Minden vagy semmi?

Finoman nyeli el lépteim zaját a hajnali esőtől sáros út, és a kora nyári napsütésben párázó erdő selymes zöld fátyla úgy takarja be a hegyeket, hogy minden távoli elvész, és csak a közel számít. Hallgatom a madarakat, önkéntelenül is sorolom magamban a hallott fajok nevét, nézem a vadvédelmi kerítésre futott komló leveleit, a nyárfa törzsén támaszt kereső borostyánt, az ebszőlőcsucsor pirosulni kész termését. Virágzik a fagyal, kósza szélgyerek hozza hírül illatát. Hová is megyek? Nem megyek sehová, kezdek dacolni magammal. Leülök itt valahol, és csak hallgatódzni fogok, megpróbálom érteni az erdő nyelvét, ami mesél, csak legyen hozzá fül, ami meghallja, megérti. Fának támasztom a hátam, felhúzott térdeimet átfogom, és csak várok és hallgatok. A semmi történik? Valójában a minden. Az élet lüktet körülöttem. Bogarak és pillangók szállnak, harkály dobol, sárgarigó fuvolázik, vadgerle kurrog. Suttognak a levelek, amikor a szél fut közéjük, a hajnali szarvasnyomban meggyűlt esővízhez darázs érkezik inni, az égen pedig felhők vándorolnak, árnyékuk simogatva érinti a hegyeket. Olyan pillanatok ezek, amikor nincs múlt és jövő, nincs semmi, ami a rideg, számító világhoz köt. A jelen van csak, a pillanat, ami most ugyan elmúlik, de mégis valahol örök marad. Évek és évtizedek múlva erre járva, ugyanúgy hallani fogom a madárdalt, látni fogom a felhőket, és eszembe jut majd ez a délután. Most pedig? Néhány kíváncsi szúnyogot átsegítek a megértés országútján, aztán belegyalogolok a nyárba, a júniusba… velem kacag a táj.