Éppen amikor leparkoltam, nagy dörgés és villámlás közepette esni kezdett az eső. Fél óráig vártam tétlenül, hogy elálljon, és közben azzal szórakoztam, hogy néztem a szélvédőn legördülő cseppeket, a mintákat, amiket befutnak, és próbáltam kitalálni, milyen állathoz is hasonlítanak. Kígyó, angolna, menyét, pillanatra látható katica, de pettyek nélkül. Amikor elállt, vállamra vettem a hátizsákot és elindultam. Az ösvény a füves részeken cuppogott a lépteim alatt, az apró kavicsok nedvesen nyiszorogtak, a sziklásabb részeken pedig vidám esőpatakok siettek lefelé játékos csacsogással. Mennyi forma és hang volt közöttük! Örvények, vízesések, zúgók, csilingelés, harsogás, csevegés, nevetés! Egy fedett les felé igyekeztem, ami jó ötlet volt, mert bizony csak szünet volt a felvonások között, az eső újra szaporázni kezdett. Párázott az erdő, sejtelmes fehér sálat tekert a fák köré, és közben érezni lehetett, ahogyan lélegzik, fel-le jár a mellkasa. A leshez vezető cserkészút erdeifenyők és galagonyabokrok között kanyargott, szinte bódító volt az esőterhes gyantaillat, ahogy lépegettem közöttük.

Meseszerű út vezet a leshez

Finoman nyikorgott a les deszkája, amikor leültem rá, aztán szépen elrendeztem mindent; fényképezőt, távcsövet, kulacsot, hátizsákot. Juharfák voltak előttem, tölgyek, egy-két fenyő, iszalaggal befutott bodzabokrok, és egy rét, ahol térdmagasságúra nőttek a füvek. Kopogott az eső a les tetején, csurgott-csepegett a levelekről, és ahogy telt az idő, a pára egyre lejjebb szállt és takaróként borult a rétre. Két és fél órája ültem már szinte mozdulatlanul, amikor az egyre sűrűbbé váló alkonyatban megszületett a csoda.

A világ egy keretbe foglalva

Ő volt az. Barnásvörös szőrű őzbak, finoman remegő ezüstcseppekkel az oldalán, füle fölé érő, világosbarna hatos aganccsal, és a párában úgy tűnt, mintha lábak nélkül, nesztelenül suhanna a rét felett. Lehajolt, aztán felemelte a fejét, tátott szájjal szaglászott, majd méltóságteljesen átvonult a réten. Felejthetetlen volt, és sajnos lefényképezhetetlen. Megvártam, amíg teljesen rám sötétedett, aztán lekapaszkodtam a lesről, és az esőben visszaindultam az autóhoz. A sok víz komoly tócsákba gyűlt össze, így nem kerülgettem őket, egyszerűen csak gyalogoltam nyílegyenesen keresztül rajtuk. Az ösvényfordulónál mérgesen riasztott rám egy őzbak: beöh! Néhány köhögésszerű hang után folytatta, de már egyre távolodva. Ő volt az. Ennek a kis erdőtagnak az őzbakfejedelme, akit most megzavartam, és talán haragos lett rám, és aki korábban nekem ajándékozta azt az el nem múló pillanatot a réten.

Ennek az írásnak a kétharmada így született

Voltaképpen ma este én is fejedelem voltam. Több órát ültem csendben és békében, távol minden hétköznapi zakatolástól, távol a bennem hullámzó, néha vihartajtékot vető gondolatoktól. Magamba szívtam az erdőt, az esőillatú avart, a harkálykopácsolást, a gébicsek csettegését, a fenyők gyantaillatát, az esőcseppek kopogását és sustorgását; és közben csak írtam és álmodoztam. Minden nap szeretnék így fejedelem lenni!

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Az erdőben egyhangúan járt-kelt az idő, az órám ketyegése pedig cseppenként ejtette a másodperceket egy olyan gödörbe, amely nem telik meg sohasem. Magasan állt a Nap, erős sugaraival szinte felforrósította a levegőt, olyan órája volt ez az erdő életének, amikor minden teremtménye pihegve az árnyékba húzódik, és lehunyt szemmel csak vár és van. Egyedül a darazsak, legyek, pillangók és szitakötők járják az ösvény felett remegve hullámzó levegőt, de a madarak és emlősök elhúzódnak ilyenkor. Mennyire szerettem gyermekkoromban ezeket a semmi történésekkel átszőtt erdei barangolásokat! A nyarat, a szünidőt, a holnaptalan életet az erdő és a Duna ölelésében! Ahogy megismertem az erdő minden kis rejtekhelyét, és ahogy apránként egyre közelebb engedett magához, és felfedte előttem a titkait. Dehogy is csak a semmi történt! Minden volt az az én kis életemben. Láttam a kocsányos tölgyek alatt az őzek fekhelyét, a fehér nyár koronájában flótázó sárgarigót, tisztások felett cikázva villanó sebes acsákat; esti harmattól illatos vadvirágos réteken jártam, nádast ringató kanyargós kiöntésekben siklott némán a csónakom, hogy meglessem a búbos vöcsköket és küszvágó cséreket. Látom a kopott hátizsákom, az átizzadt vállpántokat, a gyűrött lapjait a naplómnak, amelybe minden, de minden apró történést leírtam. Másnak jelentéktelen dolgokat, mikor láttam az első fecskét, az utolsó gólyát, mikor ijesztett meg az alkonyi szürkületben hangosan kakatolva egy fácánkakas, amiért is kis híján fenékre ültem a meglepetéstől; hol találtam vadméhek odvára, harcsának ivató fészkére, mikor és hogyan láttam hanyatt fekve egy kidőlt törzsön a fejem felett vijjogva köröző egerészölyveket. Benne volt abban a naplóban a havas utak roppanó lépte, a tavaszi ibolyák illata, a nyári vadvizek mocsárillata, az őszi falevelek kerengve hulló búcsúzása. Benne éltem a természetben. És elveszítettem azt a naplót! Úgy bánom.

Mennyire szeretném most kézenfogni az egykori kisfiút, megsimogatni buksi fejét, és menni vele az ösvényeken, hegyen és völgyön keresztül, és megmutatni neki mindent, amit tudok. Haladni öles léptekkel, segíteni a lépteit a sziklákon, és a nehéz bakancs mellé egy kicsi lépne, ahogy a sárban vagy a hóban ottmarad a nyomunk. Cinkosan néznénk egymásra, amikor sikerült végre kilesni a júliusi réten az őzbak szerelmes vágyódását, kabátom teríteném rá, amikor szeptemberben éjszaka gímszarvasbőgést hallgatunk valahol a Vértesben és megrezzen a leszálló köd hűvösségétől. Meleg teát kortyolnánk kezünkben tartott bögréből, amikor nagy pelyhekben hull a hó, és nevetve hasalnánk neki a forrásvíznek, az ilyen semmi történésekkel teli nyári délutánon. Néznénk a naplementét, ahogyan vörös palástjában alábukik a Nap, és szótlan csendben átfognám a vállát, amikor zavaros, lázas arcával hidegen úszik felettünk a Hold. Árnyékot vetnének a fák törzsei lépteink nyomán, ő talán rám nézne nagy és bizalommal teli szemekkel, megszorítaná a kezem, és mi, akkor és ott, belesétálnánk az időbe. Az erdő pedig csak mosolyogna jóságosan: Lám kisfiam, hazaértél.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com