Hajnalodik

Van valami elbűvölő érzés abban, ha az ember arra ébred fel hajnalban, hogy az ablaka alatt feketerigók és seregélyek énekelnek, örökké pletykás verebek csiripelnek, kéményre rebbenve rozsdafarkú dalol mesteri strófákat, aláfestésként pedig halkan búg valahol távolabb egy gerle, időnként pedig búbosbanka huppogását sodorják az illatterhes szellők, hogy aztán ablakunkhoz érve utat találjanak hozzánk. Mint a legtöbb ember, általában én is csak átfordulok ilyenkor a másik oldalamra, és hagyom, hogy a madárdal hajnali álmokat terítsen rám. Most azonban felkeltem, kimentem a fák közé, és belehallgattam a szürke párák között születő reggel hangjaiba. Hűvös és friss volt a levegő, illatos és simogató, az ég alján rózsaszínes fények között kelt a Nap, aztán áttörte a vékony felhősávot és szembesütött velem. Átfogtak a napsugarak, zsongott körülöttem a madárdal, behunytam a szemem és feloldódtam ebben a létezésben. Olyan békés volt minden. Talán minden reggelnek így kellene indulnia, talán minden reggel szükségem lenne arra, hogyha csak percekre is, de megálljak a békének eme kicsiny szigetén. Aztán úgyis minden megy tovább: hallom a kávéfőző kotyogását, a vízcsobogást, ahogyan az arcom mosom, a borotvával ismét egymásra mosolygunk, hogy hát ma sem; a forgalom zaja, a napi teendők – és elsodor minket az ár.

Azt hiszem, akkor élek boldogan, ha a mindennapokban megtalálom ezeket a kicsiny szigeteket, a csend, a béke és a nyugalom sokszor csak percekig tartó idejét. Minden más csak sodródás és hit, hogy sohasem tévesztem szem elől a partot.