Az én világomban … halk meséket suttognak a fűszálak a simogató nyári szélben, zöld boltívet feszítenek a fák az erdei ösvény fölé és titokzatos barlangok örök sötétjében kérlelhetetlen pontossággal és következetességgel hullnak  a másodpercek az idő végtelenébe. Belekap a szél a bokrok alatt meggyűlt elszáradt falevelekbe és csak sodorja arrébb és arrébb őket, mint kósza gondolatokat, melyek csaponganak, mint a képzelet, hogy aztán felakadjanak valahol az emlékek hálójában.

Az Idő egy deres bajuszú ősz öregember, aki csak ballag lassan, de megállíthatatlanul. Kopott kabátjában mindenki koldusnak nézné, pedig Ő a legnagyobb Úr, a mindenkire érvényes Törvény. Útját kíséri a madárdalos tavasz, a határtalan magasságú kék nyári égbolt, a mustszagú tarka ruhájú ősz és a hódunnyha alatt szunnyadó tél – és mire felocsúdunk, már el is ment mellettünk. Csak egy pillanat voltunk a nagy egész szimfóniájában, egy hang a kottapapíron. Szeretném ilyenkor megállítani az időt, az örömöt határtalanná tenni, a bánatot röviddé, de az idő múlása legalább annyira megfoghatatlan, mint maga az élet. Eleinte csak lassan csordogál, mint a völgy alji patak, aztán gyorsulva nő az esése, robog keresztül mindenen, hogy megtérjen a nagy folyamba ott az emlékezés határán túl, honnan már nincs visszatérés.

Farkasgyepü, 2012.10.21.