Elhatároztuk, hogy átfésüljük barlangok után kutatva a Gulácsot. A táborhelyünk a Szent György-hegyen volt, és ha megálltunk a sátrak mellett és kelet felé néztünk, akkor tökéletesen ráláttunk. Különböző mondatokat eszeltünk ki, és azokkal ugrattuk egymást. Még szerencse, hogy nem meredek (nagyon meredek). Még jó, hogy nem sziklás (tiszta szikla az egész). Szerencse, hogy nincs meleg (kánikula van). Még jó, hogy sok a forrás a hegyen (egy darab van csak, de az sem iható). Szóval elemében volt a szarkazmus. De a hegy ott volt, és mennünk kellett, hátha barlangok várnak ránk az oszlopos elválású bazaltban.

Másnap két autóval indultunk, és közvetlen a hegy lábánál parkoltunk le egy lovarda mellett. Eleinte szépen követtük a turistautat, alig-alig hagyva el a hegy szoknyáját. Aztán jobbra át és be az egykori kőbánya udvarára. Itt az a remek ötletem támadt, hogy másszunk fel szabad mászásban a mintegy 150 méter magas törmelékes sziklafalon, mert fent sötétlik valami, ami akár barlang is lehet. Az első 50 méter után már láttam, hogy igen nagy fába vágtuk a fejszénket. Nem lehetett megállni, és a folyamatos mászástól és erőltetéstől remegni kezdtek a fáradó izmok. A sziklafal tetején volt egy közel vízszintes virágos kőrises erdőfolt, és mire elértem teljesen átizzadtam a ruhámat. Hanyatt dőltem, kezem-lábam széttettem, mint a béka, és próbáltam úgy levegőt venni, hogy ne szakadjon ki a tüdőm. Sorban érkeztek a többiek, és kivétel nélkül mindenki megjegyezte, hogy pocsék ötleteim vannak, és nem tudják mivel beszéltem rá őket erre az őrültségre. Akkorra már annyira összeszedtem magam, hogy csak rájuk mosolyogtam és közöltem, hogy a sötétlő folt nem barlang volt. Ekkor előkerültek a huszármiatyánk válogatott kifejezései is némi ló-anatómiai kapcsolatrendszerrel kibővítve…

Kilátás a pihenőt jelentő virágos kőrisesből nyugat felé

Oldalazva mentünk tovább a hegyen csatárláncban, hol erdőben, hol sziklán, hol görgetegköves lejtőn derékig érő falgyomban. Nagyon szép helyeken jártunk, de barlangot nem találtunk. A hegy tetején csalódott hangulatban ebédeltünk. Fáradtan szedtük össze magunkat a délutáni menetre, mert várt még ránk a Szentbékkállai –kőtengerben két barlang, amelyet térképezni és fényképezni kellett a kataszter számára, és onnan még tovább kellett mennünk Balatonedericsre is, ahol az Edericsi-löszkutat kellett megnéznünk.

Este újra a sátrak mellett álltunk, és a Gulácsot néztük. A lemenő Nap fényében rózsaszínen tündököltek a sziklák. Emlékeztek? Ott a kis fekete folt. Csak azért másztunk oda fel, hátha barlang. És ott? Az a kis facsoport? Talán ott pihentünk?

Győzött a Gulács. De mégis nagyon megszerettük. Kedves emléket hagyott bennünk egy lényegében sikertelen napról, de van néha úgy is, hogy az eredménytelenség az eredmény.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Szeretem azokat a helyeket, ahol megállva olyan érzésem támad, hogy csak egy parány vagyok a végtelen természetben. Ezek a helyek jellemzően hegytetőkhöz, sziklafalakhoz és barlangok nagy termeihez vagy aknáihoz kapcsolódnak.  Szeretek ezeken a helyeken csendes tűnődéssel tölteni hosszú perceket, és hagyni, hogy szemeim megpróbálják felfogni a tájat annak minden rezdülésében. Emlékek állnak fel ilyenkor a múltból, mint ahogyan hajnalban a Nap kel fel a réteket szegélyező fasor mögött. Eleinte térdig az éjszakában állnak még a fák, de aztán teljesen aranyköntösbe csavarja őket a fény. Nincs ilyenkor az emlékeknek és gondolatoknak szabott rendje, sokszor csak csaponganak egymásba fűzve térben és időben nagyon eltérő benyomásokat. Nincs olyan, hogy valaki csak a szépre emlékezik, nekem legalább is a rossz is eszembe szokott jutni. Sőt! A szomorú gondolatok sokkal több ideig időznek az emlékek kaleidoszkópjában, mint a jók. Élete folyamán mindenki követ el hibákat, kisebbeket vagy nagyobbakat egyaránt. Akik született álmodozók, talán többször hibáznak, mert könnyebben térnek le a megszokott útról, hiszen nem elég nekik az elvárások, a nemzedékek óta beidegződött folyamatok szerinti cselekvés. És aki új utakon jár, az könnyen eltéved, elbotlik, körbe öleli és visszahúzza a töretlen erdő iszalagjával és szederindáival. Nem azért élünk, hogy a félelmeinkben teljesedjünk ki, hanem azért, hogy az álmainknak éljünk. Az álmok viszont csak a mesékben teljesülnek könnyedén, a valóság sokszor egészen más. Sok kacskaringó, kitérő és mellékvágány vezet a megvalósítás útján, sok hibázás és kudarc jelzi az utat, és aki visszatántorodik, az ugyan nyer pillanatnyilag, de a végső mérlegben könnyűnek fog találtatni.

Csobánc

Ha tehetném, akkor én is csak a szépre emlékeznék. A tájakra, ahol jártam, az emberekre, akikkel találkoztam, a felfedezések örömére, a várakozás ízére, amely megelőzi a beteljesülés pillanatát. Egy csengő kacagásra, egy magába záró pillantásra, a simogatásra a karomon, az együtt töltött órák boldogságára. De mivel álmodozónak születtem, békét kellett kötnöm az utamat kísérő kisördöggel is.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Gyémántok ragyognak körülöttem, amelyeket az eső teremtett. Megülnek a leveleken, a lepketapló barázdáiban, a salamonpecsét csengettyűin. Ha le is gördül egy, mindig újrateremtődik, mert csak hull, hull az égi áldás kora reggel óta rendületlenül. Senki nincs ilyenkor az erdőn.

Otthon, a barátságos szobában állva és az ablakon keresztül nézve az esőt, a földet szinte szürke dunyhába burkoló fellegeket egészen mást gondolunk az erdőről, mint amilyen a valóságban. Komornak gondoljuk, mint ahol ilyenkor megáll az élet, és ahová ilyen időben nem is érdemes kimenni. Pedig esőben csak az emberek élik sokkal másképpen az életüket. Az erdőben az idő kereke ilyenkor is ugyanolyan kérlelhetetlen forgással méri az elmúlást, mert a minden lakójára érvényes törvény megköveteli a magáét. Egyszerű törvények ezek, mégis meglévők az idők kezdete óta, és fenn fognak állni az idők végezetéig: enni kell és inni, udvarolni és szeretkezni, gyermeket nevelni és tanítani, mozogni és álmodni. Az esőtől nem lesz kevésbé fontos a fának a növekedés, a virágoknak a magérlelés, az őznek a legelés vagy a madaraknak a területük védelme. Jobban hallgat ilyenkor az erdő, de jobban is figyel, hiszen a vizes gallyak és levelek nem árulják el a léptek zaját. Az eső halk nesze az egyetlen állandó hang, de ha megállunk és figyelmesen hallgatózunk pár percig, észre fogjuk venni, hogyan él és lüktet körülöttünk minden. A levelek között csiga mászik, a beteg gyertyánok törzsét fakopáncs kopogtatja, a csilp-csalp füzike is kitartóan ismétli nevét, a távoli sziklás hegyoldalon pedig óvatosan lépegetve dámszarvasok vonulnak keresztül. Róka surran az alacsony juharcsemeték között, oldalára vizesen tapad a szőr. Madár repül át keresztben előttünk, és csak amikor leszáll, akkor ismerjük fel benne az örök vidám csuszkát. Észrevétlenül öregszik ránk a délelőtt, az eső hullása már régen nem zavar minket. Egy ilyen nap után már nem csak a könnyű ölelésre vágyunk. Mindent látni akarunk, minden apró titkot tudni akarunk, és azt hiszem, hogy tanultunk is valamit. Aki igazán a megismerésre vágyik, annak ki kell lépni a kényelmesből, feledni a rögződött és elvárt cselekedeteket, feladni a megfelelés kényszeredett és gúzsba kötő érzését, és szabadon tárni ki szívét, lelkét és testét a vágy felé. Ha így teszünk, olyan szerelmet találunk az erdőben, amilyet még sohasem éltünk át. Egyenlőtlen, mert sokkal többet fogunk kapni, mint amennyit adni képesek vagyunk.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com