Cinkeszív

Kora reggel van. Szürke az ég, csontig hatoló fagy karcolja kezeimet miközben elnézek kelet felé. Ott kell majd valahol megszületnie a Napnak, és a széltépte felhő-hegek között keskeny aranysáv jósolja csak eljövetelét. Előttem a fán csöppnyi cinke kuporog, tollát borzolja, reszket a teste. Érzem, ahogyan várja a kelő Napot, a sugarak éppen csak melegét, és látom, ahogy picinyke lelke parázsvágyakat reptet az élet felé. Neki az életet jelenti a napsugár, a fákra kiaggatott faggyú, az etetőbe gondos kezek által szórt napraforgómag. Remegve emelkedik fel a napkorong, bíborasszony születik a homályban, de kontyát máris szürke kezek fonják szorosra, és szemének melegét piszkos rongyok közé bújtatják a felhők. Fukarul méri a tél a szépséget és a kegyelmet, és a sóhajokat sokszor elnyomja a csontkezű szél hárfájának dala. Ott zúg most is a cinke felett, aki csak bújik a fatörzshöz. Libbenő élet a télben, törékeny tarkaság. De szívesen kézbe vennélek, melegítenélek, te vállamra szállnál és vidáman csincseregnél füleimbe! Félbe tört diót adnék, meleg otthont és szívem minden szeretetét. Útnak engednélek, ha elmúlt a tél, elmentek a fagyok a megkopott hófoltok nyomában, amikor március ritmusa zeng ékkő-világ felett. Menj, találj párt, rakj fészket, nevelj fiókákat, és dalolj nekem és mindenkinek! Repülj kis cinegém, és tudd, ha már ilyet csak álmomban tehetek, akkor is várlak etetőmre. Ha messziről is, de kinyújtom feléd védő kezeimet…

Ne feledkezzünk meg róluk! Etessük őket rendszeresen, ne hagyjuk abba tél végéig. Ne hagyjuk, hogy a fagyos szelek ellobbantsák azt az apró életlángot, amely a cinkeszívekben rejtőzik, és amely majd a szűk napok után vidáman adja tudtunkra: nyitnikék!

A kép forrása: seenature.org.uk

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Címkék: egyperces

Gyémántmezőn jártam

Fagyott fűszálak ropognak a lépteim alatt és hókristályok villannak gyémántmezőként a lámpafényben, ahogy körbevilágítok. Csikorgó hideg van, didergek, és didereg körülöttem a világ is. Régen besötétedett már, és én elindultam, céltalanul, csak sétálni néhány percet, hogy szűnjön bennem a zakatolás, amit a hosszú nap lélekölő történései teremtettek bennem. Valahol nagyon messze délre fényt látok, mintha halvány füst szállna ott magasra. A Hold az, amely felhők mögé bújt, és vékony fátyol mögül tekint most titkosan a tájra. Itt-ott kitisztul az ég, és apró csillagok kezdenek pislogni, mint gyertyalángok az ég mérhetetlen kárpitján. Festmény ilyenkor az ég, és dallam az éj. Nem rezzen semmi hang, nem szárnyal madár az égen, nem hangzik lépés zaja sem. Vagy mégis hallottam valamit? A test nem mozdul, de a lélek igen, és talán saját magamat hallom a csendben. Őz sárba fagyott lábnyoma mellett lépek el, csillogva ragyognak fel a fagyott csipkebogyók a vadrózsán, ahogy elérem az erdősávot, és hirtelen mellbe vág a hegyek felől érkező szél. Zúgva dúdol a fülembe, aztán hamarosan esőcseppeket vág hozzám, és érzem, ahogy az arcomon legördülő esőcseppek egy pillanatra beleragadnak a szakállamba, hogy aztán lehulljanak, bele az örökkévalóságba. Mosolygok, mert a hideg szél és az eső úgy kitisztítja a gondolataimat és az érzékeimet, hogy semmi lehúzó gondolattöredék nem marad bennem. Visszanézek az útra, amerről jöttem, lábam tétován keresi az első lépéseket és elindulok. Időnként szembefordulok a széllel, belenézek a szemébe, és hagyom, hogy esővel áztasson el, mert tudom, hogy mondani akar valamit. Azt hiszem, egyet tehetünk csak egy nehéz nap végén. Képletesen értve, de a fény felé kell fordulni, és akkor mögénk kerül minden árnyék. A széltől tudom ezt és a decemberi esőtől…