Finoman nyeli el lépteim zaját a hajnali esőtől sáros út, és a kora nyári napsütésben párázó erdő selymes zöld fátyla úgy takarja be a hegyeket, hogy minden távoli elvész, és csak a közel számít. Hallgatom a madarakat, önkéntelenül is sorolom magamban a hallott fajok nevét, nézem a vadvédelmi kerítésre futott komló leveleit, a nyárfa törzsén támaszt kereső borostyánt, az ebszőlőcsucsor pirosulni kész termését. Virágzik a fagyal, kósza szélgyerek hozza hírül illatát. Hová is megyek? Nem megyek sehová, kezdek dacolni magammal. Leülök itt valahol, és csak hallgatódzni fogok, megpróbálom érteni az erdő nyelvét, ami mesél, csak legyen hozzá fül, ami meghallja, megérti. Fának támasztom a hátam, felhúzott térdeimet átfogom, és csak várok és hallgatok. A semmi történik? Valójában a minden. Az élet lüktet körülöttem. Bogarak és pillangók szállnak, harkály dobol, sárgarigó fuvolázik, vadgerle kurrog. Suttognak a levelek, amikor a szél fut közéjük, a hajnali szarvasnyomban meggyűlt esővízhez darázs érkezik inni, az égen pedig felhők vándorolnak, árnyékuk simogatva érinti a hegyeket. Olyan pillanatok ezek, amikor nincs múlt és jövő, nincs semmi, ami a rideg, számító világhoz köt. A jelen van csak, a pillanat, ami most ugyan elmúlik, de mégis valahol örök marad. Évek és évtizedek múlva erre járva, ugyanúgy hallani fogom a madárdalt, látni fogom a felhőket, és eszembe jut majd ez a délután. Most pedig? Néhány kíváncsi szúnyogot átsegítek a megértés országútján, aztán belegyalogolok a nyárba, a júniusba… velem kacag a táj.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Valamikor nagyon régen, messze derengő ködös emlékvilágomban, amikor még hosszú fehér szakállal tudtam az istenkét, boldog álomba merültem… talán a természet már akkor betakart varázsfátyolával, hogy azután soha többé ne meneküljek szerelmétől…mert mindenki elkezdi valahogy. Ki előbb, ki később, de mindenképpen már gyermekkorban megismerkedik a természettel. Én egyszerre ismerkedtem a betűvel és a természettel. Ormótlan, kemény iskolatáska, benne az ábécéskönyvvel, kicsiny padsorba szorított buksi fejecskék, és a tanórán kinézve felrikkantottam, mert az ablak előtt álló akácfán rigófészket ringatott a szél, és ezt nekem mindenképpen el kellett mondanom, és azonnal, hangosan örülve ennek a csodának. Korholó tekintetet kaptam és feddő szavakat, hogy hát egy iskolás nem viselkedik így, de hamar elreppentek a gondtalan gyermeklélekből a pirító szavak, és a rigók úgy telepedtek bele a világomba, mint egy kitörölhetetlen látomás. Hiába a betűk és számok izgató világa, nagy szerencsém, hogy hamarosan kirepültek a fiókák, különben még most is ott ülnék az ablakon kifelé bámulva…

A jó hátizsák és bakancs nem egyszerűen csak tárgyak. Kulcsok ők, amelyek megnyitják a természet világát. Kísérnek minket minden évszakban, fagyos hóban, ragacsos márciusi sárban, izzó augusztusok poros útjain, elmúló őszök hulló levélszőnyegén. Nem a testmozgásért vagy a teljesítményért jártam a hegyeket, én látni akartam, tapasztalni, átszűrni a lelkemen a sok színt, hangot és formát, megfogni a hangulatokat. A sziklamászás és barlangászat számomra nem cél volt, hanem eszköz, a megismerés felé vezető út testet-lelket edző kihívása. Rideg kövek és surranó madárszárnyak, hosszú csápjukat billegető cincérek és alkonyi tavak tükrén szétrebbenő szélhajtó küszök, cseppköveken ballagó, hangtalanul időt mérő vízcseppek; csupa apró történés, amelyek évek alatt tárták fel előttem a legősibb, legnagyobb és legszentebb törvényt. Az évszakok fordulása, a levegő és víz mozgása, az élet ideje és elmúlása ennek az egy törvénynek engedelmeskedik: az egyensúly törvényének. Józan, igazságos, tökéletes, és – könyörtelenebb, minden ember alkotta törvénynél. És ekkor…Tudod. Minden hited biztonsága mellett, miért él egyik madár a réten, másik az erdőben, miért vándorol a lúd, miért nő tapló a legszebb bükkfák törzsén, miért csillog a napsugár a harmatcseppekben. Tudod, de megmagyarázni? Kezdetleges, ügyefogyott dadogás lenne csak minden leírt szó. Csak a természet ismerete taníthatja meg ezt a törvényt; emberi szóval megtanítani nem lehet. Hallani, látni, érezni lehet csak… Ülj le nyári alkonyatkor, őszi délután vagy tavaszi reggelen valamelyik erdő szélén, figyelj csendben, és a feleletet megkapod.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A nyár megszárította már az avart, csak a források vize volt hűvös, mert a föld alól jöttek, és a magas sziklák északi oldala, amelyeket elkerült a napsugár. Pára ült az erdőre, amely szinte fojtotta a lélegzetvételt. Mozdulatlan várakozás hallgatózott a falevelekben, az utak kiszélesedtek és messzebbre vittek, mint ameddig értek. Elhallgattak a madarak, csak a bogarak repkedtek tompa zümmögéssel, és az erdőből szinte kitódult a gyanta és a tölgyek nehéz illata. Nyomasztó kedvetlenség ült a levegőben, ájult meleg telepedett a bokrok közé. Valahol messze megmordult az ég halkan és félelmetesen, és feszülően figyelővé vált minden. Apró széllökések érkeztek és a fűszálak lefeküdtek hajladozva. Az északnyugati ég fekete lett, mert sötét felhőhegyek nőttek a látóhatár mögötti mélységekből, és úgy tűnt, a mozgó fal a következő pillanatban rádől a világra. A szél felerősödött, szinte ordított, nem hullámzott, nem vett lélegzetet, legázolta a világot. A fojtott végtelen erő fenyegetése remegő, eget rázó lobbanásban ért véget. Esőcseppek kopogtak a leveleken, az erdő felett felhő-hadseregek rohantak, vad morgással, villanó ostorral hajtották maguk előtt a csendet. Füstölgött a világ, de a mozdulatokban már a felszabadult lélegzés volt érezhető. A levegő hűvös lett, az erdő kimerülten sóhajtott, és a szürkeség lassan elvonult délre. A megmaradt felhők szétestek, mintha megszakadt volna az ég, hogy csodálatos ragyogást nyilazzon a hegyekre és völgyekre. Észre sem vettem, hogyan lett este.

Tábortüzem udvart rakott a tisztáson, és a lobogó, sziszegő láng sátram árnyékát táncoltatta a sötétség határán. A bokrokról és fákról csepegett még a víz, az erdő pedig olyan halkan suhogott, mint a szerelmes éjszakákon szálló puha suttogás, amelyben benne van minden; a várakozás, a gyengédség, a beteljesülés. A völgyből köd gomolygott elő lomhán és tanácstalanul, bagoly rikoltott a fák között, és a nyári éjszaka a létezés tudattalan békéjét álmodta.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Elment az eső keletre. Potrohos felhőasszonyságok ballagtak utána, és a születő reggel madárdalban ébredt. Csöpögött a víz a levelekről. Egyedül álltam a domb tetején és mellettem a fekete fenyő csöndesen susogott a surranó szélben. Álltunk egymás mellett, és bennem az utolsó napok ezernyi gondja, a számtalan hang, ember, tennivaló lüktetett, hogy aztán feloldódjon a születő napsugarakban. Ezek azok a pillanatok, amelyek eszébe juttatják az embernek, amit valaha elképzelt, megálmodott, mindazt, amire vágyott. Kitárul előttünk a horizont, a búzatáblát aranyhajnak látjuk, a Velencei-tó nádasát lidércek otthonának, a tájat fürdető napfényt Isten mosolyának, az eső utáni erdőillatú levegő zsongását égi muzsikának halljuk. Valaki vagy ilyen érzésekkel születik, vagy nem. Nem tanulható, nem erőszakolható ki; érezni kell, a lelkünkben hordozni. Önfegyelem, egészséges merészség, türelem és kitartás, amíg a természet megismer és megszeret, és szerelmes adakozó kedvében feltárja előtted csodáit. Gondolataink hálójában fennakadnak a hangulatok, elsimulnak néhány pillanatra a bennünk háborgó hullámok, és úgy érezzük, hazaértünk. Oda, ahol kedvesen várnak, mosolyogva ölelnek, szeretettel fogják meg megfáradt kezeink, csöppnyi sóhajjal, féltő karokba zárva őrzik szívünket.

Az idő kérlelhetetlen. Maradnék még, de indulnom kell. Hátizsákba kerül az esőkabát, feszesre húzom a sisakomat tartó pántot, és elindulok lefelé a dombról. Vizes fű súrolja bakancsaim, a meredekebb részeken meg-megcsúszok, és szépen lassan visszagyalogolok a valóságba. Várnak a barlangok, várnak Pázmándon. Hallom, ahogy surrogva fut az út az autó kerekei alatt, a lehúzott ablakon beküldi hozzám üzenetét az erdő, illatát a megázott gabonatábla, hangját egy-egy hangosan pirregő tücsök. Vidám gyerekek várnak rám, sziklát mászunk, barlangba megyünk, csodáljuk a rét virágait, a magasba törő fákat, a ringató madárszót, az erdő bársonypuha ölelését. Megtaláltuk az értéket, amit kerestünk. A természet minden, a természet örök. Amikor visszafelé gyalogolunk az utolsó barlangtól, a szemek csillogásában látom, megértettek…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Micsoda június volt! Mint a boldog asszony, derűs, meleg, békés és kiegyensúlyozott. Az erdők pedig? Királynak sem volt ilyen palotája, amióta világ a világ. Változatos, minden művészi fantáziát túlszárnyaló termek, amelyeknek falait elegáns tölgyek és gyertyánok alkotják, kefesűrű galagonya és kökény állnak őrt a kapuknál, és a mennyezet! Végtelenül mélykék, csillagos égbolt. Csak lámpa nincs. Vagy mégis? Nincs olyan mesélő, amely szebben tudna mesélni, mint egy erdei tisztás egy júniusi éjszakán.

Szarvasbogarak döngenek el, egy-egy fészekből pittyen álmában valamelyik madár, messziről vaddisznók lomotolásának, mardolódásának hangja hallatszik. Megreccsen távolabb, közelebb egy földre hullott gally – s a képzelet szarvast, őzet sejt. A baglyok sem hiányozhatnak az erdei zenekarból. A macskabagoly kísérteties hangon kacag rá az emberre, mintha csak ijesztgetni akarná, az erdei fülesbagoly pedig olyan lágyan fújja messze hangzó egyhangú fuvolaszólamát, mint ahogy az idő orsójáról hullnak le a másodpercek a múlt homályba vesző emlékezésében. Szinte árad a tücskök, sáskák és szöcskék ciripelése, a közeli tavacskából pedig békamuzsika hallatszik. Elkezdi az előénekes, majd sorban csatlakoznak a többiek, végül rákezd az egész zenekar, hogy aztán a tetőponton hirtelen elhallgassanak, némaságba fullasztva az erdő titokzatosságát. És akkor, itt is, ott is, zöldes fények gyulladnak, a királyi palota díszkivilágítást kap. A fűben a nagy szentjánosbogarak nőstényei gyújtogatják a lámpásaikat, felettük pedig a hímek lejtik fényjátékba feledkezett kacskaringós táncukat. Néha csak egy-egy apró lámpás villan, máskor egy egész tánckar tartja előadását. Elbűvölő, csodálatos színjátéka a természetnek. Most van itt az ideje. A táncnak, a szerelemnek, az öntudatlanul magába feledkező boldogságnak.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Az igazi természetkedvelő magánykedvelő is.  Csak azok láthatják meg a természet titkos arcát, akik nemcsak a szemükkel látnak, hanem a lelkükkel is, és a magányban minden egyébről meg tudnak feledkezni. Mert ilyenkor mesél a csend, a szellő, a villódzó fény, a halkan hulló eső, a századokat megélt fa, a táncoló falevél. A pici hullámgyűrű az erdei tó vizében, az íves röppenéssel lendülő harkály, a hársfák illata, a dolomitsziklák felett remegő levegő. Én szeretem ezeket a meséket, amelyek úgy forrnak belém, mint az igazi szerelem álomvilága.

*

Június van. Meleg nyári idő, amikor még a hegyek lombsátra alatt is fülledt a levegő. Nekem mégis a kora délutáni órák bágyasztó csendje kell, amikor szinte néma az erdő, és az enyhe szellő sóhajtásain kívül alig van más nesz. Magányra vágyom. Néha felsurran előttem egy rigó és beljebb repül a rejtett sűrűbe. Egy cinke halk szipogását is hallom, de nem bírom meglátni az ágak között. Egy örökké nyugtalan fekete harkály kopogtat előttem egy gyertyánon, majd kacagva repül tovább. Tojó, mert csak a tarkóján van piros folt. Körülöttem magas fák, igazi szálerdő, amelyet a napfényes foltokban sűrűn borít a vadszeder. Belém kapaszkodnak a kusza indák, körülfonnak, nem eresztenek. Tépik néha a bőrömet. A nagy fák koronái máshol összeérnek, és a boltozatba csak itt-ott csúszik be a napsugár, hogy megaranyozza azt a foltot, ahová ráesik. A tisztásokon virít a harangvirág, fehér bokrétái csillognak a habszegfűnek, lilapártájú varfű és ékes vasvirág magasodik a pázsitfüvek fölé. A tisztás szélén álló göcsörtös molyhos tölgy mellett lépek el, amikor valami szokatlan kéket veszek észre. Szajkótoll! Világoskék csíkok között fekete hullámok. Mosolyogva veszem fel és teszem a hátizsák oldalán a hálós részbe. Apró öröm. Az élet szép!

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com