Az áprilisi este szétterült a tájon, és az egyre sűrűbbé váló sötétség némaságát csak a völgyön átfutó szarvasok lábának neszezése, az alvófáján elhelyezkedő fácán kakatolása, és egy magányos feketerigó éneke törte meg. A Hurka-völgyben voltam a Velencei-hegységben, és megálltam egy szinte függőleges gránitszikla tövében, amely úgy állt ki a földből, mintha törvényhordozó lenne, amelyre az erdő életének tudói vésték fel a mondatokat, amelyeket csak az arra érdemesek érthetnek meg. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy csak a fülem és az érzéseim vezessenek. Szokatlan volt az első néhány percben, aztán otthonossá vált, mert úgy éreztem, mindent értek és felfogok, ami körülöttem történik. Talán nevetni való, talán nem, de úgy éreztem, ebben a pillanatban mellém lépett az erdő, és várta, hogy mondjak, meséljek valamit, mert olyan este volt, amikor mesék születhetnek. Azt éreztem, láthatatlan írás van a szememben, és bennem él egy hang és hívás, ami az erdőt jelenti, minden vadvirággal, gombával, lepkével; minden ösvénnyel, réttel, sziklával; a vadak neszével, a feketerigó hangjával, a tücsökciripeléssel, a patak sustorgásával együtt. Mennyire szerettem volna egy lenni vele! Forrás lenni, amiből az élet-hozó víz soha ki nem apadhat. Patak, amely kincseket hoz a felszínre, és azt bőkezűen a világnak ajándékozza. Szerettem volna lepke lenni, ami a rét virágai felett táncol, ösvény, ami bennem él, felhő, ami aludni tér a gondolataimba. Szerettem volna szél lenni, és befutni a tájat, csend a csendben, és szív, amelynek dobbanása magába fogadja az egészet, amelyet megérteni sohasem lehet, csak szeretni, és azt mondjuk rá – Élet. Azt éreztem, hogy mindez valóság. És azt is tudtam, hogy a létezőt az idő fogja keretbe, és most megállva rám nézett egy pillanatra, és hagyta, hogy álmodjam, mielőtt a perceket tovább vitte magával a múltba süllyedt valóságba.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Az erdő szokatlanul figyelő lett, a madarak lármája elcsendesedett, és hirtelen valahol elmaradt az eddigi tavaszi ragyogás. A felhők nem jöttek, hanem egyszerűen csak lettek, mintha a fák fölött születtek volna. A völgyben hirtelen nagy lett a csend, mintha az anyaság néma önfeláldozása lebbent volna meg a sziklák között. Ez a könnytermő csend egyre csak mélyült, aztán megroskadt a feltámadó szélben. De ekkor már kiszakadtak a felhők és nagy cseppekben hullott az eső. A szél felkapta a vízcseppeket és néha olyan erővel vágta az arcomba, hogy a szemem sem tudtam nyitva tartani. Tétova léptekkel indultam lefelé a völgy aljára, fent a peremen még utoljára nekidőltem a szélnek, ami cibálta a kapucnimat. Vigasztalanul fogytak a méterek a néma erdőben, és komor gondolatok kapaszkodtak fel abból a mélységből, amelyet szeretünk nagyon súlyos lakatok alatt tartani. Idő és messzeség egymásba zuhan ilyenkor.

De aztán a szél elfújja a felhőket, mintha nem is lettek volna, és újra sütni fog a Nap. A jóságnak és a reménynek sosincs vége, mindig visszatérnek. Hát ilyen az április.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Akkor lettem kíváncsi. Mire? A természet titkaira. Ahogy ott ült a kis feketerigó a kerítés tetején futó dróton, és várta szüleit, akik sohasem jöttek üres kézzel, hanem szinte percenként jóféle gilisztával és kukacokkal etették. Csipesz közé fogva a sebtében keresett gilisztákat tőlem is elfogadta az ennivalót, de ha kézzel nyújtottam, akkor nem. Most már tudom, hogy minden a feltétlen reflexen múlott; a csipesz emlékeztette szülei csőrére, az ujjam pedig nem. Akkor azonban csak a parányi csodát láttam, a barnás színű kismadarat hatalmasra tátott csőrrel, aki bizalommal nézett rám fényes fekete szemeivel. Gyermeki öröm volt, igazi csodát érő pillanat. Mi, felnőttek, hajlamosak vagyunk néha nagyon mélyre temetni egykori érzéseinket. Boldogtalanságunk egyik oka az lehet, hogy elfelejtettünk olyan önzetlenül örülni és csodálni, elvárások nélkül szeretni és rajongani, mint ahogyan gyermekkorunkban tettük.

A feketerigó fióka több volt, mint egy múló pillanat. Megpendített egy húrt, amely azóta is rezeg, amelynek hangja egyre több miértre adja meg a választ, hogy közben egyre több kérdést is feltegyen. Gyermekkoromtól minden energiámat és gondolatomat annak szenteltem, hogy megismerjem a természetet, legyen az akár egy folyó vagy tó, erdő vagy rét, sziklás hegyoldal vagy éppen egy kastély kertje. Fák, virágok, zuzmók, mohák és harasztok, a tarkán libbenő pillangók, a fémes színű futóbogarak, repülő drágakőként szálló madarak, erdőt-mezőt járó vadak – mind jó barátaim lettek. Úgy éreztem, hogy sohasem tudok róluk eleget. Minden tudás, amit megszereztem, csak annyit ért, hogy egyre inkább beláttam, hogy mennyire nem tudok semmit sem. De választanom kellett, mert ma már nincsenek polihisztorok. A barlangok világa fogott meg, az örök éjszaka és csend titokzatossága. A hazai vulkanikus barlangok, a tájak, ahol születtek, az állatok és növények, amelyek bennük élnek. Nem tudom őket magányosnak szemlélni; csak úgy tudom elképzelni, hogy részét képezik egy nagy egésznek, amely tökéletes, mert annak alkották.

Mindig az ismeretlent kutatva - Vajdavári-homokkővidék

Bejárom a hazai vulkanikus hegyvidékeket, hogy új barlangokat találjak, hogy tudásomat egy jó cél érdekébe állítsam. Ma is sok bennem a miért. Sok mindent nem tudok, és sok mindenre sohasem fogom megkapni a választ. De ha majd eljön az idő, amely mindenki számára elkerülhetetlenül be fog következni, legalább annyit elmondhatok, hogy tettem a dolgom, önzetlenül, csak a jót és a tudományt szolgálva. Ember voltam, sok hibával, sok tévedéssel, de nemes célokkal; és ha életem végül csak egy karcolás lesz a mindenség oszlopán, akkor sem éltem hiába. A hegyek, a barlangok emlékezni fognak…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Vannak helyek, amelyekhez ezer szállal kötődöm. A Keszthelyi-hegység, a Tapolcai-medence, Balatonederics, Sukoró, a Burok-völgy, a pázmándi kvarcit sziklák vagy éppen a Bodza-völgy. Mindenhol barlangokat kutattam és az évek során úgy megismertem őket, mint a tenyeremet. Sikerek és kudarcok kapcsolódnak hozzájuk, zúzmarás téli erdő és tikkasztó nyári meleg, ibolyát nevelő tavasz és ködöt lehelő, aranyló leveleket hullató ősz. Miért van az, hogy egy adott helyhez ragaszkodunk, míg egy másik minden szépsége ellenére sem tesz ránk mélyebb benyomást? Miért van az, hogy vannak helyek, ahol már nagyon sokszor jártunk, de mégis vágyunk oda vissza, ha hosszabb ideig nem látjuk?

A Tapolcai-medence a tanúhegyekkel, ahol évekig kutattam a bazaltbarlangokat

A magyarázat bennünk rejlik. Minden ember bonyolult lélek. Van, amikor bal lábbal kel, és csak morogni tud, mint egy morcos medve, és van úgy, hogy bármi is történik, nem tudja elrontani a kedvét semmi. Vannak napok, amikor minden új benyomásra fogékonyak vagyunk, és van úgy, mint a kórócsigáknál nagy melegben, hogy duzzogva elzárjuk magunkat a külvilág elől biztonságos kis házunkba. Az életünk szüntelen mozgásban telik, és attól függően szeretünk meg egy helyet, lesz számunkra közömbös, vagy éppen ellenszenves, hogy amikor ott járunk, mennyire vagyunk befogadók. Egy igazi mogorva napon a legszebb szurdok vagy barlang látnivalói mellett is úgy sétálunk el, mintha semmi közünk nem lenne hozzájuk, és csak mennénk innen minél hamarabb, de magunk sem tudjuk hová és miért. A vidám napokon pedig egy egyszerű réten is csodálatosan érezzük magunkat, pedig talán ilyen rétből vagy egy tucat is van a közelünkben, de mégsem azok lesznek számunkra kedvesek.

Az örök kedvenc, Sukoró, egy augusztusi naplemente utolsó sugaraiban fürödve

A saját érzéseink és gondolataink mellett nagyon sok múlik azokon az embereken is, akik egy adott helyen élnek. A vidám és csupaszív emberek általában a jó és a szép iránti érzékkel megáldott közösséget formáznak, és mindenki szeretne egy ilyenhez tartozni. Az ilyen helyeken úgy érezzük, hogy hazaértünk, megpihenhetünk végre, mert amit kerestünk, azt megtaláltuk. Ha pedig a táj szépsége, az érzéseink, és a közösség mind egyszerre találkozik – akkor kezdünk el ezer szállal kötődni egy helyhez.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com