Valamelyik nap az erdőből hazaérve a kisfiamnak egy szarvasbogár egészben megmaradt bogárruháját vittem ajándékba. Aztán gyorsan fellapoztuk a Kippkopp a fűben című szakirodalmat, ahol ugyanezt a bogarat megmutatta a képen, és mesélnem kellett róla. Még véletlenül sem a bogár életmódjáról vagy anatómiájáról tartott kiselőadásra tessék gondolni; szabadon fűzött mesére, amely percekre az erdőbe varázsolt minket. Szinte hallottuk a fák leveleinek suttogását, a madárdalt; láttuk, ahogy ez a bogár nehézkesen döcög a csertölgy repedezett kérgén, és közben „beszélget” barátaival, a nappali pávaszemmel és a hétpettyes katicabogárral. Mert tanácsot kért tőlük, hogy mégis milyen vacsorát készítsen, hiszen másnapra egy barátját, a csíkbogarat várja vendégségbe.

Vajon ostobaság-e szabadon mesélni, nem pedig elővenni a mindenféle „csalhatatlan” és „egyetlen igazi”, a gyermek fejlődéséhez „nélkülözhetetlenül szükséges” meséket tartalmazó bármelyik könyvet? A véleményemmel minden bizonnyal megosztó leszek: a spontán meséknél, amelyeket csak úgy rögtönzünk, és beletesszük szívünk-lelkünk és játékosan minden tudásunk, szerintem nincsen jobb. Az ilyen mese nem kötődik helyhez és időponthoz, bármikor folytatható vagy újra elmesélhető, akár a szobában, akár az erdőben, akár utazás közben egy vonaton vagy autóban.

Én mindig a természetről mesélek. De hát mi másról mesélnék?

Szarvasbogarat leginkább júniusban láthatunk a tölgyfák kérgén, amint azok nedvét szívogatja

Honnan tudom, hogy jól mesélek? Igazi tudóshoz méltón, bármikor megismételhető kísérletből. Ha az erdőben járva lehajolok, hogy egy mohát lefényképezzek, ha megállok, hogy megnézzem tobozgereben nő-e a feketefenyő hullott tobozán, ha kézbe veszek egy bogarat – csillogó gyermekszemmel, kíváncsian siet oda a fiam, mert neki is látnia kell; de nem elég a látható, hallható és tapintható világ – mesélnem kell. Odaül az ölembe, két kezével alulról ráfog a karomra, mint ahogyan a szék karfáját fogja meg az ember, kis fejét hátrahajtja, és barnásszőke, keskenyszálú haja szinte beleragad a szakállamba. Kalapom karimája árnyékot vet mindkettőnk arcára és egybefolyik a pillanat a mesével, a galagonya ágai között ugrándozó seregélyek lármájával, a tücsök pirregésével, a szélben hajladozó csenkesz susogásával. Aztán a lélegzetvétele egyre egyenletesebb lesz, szívének dobogása halkan kopogó esőcseppekhez válik hasonlóvá; feltesszük a hátamra, és a hordozóban álmában szorosan hozzám simul, és csak ballagunk bele az időbe, a mesék világába, oda, ahol csak a jó és a szép létezik, ahol nincsen önzés, nincsen irigység – egyszóval abba a világba, amelyet mi teremtettünk.

A világnak ezernyi csodája van. Csak rajtunk múlik, hogy észrevesszük-e őket. Vízcseppek a nagy eretnekpók hálójában a Pirofillit-bánya barlangjában.

Meseország azonban nem csak a gyerekeknek érhető el. Azok az emberek, akik tudnak tisztán szeretni, eszményíteni anélkül, hogy elvárásaik lennének, tudnak értékeket követni és azokat továbbadni; tudnak lelkesedni és rajongani, küzdeni és feladni, a világ ezernyi csodáját a pillanatokban megtalálni - ők mind a maguk teremtette meseországban élnek. És ez így is van jól.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A mai kor emberének egyik legnagyobb betegsége, talán úgy is mondhatnám, hogy a saját boldogtalanságunk okozója az általános megfeleléskényszer. Meg akarunk felelni a munkahelyen, a párkapcsolatban és a családban, de még sokszor a hobbynkban is; egyre csak hajszoljuk az eredményeket, az elismeréseket, soha semmi nem elég jó, nem vagyunk elégedettek semmivel, nem becsüljük meg a sikereket. Szem elől tévesztjük mindazt, ami a legfontosabb – nem azért születtünk, hogy boldogtalanok legyünk.

A boldogság érzését persze mindannyian másképpen értelmezzük.  Van, akit az tesz boldoggá, hogy részt vett egy méregdrága utazáson, vett egy még nagyobb autót, végre elkészült az élményfürdője a kertben, vagy ismét sikerült a média által fenntartott lehetőségek címlapján megérdemelt (vagy hamis?) tapsvihart aratnia. Valóban ez lenne az, amire mindenki vágyik?

Kilátás a Gulácsról

Nem lehetek boldog attól, hogy a tavaszi erdőben vadvirágokat fényképezek makróval, hogy a sziklatetőn ülve hagyom, hogy borzolja a hajamat a szél (ez mondjuk nálam nem opció, mert a frizurám erőteljesen hasonlít Kittenberger Kálmánéra) vagy csendben fogyasztom a kilométereket a határtalan kékségű nyári égbolt alatt a hegyen-völgyön kanyargó ösvényen? Ha bármelyik balatonfelvidéki tanúhegyen hanyatt feküdve a fűben behunyt szemmel hallgatom a tarlósáskák ciripelését és közben azon gondolkodom, hogy mikor forralja fel végre a gázfőzőm a vizet a kávéhoz; ha nekem nincs pillanatnyilag nagyobb gondom, akkor én gyerekes vagyok, aki nem tudja értékelni vagy éppen megélni az igazi életet? Ha merengve figyelem az égen köröző egerészölyveket, és csak álmodozom és nincs kedvem tovább menni, ott maradnék örökre, akkor nekem nincs ki mind a négy kerekem? Ha nem állok be a sorba, akkor én nem számítok?

Badacsony. Kilátás a Hertelendy-kilátóról

Szerintem pont fordítva van. Saját véleményem szerint éppen ez a normális. Nem egyszerű dolog megélni tudni a hétköznapi örömöket, ma már ezt is tanulni kell. De ha egyszer belevágunk, akkor rá fogunk jönni, hogy mennyire műanyag világban éltünk korábban. Nekem mindent a természet adott gyerekkoromtól kezdve, kézen fogva vezetett, és mindig őt szerettem, őt kutattam – esőben, fagyban, rekkenő hőségben, sáros bakancsban. Saját világom van, ahonnan kizártam az értéktelent, és amelyben megtanultam becsülni az igazán értékest. A túráimon pont az a célom, hogy megmutassam ezt a világot, anélkül, hogy kioktatnék vagy nevelnék; egyszerűen csak túrázunk, és minden olyan természetessé válik egyik pillanatról a másikra. A lábunkat simogató fű, a som termésének fanyarsága, a kacagó napsugár, de még a fáradtság is; látjuk az erdő mélyén megbújó hegyi tündéreket, pedig valójában gondolataink azok, ki nem mondott álmaink, amelyekhez egyre közelebb kerülünk.

Utópisztikus világot építeni azonban nem vezetne sehová. Mindannyian kénytelenek vagyunk sodródni a fejlődéssel. Világtól elhúzódó remeték ma már nem nagyon vannak, és azt hiszem nincs is létjogosultságuk. De kell, hogy legyenek olyan emberek, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint én, mert nem lehetek én az utolsó mohikán.

Akik esetleg kételkednek, azoknak azt ajánlom, hogy jöjjenek el velem nyáron egy hétre a Balatonfelvidékre, és legyenek egy rövid időre barlangkutatók mellettem. Megmutatom a világ másik arcát. Főzünk egy kávét a Csobánc tetején, hallgatjuk a kabócákat a Gulácson, a Badacsony bazaltorgonáin teli tüdőre szívjuk az alkonyban a szél által sodort Balaton illatát; összesározzuk magunkat jónéhány barlangban, megcsodáljuk a kilátást a Garga-hegyi kilátóból, koccintunk egyet Győző bácsi pincéjében, megnézzük a Káli-medence gyöngyszem-falvait – keblünkre öleljük a világot, és élünk, élünk…

Szentbékkállai-kőtenger. Krokodilfej.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com