Ezen a délelőttön nem volt semmi és nem lett semmi, csak a jelen létezett, mint az idő végtelen folyama, amelynek senki nem tudja az elejét és a végét. A ház előtti rétet egészen betakarta a tücsökszó és a sárgarigó fuvolája, a fecskék csivitelése és a kakukk hangja. Különálló hangok voltak, és mégsem; önálló zenészek egy nagy műben, ahol nem az egyéni tudás számít, hanem az összhang. Mennyi szín fogta keretbe a hangokat és az időt! Fehér fellegek, világoskék ég, a zöld számtalan árnyalatában levelet ringató fák és bokrok, szélben hajladozó füvek, sárguló bálák, tarka virágok és színesedő termések. Vajon nem színek vagyunk-e mi magunk is? Talán igen, talán minden ember egy szín, önmagában is szép és teljes. Mint ahogyan az életben az embereknek, a színeknek is létezik párja. Ha két színt összekeverünk, abból két dolog lehet. Lehet egy olyan eredmény, amire senki nem vágyik, és lehet egy harmadik szín, ami nagyon szép. A színeket a Nagy Rendező keveri, és hinni kell abban, hogy megtalálja azt a két színt, amelyeket keverve olyat alkot, ami aztán tovább él. El kell azonban fogadnunk, mint amikor egy fazekas színes mázokkal kísérletezik, hogy megtalálja azt, amit pontosan keres; nem elsőre lesz meg az eredmény. Az út végén ott vár mindenkire, de ahhoz az utazásra is szükség van. És ez bizony nem egy verseny, mert az idő itt nem számít…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Kétoldalt öreg fenyves sötétlik.  Ahogy feljebb érek, a fák között ritkul a sűrűség, kékül és fátyollá szépül az ég. Valaki csillogó szállal, aranyfonállal reménységet szövöget bele. Felfelé kell tekinteni, az égre!

No igen, de én csak azért másztam ide a sziklákon, hogy új barlangot találjak. Ha felfelé nézek? Leesek, és esélyem sincs. Marad a lefelé nézés, tele reményekkel.

Barlang pedig nincs. De van helyette citromsármány és énekes rigó, erdei pinty és kakukk, fakopáncs és vadgerle; daloló és kopácsoló virágok, a természet csodakertjének legdrágább termései; maga a szárnyra kelt öröm.

Nyár van és felém nevetnek a vadvirágok.

A sziklák felett hőségben zeng a sokszavú rét.

Csak a hegyek hirdetik örökké,

itt járt, itt élte életét.

A hegyek között az ember lerakja a gondolatokat. A mérgeset és a gyűlölködőt is, a kételkedőt és a bizonytalant is. Csak a szeretet marad meg, mint az angyalok labdája, amely sohasem hullhat a földre. Egy pillanatra madarak leszünk. Nem vetünk és nem aratunk, és nincs bennünk se gond, se aggódás, se kételkedés. Csak a színtiszta élet és a tudat, hogy az érzéseink soha nem csapnak be.

Barlang még sincs. Az autó pedig messze van, és csak koptatom a kilométereket, amelyek fogynak is, meg nem is…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Lobog a tűz az éjszakában. Kékessárga gyíkok surrannak az alján, vörös kígyók sziszegnek benne, és indiai sáfrány színű madarak szárnya rebben a sötétségben. A szürke, és régebbi percek fekete hamuja alatt az emlékezés parazsa hunyorog. Szeretem nézni a tüzet erdei éjszakákon. Nem csak én vagyok benne. Nemzedékek, korok, századok, emberek, minden ősöm, az emberiség; mindenki, aki valamikor is, talán a mostban vagy nagyon régen ült a tűz mellett, és csak hallgatva nézte gondolatai között. Szinte látom, érzem a láncot, ami összeköti a jelent a múlttal, a régen élt emberekkel a jövővel, akik talán még meg sem születtek, de ugyanígy fognak emlékezni a tűz mellett…

Jól eloltottam, mielőtt lefeküdtem. Húzódott a sátor cippzárja, és bent megült a napközbeni meleg, ezért csak ráfeküdtem a kék hálózsákra, fejem alá párnát tettem. Fújhattam volna keményebbre is, de már mindegy. Tündérkezek léptettek át az álomvilágba.

Megébredek egy pillanatra, eső csorog a sátor oldalán, de csendesen, szinte álmosítón, így inkább félálomban, mint ébren elteszem ezt a néhány másodpercet az álom és valóság határára. Aztán hirtelen felébredtem a csendre. Nézem az órát, éjjel kettő. Nincs maradásom a sátorban, kibújok, az eső csorog mindenen, éppen csak most állhatott el.  A majdnem telehold felhőfoszlányok között bujkál, és ettől árnyékok nőnek, átlátszatlan derengésbe takaródzik a táj. Az ismert ismeretlenné válik, a lehetetlen lehetségessé, az éjszaka a megvalósuló álmok titokkertjévé. Valami nagy várakozás súlyosodik a tájra. Nagyot dobban a szívem, szinte megáll a verése. Az árnyékok sötétjéből, a fák közül kétszer is rám böffent egy szarvas. Tudja, hogy itt vagyok, és én nem látom, de tudom, hogy jön, lépései elhalnak a vizes avaron. Aztán egyszer csak ott áll. Az erdei nyiladékon, oldalát a Hold fénye színezi, pillanatra rám néz, és kecses, cseppet sem félénk ugrással eltűnik a fák között. Hej, ha tudnék így festeni, vagy le lehetne fényképezni az ilyen pillanatot! Volt – nincs. Csak az emlékeim őrzik.

Hallgatom az erdőt, ahol lassan minden éjszakai muzsikus megtalálja a hangszerét. Lappantyú pirreg, macskabagoly rikolt, szöcskék és sáskák hegedülnek, bogarak szárnya zizzen, levelibéka brekeg, valahonnan muflonbégetést sodor a párafüggöny. Nagy-nagy békesség borul a világra, és én visszabújva a sátorba magamra húzom a nyári éjek titokzatos, pihentető, hajnali harmatot termő csodaéjszakáját.

Hajnalban vaddisznók mardolódtak a sátor mellett, szúnyog zümmögött a külső sátorponyvánál, de én csak akkor keltem fel, amikor a rám kacagó napsugár reggelizni hívott…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A természetet kedvelő ember általában csendes és szeret egyedül lenni. Nem azért, mert nem jó másokkal járni az erdőt, hanem azért, mert szeret egyedül lenni a gondolataival, a világot és a történéseket önmagában megélni. A határtalan szabadság érzését adja, ha csak két napra is sikerül kiszakadni a mindennapokból, és elmegyünk valahová sátrazni a hegyek közé. Tegyük félre ilyenkor az órát, és hagyjuk, hogy a testünk, a gondolataink és az igényeink szabályozzák a ritmusunkat. Evés, ivás, alvás, de még a gyaloglás is legyen akkor és annyi, amikor és ahogy jól esik. Telefon legyen velünk vészhelyzet esetére, de kapcsoljuk ki, és csak az erdőre, a rétre, a hegyekre és barlangokra, önmagunkra figyeljünk. Térjünk vissza a természetbe, a létezésnek ahhoz az ősi formájához, amikor az ember még együtt lélegzett az erdővel. Engedjük el a bennünk lévő nehéz gondolatokat és fájdalmakat, és egyszerűen csak örüljünk annak, hogy vagyunk. A természet gyógyít, mert akármilyenek is vagyunk, mindenkihez ugyanolyan jóságos szeretettel fordul. Tudom, hogy mindez nem való mindenkinek. Van, aki el sem tudja képzelni, hogy sátrazzon, ne telefonozzon, és napokig egyedül legyen az erdőben. Valahol a hívó hang bennük is meg van, de nagyon mélyen, és nem képesek már többé meghallani. Sokfélék vagyunk. Bennük nincs meg az erdőjáró magányossága, és talán nem is tudják, milyen sokat veszítenek ezzel.

Én szeretem egyedül járni a hegyeket. Megáll ilyenkor bennem a csend, szívemben megvillan a régi nyarak ragyogása, a régi ízek édessége, az egyszervolt mezők szénaillata, és a mindenség ölelő karjaiban azt érzem, hogy minden elmúlhat körülöttem, elmúlhatok én is, de az igaz szerelem, a jóság és szépség éltető melege nem múlik el sohasem.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Van úgy, hogy az ember csak úgy céltalanul elindul egy ösvényen. Nem tudja hova vezet, és azt sem, hogy meddig fog vándorolni rajta. Nem siet, de miért is tenné? Nincs cél, amit el akar érni, nincs megérkezés, csak az utazás van. A benyomások fontosak, az illatok, színek és hangok. Van úgy is, hogy néhány száz méter megtétele után leül egy fa alá vagy sziklára, és csak vár csendben, nézelődve, mintha történnie kellene valaminek. Finom érzés ilyenkor magunkban, a gondolatainkban, a természet szabadságában lenni. Ha az ösvény végül egy erdei gyümölcsfához vezet, az csak az igazi öröm egy természetbúvár számára! Madarak, lepkék, bogarak, darazsak, pockok és egerek, kisebb és nagyobb vadak számára egy-egy ilyen fa olyan, mint a terített asztal, és ha elbújunk a közelében, türelmes várakozással sok titkos pillanatát leshetjük meg az erdőnek. Ugyanazon a hullott cseresznyén szinte összevesző lódarazsat és bogáncslepkéket, csápjait elegánsan billegető kis hőscincért, ideges rágás közben rövid szüneteket tartó figyelő szemű pockokat, rigók és seregélyek szüretelő csapatát, zsörtölődve szuszogó-morgó sünt és borzot, félénken fület billentő szarvasokat, gondtalan hancúrozással érkező vadmalacokat.

Céltalanul indultunk, de hazaérve mégis úgy fogjuk érezni, nem hiábavalón zártuk a napot. Gazdagabbak lettünk, bár ez a gazdagság nem kézzel fogható, a mostani digitális, anyagias világban egy észrevétlen élmény. Magunkról szól, és nem másokról. Nem a közösségi médiának, a „ha nem selfie-ztél közben, akkor nem is csináltál semmit” érzésnek, a munka sebesen zakatoló, beszippantó gépezetének, az elvárásoknak, a terheket ránk erőszakoló külvilágnak élünk. Annak a vadcseresznyefának, amely titkokat mesélt nekünk, csak adott, és nem kért semmit cserébe. Mi emberek, miért felejtettünk el így élni?

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Van valami elbűvölő érzés abban, ha az ember arra ébred fel hajnalban, hogy az ablaka alatt feketerigók és seregélyek énekelnek, örökké pletykás verebek csiripelnek, kéményre rebbenve rozsdafarkú dalol mesteri strófákat, aláfestésként pedig halkan búg valahol távolabb egy gerle, időnként pedig búbosbanka huppogását sodorják az illatterhes szellők, hogy aztán ablakunkhoz érve utat találjanak hozzánk. Mint a legtöbb ember, általában én is csak átfordulok ilyenkor a másik oldalamra, és hagyom, hogy a madárdal hajnali álmokat terítsen rám. Most azonban felkeltem, kimentem a fák közé, és belehallgattam a szürke párák között születő reggel hangjaiba. Hűvös és friss volt a levegő, illatos és simogató, az ég alján rózsaszínes fények között kelt a Nap, aztán áttörte a vékony felhősávot és szembesütött velem. Átfogtak a napsugarak, zsongott körülöttem a madárdal, behunytam a szemem és feloldódtam ebben a létezésben. Olyan békés volt minden. Talán minden reggelnek így kellene indulnia, talán minden reggel szükségem lenne arra, hogyha csak percekre is, de megálljak a békének eme kicsiny szigetén. Aztán úgyis minden megy tovább: hallom a kávéfőző kotyogását, a vízcsobogást, ahogyan az arcom mosom, a borotvával ismét egymásra mosolygunk, hogy hát ma sem; a forgalom zaja, a napi teendők – és elsodor minket az ár.

Azt hiszem, akkor élek boldogan, ha a mindennapokban megtalálom ezeket a kicsiny szigeteket, a csend, a béke és a nyugalom sokszor csak percekig tartó idejét. Minden más csak sodródás és hit, hogy sohasem tévesztem szem elől a partot.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Az erdő mélységes csendje felett a csillagok őrködtek, és az ég ezüst ragyogásán érezni lehetett, hogy felkelt már a Hold, és hamarosan a fák fölé emelkedik. Úgy éreztem, mintha várnának valahol, de nem történt semmi, csak a csend mélyült el. Aztán valahonnan elindult egy harangszó.

Messze volt a torony, ahol meglendült a harang, és az égtájat sem tudtam volna megmondani, honnan jött a hang. Néha mintha nyugatról szállt volna, aztán délről, aztán felülről hallatszott, és széthullámzott a látható világon. Nem kiáltott érchangon, és nem halt el mélyen zengő kongással, de ott volt mindenütt az erdőben. Talán az Idő és az Élet születésével egy időben kondult meg, talán mindig volt, és én csak most hallottam meg.

Néma volt az erdő. Csak a harang szólt hozzám bársonyos melegséggel, és zengő karjaiba fogta a hegyeket és völgyeket, a holdfényben várakozó árnyékomat. Magamra húztam a hálózsákot, és lehunyt szemmel is egyre csak a harangszót hallottam. Egyre távolabbról, ahogy rám talált az álom…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com