Akárhogy is nézem, alaposan kifogtam ezt az ítéletidőt. Dörög, villámlik, valóságos zuhatagban ömlik az eső, a szél pedig rohamokban érkezve vadul cibálja a fák koronáját. Hallottam, hogy jön a vihar, de nem törődtem vele, mindenképpen fel akartam menni a Cserkupacsos-barlanghoz, mert szerettem volna egy igazán szép fényképet csinálni a bejáratnál növő boróka szőrmoháról. Aztán felmászni a juharosba, teli tüdőre szívni a levegőt, és a völgy peremén visszasétálni egy oldalvölgyig, ahol forrás van, és talán leskelődni kicsit, hátha látok vadat. De az eső itt szorított, és most a barlangban vagyok, ahol ugyan nem esik, de egyre kevésbé kényelmes hason feküdni a köveken. Ha már így alakult, körbevilágítva jegyzeteket készítettem a barlangban található élőlényekről, de már ezzel is rég végeztem, és belefáradtam a saját magamnak tett szemrehányásokba is, ezért úgy döntöttem, vihar ide vagy oda, lemegyek a hegyről. Alig néhány perc alatt csuromvizesre áztam. Esett is, csurgott is a levelekről, néha pedig oldalról fújta a szél a vízcseppeket. Érdekes érzés volt, hogy talán csak tíz percig zavart, aztán természetessé vált, hogy én ebben az időben gyalogolok. Mélykék felhők tajtékoztak az égen, időnként olyat dörrent, hogy az embernek elakadt a lélegzete, a villámok pedig fantasztikus mintákat festettek futásukban. Megálltam, felnéztem a felhőkre, széttártam a karomat, és néhány másodpercig szinte megbűvölten néztem az elemek játékát. Aztán, mit szépítsem, úgy szemen vágott egy esőcsepp, hogy már képzeletben üvegszem vagy szemkötő után keresgéltem valamelyik gyógyászati segédeszköz boltban. Néma volt az erdő, csak az esőcseppek kopogása hallatszott, a víz surrogása a leveleken és ágakon, és a lépteim zaja, ahogy cuppogott a bakancsom a sárban. Gépiesen mentem előre a jól ismert úton, át az Öreg-hegyen, le a Borjú-völgybe. Igyekeztem a keréknyomban maradni, mert magasra nőtt a fű, és az egyre erősebbé váló szürkületben alig láttam valamit. Próbáltam fejlámpával, de az esőcseppek visszadobták a fényt, ezért lekapcsoltam. Nélküle ha többet nem is, de azt a keveset jobban lehetett látni. Az egyik beláthatatlan jobb kanyar után mély morgással és röffenéssel jókora darab vaddisznó ugrott el jobbra a galagonyabokrok közé, utána pedig a malacok szapora léptekkel, mintha gereblyét húztak volna a leveleken. Nem sokon múlott, hogy közéjük gyalogoljak. De íme a példa, a veszélyesnek tartott vaddisznónak esze ágában sem volt bántani engem, egyszerűen elmenekült. Innentől azért már óvatosabban mentem tovább, de nem történt semmi érdekes. Annyira vizes voltam, hogy így nem akartam beülni az autóba, ezért levetkőztem, becsavartam magam egy száraz takaróba, és így ültem be a volán mögé. Egy pillanatra átsuhant rajtam, hogyha mondjuk megállítanak igazoltatni, mennyire lesz kerek a rendőre szeme, amikor kiszállok az autóból, de aztán elengedtem a dolgot, és nem is történt semmi ilyen. Mire Lovasberénybe értem, előmosolyogtak a csillagok a felhők közül, és amikor kiszálltam az autóból, valahonnan távolról kakukkszót sodort a hűvös szél. Talán álmában kakukkolt, vagy örömében, hogy elment a zivatar.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com