Tudjátok, hol születik a csend? Én sokat gondolkodtam rajta.

Először azt hittem, hogy létezik valahol egy csendes erdő mélye, nagy fák, zöld mohapárnával borított sziklák, hallgató hegyoldalak, magasba néző csúcsok; és valahol itt. Itt azonban sosincs csend. Hulló makk koppan az avaron, madarak énekelnek, vadak járnak. Ez is csend, de én nem ezt kerestem.

*

Aztán jártam náddal borított vizek mentén. Szép és selymes hullámzás, a semmivel össze nem hasonlítható édeskés lápillat, a békés vasárnap délutánok hangulata. Közben a szél suttogása a nádbugák között, kis vöcsök kacagása, a lárifári récenépség, szúnyog zümmögése, szitakötőszárny rezzenése, a locsifecsi hullámok.

*

A rét! Ahol árvalányhaj nő és lepkék táncolnak, tarka virágfejek nevetnek és ahol nincs határa a képzeletnek! Őz riaszt és pacsirta dalol, fürj pitypalattyol és tücskök ciripelnek.

*

Titkos barlang mélye. Az örök csend világa. De nem, mégsem! Föld alatti patak csobog, csepegnek a vízcseppek, él és lélegzik az itteni világ!

*

Hol lakik hát a csend?!

Valójában minden a csend volt, amit hallottam. Kint állt a sátram a rét szélén, egy hegyoldal peremén, és én hajnalban a gázfőző lángján kávét főztem. Halkan duruzsolt a láng, ugrált a kék manó a bögre alatt, ahogyan a szél játszott vele; kopogott a harkály és a pintyek valami nagy-nagy szerelmet daloltak az égig. Én akkor megértettem.

A csend valójában bennem van. Én vagyok a csend. Ebben benne van az erdő, a nádas, a rét, a barlang, a madárdal, a gombaillat, a levelek hullásának suttogása, a hóesés percegése és az őszi tavak dermedtsége, a nyár kenyérillata, a tavaszi zsongás és a jégvirág a decemberi ablakomon. Bárhová magammal vihetem és bármikor elővehetem. Senki nem veheti el, de miért is tenné?

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A dermedt csendben szikrázva rebben a csillagok szeme a mélysötét rét felett. Fekete bükkök és komor gyertyánok állnak mögöttem, ágaikkal az ég felé nyúlnak, megmaradt leveleik között susogva zenél a szél. Macskabagoly rikolt, mintha reménytelen vágy zokogna a fák között. Sáros utak, zörgősre száradt füvek, szarvasok nyomai a pocsolyák mellett, szélben ringó, piros termésű vadrózsabokrok. Lélegzetem párafelhője a lámpafényben, amelyet csak egy pillanatra látok, mert máris elkapja a szél. Bakancsom alól kiforduló kövek, hullott ágak reccsenése lépteim alatt, a szélcsendes völgyek aljának némasága, a hegytetők metsző hidege, az éjjeli erdő apró-cseprő történései. A hétköznapok malmának csendesedő zakatolása, féltett gondolataink ringatása, érzelmeink bársonypuha érintése, a szív és lélek rácsodálkozása, hogy milyen más is tud lenni a világ. Jó lenne itt maradni. Lefeküdni a kökénybokrok sátra alá, megmarkolni az időt, megállítani a felhőket, az álmokat és az éveket. Magunkhoz ölelni a tájat minden fájával, a szántókkal, a hegyek szikláival, és meglesni azokat az öreg titkokat, amelyeket az éjféli szél hoz, de el is visz magával. Sokszor járom az éjszakai erdőt, ő pedig puhán és féltőn fog körbe engem. Hagyni kell, hogy fülünkbe suttogjon a szél, nekünk bólogassanak a tölgy levelei, értünk ragyogjanak a csillagok, és finoman rezdülő húrokkal simogassanak minket a vágyak. Hagyni kell, hogy gondolataink hálójában fennakadjanak a hangulatok, elsimuljanak néhány pillanatra a bennünk háborgó hullámok, és akkor úgy fogjuk érezni, hazaértünk. Oda, ahol kedvesen várnak, mosolyogva ölelnek, szeretettel fogják meg megfáradt kezeink, csöppnyi sóhajjal, féltő karokba zárva őrzik szívünket. Hát, ezért szeretem járni az éjszakai erdőt.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Milyen más volt valamikor a karácsony! Hogy megváltoznak az idők! Nevetünk rá nagyot, nevetünk egymáson és vénülő önmagunkon, összeölelkezünk, és kacagunk: változnak bizony az idők, és mi is megváltoztunk velük. Vagy az idők ugyanolyanok maradnak, csak a mi homályosuló szemünk látja őket másnak? Hinni kell ezen a napon és egyebet tenni nem szabad. Vidáman és meghatottan nézni visszafelé, a többi karácsonyra is, gyermekkorunk karácsonyaira, amelyek immár éppoly visszahozhatatlanul elmúltak, mint ahogy az évszakok váltakoznak a sodró, csak előre haladó időben. Megfényesedtek, megtisztultak, mesék zúzmarájába öltöztek. Már december elején elkezdődött az izgalom. Vajon mi lesz a karácsonyfa alatt? Vajon esik-e a hó karácsonykor? Azokban az időkben karácsony hó nélkül nem is lehetett. A hó lehullott – tud még néha ma is úgy, mint akkoriban. Csodálatos szépen, táncosan, kacagva, zengve. Karácsony napján pedig a sürgés-forgás, az ételek illata, az egyik bezárt szobából áradó titokzatos fenyőillatú várakozás. A meghitt este, amelyre valóban ráillett: szenteste. A megfoghatatlan pillanat, amikor ott álltunk a feldíszített fa alatt, átvettük az ajándékokat, és a csomagolópapír bontogatásába merülve kitártuk a szívünket a vágyaink felé. Nehéz ezt az érzést elmondani, talán a magunkfajta, kiábrándult, a nehézségek sorától megkopott szívű felnőtt már nem is képes rá igazán. De eszembe jut még sokszor és átélem én is, mert egy kis kéz fogja már az enyémet is, és együtt várakozunk, együtt örülünk, együtt lehetünk újra gyerekek ezen az estén. Mérhetetlen békesség bocsátkozik ilyenkor a világra. Karácsony éjszakája.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Egymást követik a tizenkét hónap rendjében, libasorban, sok-sok század óta. Becsülettel, tisztességgel végzik a munkájukat, meghozzák az őszt, a telet, és fizetség fejében mindannyiunk életéből elvisznek egy darabkát magukkal. Szeptember a legfiatalabb, derűs arcú, vidám, szüreteken mulató, holnapokkal nem sokat gondoló. Október már komolyabb, érett korban színes levelekbe öltöző, aszút érlelő, ködöt nevelő, reggelente fagyosan mosolygó. November a megfontolt felnőtt, aki csak ballag komótosan a rászabott úton, megrázza a fák ágait, hogy álomra hulljanak a levelek, hideg furulyaszó mellett a széllel kacag, és kopott kabátját magára húzva a hideg esőben sokáig álldogál az utak kereszteződésében. December, a dérdolmányú, a világot csontkeményre fagyasztó, hótakaróval borító, és néha könnyes szemű öregember, aki emlékei között él, és éjszakánként magában beszél, reszkető kezével simogatja a cinkéket, hogy aztán tovább lépjen a karácsony és az új esztendő felé, ahol talán álmaink várnak ránk a fagyos januárban.

Gyerekként a decembert vártuk a legjobban, a karácsony és a téli szünet miatt. A karácsonyvárás advent első vasárnapjával kezdődött, de a gyertya meggyújtásán kívül nemigen törődtünk vele, hiszen négy hét még a szünet reménységének is túl távoli volt kicsiny gyermekvilágunkban. Hogy lesznek majd háromkirályok és angyali híradás? Valahogyan ez is hozzátartozott az örömhöz, de, hogy miként is? A szünidőt vártuk, a szabadságot, és a karácsonyfát. Akkor lett csak minden komolyabb, amikor az egyik reggelen tisztára töröltük a táblát az osztályban, és tudatosult bennünk, hogy ez az utolsó hétfő a szünet előtt.

Aztán eljött a péntek is, amikor kinyílt a szívünk, mint valami szép virág. Azon a napon nem is lehetett másról beszélni, tanulásról meg végképp nem. Két hét szabadság és kacagott a világ. Túlsó partja még csak nem is látszott a szünidőnek. És nekivágtunk gondtalanul. Emlékeztek még ezekre az utazásokra hazafelé? Azóta sem csinálnak olyan vonatkereket, amelyik olyan szépen tudna muzsikálni. Mennyi örömet elbírtak ilyenkor a vonatok, csodálatos tájakon nyargaltak keresztül, és milyen mások voltak még a sínek mellett álló akácfák is. Hát ha még a hó is hullani kezdett!

Ilyen volt valamikor. Őszinte, gyermeki. Mennyire megváltoztunk azóta! Fáradtabbak, öregebbek lettünk…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A reggel fagyot és dermedést lehelt a hegytetők felé. Az utak, a levelek, fehér csipkéjű zúzmarába öltöztek, és az égre kulcsolt kezű fák között szomorú hangon dúdolt a szél. Elindult már… elindult már a tél fehér szárnyú madara.

Ütemesen lépegetek, csúszkálok a fagyos köveken, de egyre csak fel-fel a hegygerincre. Kiérve a fák közül, szinte mellbe vág a fagyos szél ereje, könnyezni kezd a szemem, és másodpercek alatt átfagynak a kezeim. A kilátás azonban megéri a fagyoskodást. Dél felé a Zámolyi-medence látszódik, háttérben a Velencei-hegység, nyugatra a Móri-árok, keletre Csákvár, észak felé pedig a Vértes hegyei hullámoznak mintegy 15 kilométeren keresztül. Fagy ide, fagy oda, a tél a legalkalmasabb időszak a mohák kutatásához. Ilyenkor magukba szívják a nedvességet, a máskor összegöndörödött levelek kiterülnek, sokan közülük most hoznak spóratartókat – egyszóval a határozóbélyegeket ilyenkor könnyebb felismerni. Nagyító, határozókönyv, jegyzetfüzet, időnként az ujjaim és a tenyerem melengetése a leheletemmel. Aprólékos munka, szinte négyzetcentiméterenként vizsgálom át a sziklakibukkanásokat. És a legmeglepőbb dolog, amit találok, – bár nem kerestem – az egyik göndörmoha telepen tarkazuzmó társulás nő! Kékesszürke, vörös, barna, zöld színben pompázó növénycsodák alig tenyérnyi helyen. A természet tökéletes alkotása.

Mire végzek a munkával, szinte csontig átfagytam, és csak egyetlen vágyam van, minél hamarabb meleg helyre kerülni. Lassan szállingózni kezd a hó is, kiszakad a felhők dunyhája, csak a szél dudorászik továbbra is magányosan a hegytetőkön: elindult már, elindult a tél fehér szárnyú madara…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Szeretem a téli napok mozdulatlanságát. Amikor nincs egyetlen felesleges hang sem, a múló percek összeérnek a jövővel, és figyelni, mesélni kezd a csend. Szeretem, amikor az erdő megszokja a jelenlétemet, és úgy éli mindennapi életét, mintha ott sem lennék. Egyszerűen csak hagyom, hogy a fülembe suttogjon a szél, nekem bólogassanak az ösvényre belógó molyhos tölgyek ágai, nekem pisszegjenek a játékos könnyedséggel rebbenő őszapók, és finom húrok rezdüljenek bennem, apró vitorláikon szárnyat bontott gondolatok, amelyek közül csak néhány tud lehorgonyozni, de nincs is többre szükség, mert ilyenkor nincs helye a sekélyes gondolatoknak. A völgyet átszelő utak ide-oda kanyarognak, mintha nem találnák a helyes irányt a szomszédos hegygerincre, és vár ilyenkor a dermedt erdő és a rét, mert ágaik között megül egy pillanatra a nesztelenség. Sápadtan nézi magát a Nap a kocsinyomban maradt pocsolya ráncos jégüvegén, és olyan az erdő, mint egy lassú mozdulat.

A táj minden barázdája emlékekkel van tele. Bátortalan tavaszokon szerénykedő ibolyákkal, langyos májusi estéken csattogó fülemülék dalával, júniusi éjszakák világító szentjánosbogár lámpásaival, jéghidegen kortyolt patakvízzel, mezítlábas léptünk nyomával a pitypangokat nevelő réten, a nyári esték páráktól átitatott szénaillatával, hulló levelek keringő táncával, arcunknak szállingózó olvadó hópelyhek vidámságával. Szeretnék ezekben a téli pillanatokban a múló idő örök erdejében aludni, mélyen és sokáig, hogy aztán majd felemeljen a tavaszi napfény, és halljam, ami csak kevesen, és lássam, amit talán senki sem lát. Szeretnék közel kerülni a lélegző, élő mindenséghez, amelyben nem léteznek külön a fák, a virágok, a hegyek, völgyek és barlangok; nincs külön világa a méhek zümmögésének, az álmosító csendnek, a barátposzáta dalának, a rőt kérdőjelként settenkedő rókának, az ösvényen átugró szarvasok dobbanásának. Csak az Egy van, az Erdő, amely leírva csak négy betű, de magában foglalja az egész világot. Rajtunk múlik, hogy mit látunk, mit érzünk ebben a négy betűben.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com