A felhők felemelkedtek és elvékonyodtak, a reggelt elöntötte a Nap fénye, és a felmelegedő föld tavasz illatát tétova szél hordta szét a fák között. Virágzott a vadcseresznye, szólt a kakukk harangja és a sárgarigó fuvolája, csupa pattanó rügy, lüktető tojás és anyaság volt a természet. A völgyben patak futott, a hegyoldalon tölgyek álltak, és valahonnan messziről, a gondolatok pereméről sejtette az ember, hogy létezik valahol egy másik világ is, egy zajos, zakatoló világ, de mindez olyan távolinak tűnt, mint a mesék vasorrú bábája. Béke lengett a táj fölött, mint a tábortűz füstje, a láng pedig a szívben gyulladt, hogy lobogva világítson a jövő-menő évek múlásában. A patak egy kiöntésénél megálltam, ahol a víz kényelmesen szétterülve tavacskát formált, és néztem a mozdulatlan tükörben fürdő fákat és felhőket. Arra gondoltam, hogy éjjel talán a csillagok nézegetik magukat itt, vagy félénk muflonok, akik inni érkeznek ide. Zsongott az erdő körülöttem, az élet nevetett, a juharlevelek pedig mosolyogva bólogattak: vidd el ezt a világot magadban oda, abba másikba, a zajosba, és mindig térj vissza hozzám!

- Ígérem! – mondtam halkan. Tompán szóltak a bakancsaim alatt a léptek, és vittek tovább, egyre csak tovább, de belül nevettem, mert vittem magamban a legnagyobb kincset, amit ember elérhet, és amely csak négy betű papíron, de az egész világ, létezés és élet benne van: béke!

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A kissé hűvös tavaszi alkonyatban egy rozsdafarkú rebbent fel a tető sarkára, és énekelni kezdett. Feketerigók adták hozzá a kíséretet, és hangja magányosan szárnyalt bele az egyre növekvő árnyakba. Hazaértem, és mintha csak erre várt volna az idő. Hallottam, ahogyan a bakancsaim dobognak a lépteimet kísérve, a kulcsot, ahogyan elfordul a zárban és a falépcső nyikorgását. Az erdőből hozott csend mellém telepedett, s miközben lehúztam a bakancsokat, az ablakon benézett hozzám az alkony. A szoba úgy borult rám, mint egy fekete lehelet, és én gondolattalan némaságban öltöztem vissza, léptem ki az ajtón, és ültem le a padra a cseresznyefa alá. Alaktalan szürke testével szinte körém folyt az est, és éreztem, ahogy hidegülő érintésével az arcomhoz ér. Kezeimmel átfontam a lábszáramat, fejemet a térdemre hajtottam. Jó volt nem mozdulni, csak lenni. Révedező fáradtság telepedett rám, hiszen egész nap a hegyek között és barlangban voltam. A némaságban elém lépett egy kis árnyék, barna szemekkel rám nézett, és meleg, kicsi kezeivel átfonta a nyakamat. – Kisfiam – suttogtam, átöleltem a törékeny testet, aki egészen hozzám simult, és apró szíve átdobogott hozzám. Aztán fázni kezdtünk, és éhesek is lettünk. Amikor beléptünk a szobába csend volt és sötét, de már nyomát sem lehetett érezni a fekete leheletnek. Bársonyosan ölelt körbe az este, és bennem szétterült valami elmondhatatlan nyugodtság. Nem sokkal később pedig úgy léptünk át az álom kapuján, hogy magamban továbbra is hallottam a rozsdafarkút énekelni, aki az életet hirdette…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Bódító orgonaillatot sodort az esti szél az ösvény felett, felettünk ragyogtak a csillagok, fáradt csónakján lassan sodródott a Hold az ég alja felé, alattunk pedig apró lámpaszemeivel álmodozott Sukoró. Hideg és meleg légtestek váltogatták egymást, szinte nem lehetett eldönteni, hogyan öltözzön az ember.  Az egyikben nem fújt a szél és olyan meleg volt, hogy  kedvünk lett volna rövid ujjúban lenni. A másikban hűvös szél fújt, a lélegzetünk gomolygott a lámpafényben, és szorosra kellett húzni a kabátot. Furcsa éjszaka volt. Az erdő hallgatott, néha suttogott egy kicsit, egyedül a fülemüle volt az, aki kitartóan énekelt a bokrok között. Néha szarvasok szeme csillogott a fák között, de aztán eltűntek, és talán csak a képzeletünk rajzolta őket a sötét vászonra. Egyhangúan kuruttyoltak a mocsári békák a felhagyott bányagödrökben megmaradt tavaszi olvadékvizekből képződött kis tavakban, és én tudom, megállt az idő körülöttünk. Lépteink fogyasztották a kilométereket, fatörzsek maradtak el a lámpafényben, sziklák szürkés oldalán pihent meg néhány másodpercre a tekintetünk, és mi ballagtunk, bele a saját gondolatainkba, a megakasztott idő fonalán legombolyodó érzéseinkbe, abba a tudattalan létezésbe, amelyben megpihenhetnek érzékeink. Aztán elfogytak a fák, kinyílt alattunk a Velencei-tó, ragyogott a lámpafényben az utcák vonala, világító jelként meredt a távolban a református templom tornya, és csendes törődéssel visszagyalogoltunk a jelenbe. Hívogató fények lobogtak az éjszakában, egy láthatatlan kéz fordított egyet az idő mindenkire érvényes naptárában, és elmaradt mögöttünk az erdő, a szélben bólogató fák, a fényes holdudvar mondanivalója…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Álmosan tűnődő árnyak járnak ilyenkor az erdőben. A napkorong a látóhatár pereme alá gördül, tündöklő palástjának egy darabját hagyja csak ébren, hogy pár percig vörös fényben ússzon még a fák koronája. Aztán elhalkul a feketerigó éneke, a füvek illatos üzenteket küldenek egymásnak, zümmögve-dongva szállnak az esti bogarak és nyomukban megjelennek a nesztelen röptű denevérek. Az égő fény helyén piszkos szélű felhőrongyok maradnak, amelyekkel pajkos szélgyerekek játszanak, hogy utat nyissanak a csillagoknak. Elcsendesedik a nappal, mintha csupa lemondó vasárnap délután lenne, de beszédes lesz az éjszaka, és mély titkokat suttog az öreg utak hátán. A lekaszált réten a tavaszt köszöntik a tücskök, az orgonabokrok között fülemüle csattog, a vén hársak között pedig egy nyest keresgél tétova zörgéssel. Éjjeli lepkék csaponganak sápadtan a lámpám fényében, tompa zúgással szállnak a cserebogarak a tölgyek között, és itt-ott hangolják már hegedűiket a szúnyogok is. Lekattintom a lámpát, és a fűbe ülve várom, hogy szemem megszokja a sötétet. Érzem, ahogy körbeölel az erdő, és a fák, a bokrok, a virágok testvérükké fogadnak. Megáll az idő, és hagyom, hogy kátyúba ragadt szekerét utolérje az emlékezés. Egy hangya mászik fel a kézfejemre, és amíg nem csíp meg, hát legyen csak ott. Ő is egy útkereső, mint mi mindannyian. Lelkünkre ül ilyenkor a tavasz, nézi a sarjadó életet, és kezével felemeli a mélyről jövő vágyakat. Álmainkat gyakran folyó szeli ketté, amely sebes rohanással viszi az órákat és a napokat a hátán. Az erdő ilyenkor jóságos szeretettel öleli át gondolatainkat, az ég csillagszemei csak ránk szórják fényüket, hogy utat mutassanak a lehetőségek útvesztőjében arrafelé, ahol híd íveli át a folyót. Egy híd, amelyen csak mi kelhetünk át…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Madárbirset is láttam és nőszirmot is! Talán nem mindenkinek olyan nagy hír ez, mint nekem, nem hiszem, hogy mindenki olyan lelkes lenne, mint én. De nem csak ennyit láttam ám! Gyöngyikét és héricset, bimbózó orgonát és nappali pávaszemet, lucerna bányászméheket és virágzó cseresznyefát, sárba szikkadt szarvasnyomokat, kökényvirágon önfeledt boldogságban döcögő virágbogarakat, citromlepkét, bokrok alatt a tavalyi leveleken titokzatosan zörgő gyíkokat. Fel sem lehet sorolni mindent. És ragyogóan sütött a Nap, a pintyek apró ezüstcsengettyűkön csilingeltek, a szellő pedig olyan halkan és kedvesen suttogott a füvek között, mintha szerelmet lehelt volna a tavaszi levegőbe. A gránitsziklák felülete már kellemesen átmelegedett, engedett a télen magukba szívott fagyok ridegsége, és kellemes roppanással nyújtózva apró kis kőszilánkokat pattintottak le magukról. Lábaiknál álmosan sóhajtott a csend és a nedves sötétség, aztán elindultak, és engedték, hogy a föld ezer karjával magába zárja őket, és álmukból virágok szülessenek, amelyek aztán mosolyogva fordultak a napfény felé.

Persze, mást is észrevehettem volna, főleg amíg ideautóztam. Az önzést, a türelmetlenséget, annak az embernek a haragtól eltorzult arcát, aki előtt a pirosnál talán egy másodperccel később indult el egy hölgy, mint lehetett volna; észrevehettem volna a plakátokat az út szélén, a harsogó címeket, az emberek fejében az állandó zakatolást, azt a fajta értéktelen értékrendet, ami sok esetben sajátja a mai világnak, és ami oly sok embert magába szippantott. De én mindezeket nem vettem észre. A szemem recehártyáján ott voltak a képek, elszállítódtak az agyba, de csak olyanok voltak, mint a parttalan hullámok, amelyek, hogy nem tudtak szigetnek ütközni, elvesztek a látóhatáron. Van választásunk, hogyan éljük meg a világot. Van lehetőségünk, hogy szétválasszuk, mi az, ami fontos számunkra, és mi az, ami nem. Talán egy réten ülve, talán sétálva egyet az ébredező természetben, talán megállva pár percre, hallgatva a fecskék csivitelését rátalálhatunk arra a világra, amelyet keresünk.

De az is lehet, hogy tévedek.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Szeretem a mállott, rücskös gránitsziklákon a kezemet végighúzni, hátamat a szélnek nekivetve a Velencei-tavat bámulni. Szeretem a kék égen vitorlázó felhők habtorlaszát, a zizegő ékes vasvirágot, a zöld gyíkok ütemesen lüktető torkát. Szeretek csak úgy az ingókövek között lenni. Nem keresni semmit, és mégis felfedezni ezt a világot. A deres csenkesz simogatását a térdemen, a cselőpókok földbe vájt alagútját, a fűzlevelű peremizsek között vitorlázó gyöngyházlepkéket, a tücsökszavú réteket, a citromsármány dalát. Szeretem a dinnyési Fertő felé szálló nagy lilikek csilingelő jajszavát, a villám fényét, a hársfák méhzümmögéses dalát, amely álmosító vasárnapi kerteket idéz. Minden szikla ismerősöm, és mindegyik marasztal, csak percekre, hogy árnyékában leülve elbújjak a rohanó idő elöl. Ilyenkor talán el is hiszem, hogy ez a délután örökké tart, a hangok, színek és illatok, amelyeket érzékeimmel felfogok, nem kopnak meg soha. Úgy vésődnek be, mint ahogy az ügyes rézmetsző készít bonyolult mintákat egész lényét beleadva művészetébe. A régi korok tárgyai ezer évekre fennmaradnak, az emlékeink viszont csak addig élnek, amíg létezünk. Életünk múltával emlékeink is elvesznek, egyedül emlékezetünk marad meg addig, amíg van, aki emlékezzen ránk.

Hiszek abban, hogy majd sok-sok év múlva ezek a kövek mesélni fognak, hogy voltak emberek, akik szerették őket, akik itt barlangokat kutattak, akik semmit nem vettek el, csak adtak, és akiket társukká fogadtak, és gránittá váltak maguk is.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A gyalogút puha zöld tenyerét tartotta elém, hogy lassan járjak, mert elmúlt már március, fészkek készülnek már az ágak között, levelet bontanak a fák, és a kora tavaszi félénk virágokat leváltják a változatos színű virág-hadseregek. Szobányi foltokat borít a homoki pimpó, a fürtös gyöngyike, az odvas keltike, a bogláros és erdei szellőrózsa, a kövifoszlár és a farkaskutyatej, s mint a generálisok, itt-ott tavaszi hérics magasodik a többiek fölé. Nem zizegnek már a tavalyi levelek a léptek alatt, mert zsenge fűszálak nőttek rájuk, csupa békés zsongás az erdő, amelynek titokzatos mélyén készítik már a sóskaborbolya gyermekhangú sárga kis csengettyűit, hogy hangjukkal elébe menjenek majd a májusnak.

Tavaszi hérics a Gaja-völgyében a Károlyi-kilátónál

Vidám csobogással kíséri utamat a patak, amíg az ösvény egyszer csak balra fordul, hogy felvezessen a sziklák közé, magasra, hogy alattam maradjon az idő, amely elmúlt, és az utak, amelyeket megjártam. A sziklán ülve a lábam a mélybe lógatom, hagyom, hogy fújja az arcomat a mindig kacér áprilisi szél. Elmaradnak ilyenkor még a tűnődő gondolatok is, messzire kerül tőlünk minden, ami hétköznapjainkat kitölti, és a minket bántó dolgokból nem marad más, mint némi kesernyés illat, ami olyan, mint a tegnapok mámora. Kibékülünk ilyenkor a világgal, nem gondolunk a holnapra, de nincs is miért. A pillanatban élünk és a pillanatnak élünk, és ez jól van így, nagyon jól. Aztán felállunk, elindulunk, és ahol az ösvény elkanyarodik, gondjaink újra mellénk szegődnek, és kísérnek egy életen át, csak néha maradva el.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com