsákra, fejem alá párnát tettem. Fújhattam volna keményebbre is, de már mindegy. Tündérkezek léptettek át az álomvilágba.

Megébredek egy pillanatra, eső csorog a sátor oldalán, de csendesen, szinte álmosítón, így inkább félálomban, mint ébren elteszem ezt a néhány másodpercet az álom és valóság határára. Aztán hirtelen felébredtem a csendre. Nézem az órát, éjjel kettő. Nincs maradásom a sátorban, kibújok, az eső csorog mindenen, éppen csak most állhatott el.  A majdnem telehold felhőfoszlányok között bujkál, és ettől árnyékok nőnek, átlátszatlan derengésbe takaródzik a táj. Az ismert ismeretlenné válik, a lehetetlen lehetségessé, az éjszaka a megvalósuló álmok titokkertjévé. Valami nagy várakozás súlyosodik a tájra. Nagyot dobban a szívem, szinte megáll a verése. Az árnyékok sötétjéből, a fák közül kétszer is rám böffent egy szarvas. Tudja, hogy itt vagyok, és én nem látom, de tudom, hogy jön, lépései elhalnak a vizes avaron. Aztán egyszer csak ott áll. Az erdei nyiladékon, oldalát a Hold fénye színezi, pillanatra rám néz, és kecses, cseppet sem félénk ugrással eltűnik a fák között. Hej, ha tudnék így festeni, vagy le lehetne fényképezni az ilyen pillanatot! Volt – nincs. Csak az emlékeim őrzik.

Hallgatom az erdőt, ahol lassan minden éjszakai muzsikus megtalálja a hangszerét. Lappantyú pirreg, macskabagoly rikolt, szöcskék és sáskák hegedülnek, bogarak szárnya zizzen, levelibéka brekeg, valahonnan muflonbégetést sodor a párafüggöny. Nagy-nagy békesség borul a világra, és én visszabújva a sátorba magamra húzom a nyári éjek titokzatos, pihentető, hajnali harmatot termő csodaéjszakáját.

Hajnalban vaddisznók mardolódtak a sátor mellett, szúnyog zümmögött a külső sátorponyvánál, de én csak akkor keltem fel, amikor a rám kacagó napsugár reggelizni hívott…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com