Ösvényjárók

Az ösvények úgy szelik át Magyarország csöndes vidékeit, mint hajszálerek az emberi testet. Nem lüktető artériák és nem is megfáradt vénák; egyszerű szorgalmas hajszálerek, amelyek olyan helyekre is eljutnak, ahol csak egy kis anyagcserére van szükség: semmi fontos nincs ott. Néhány ember, egy-két ház, bokrok, füvek, virágok, sziklák és barlangok, csöndes és óvatos vadak és madarak. A térképen ha a helyüket keressük, legfeljebb mélyzöld árnyalásokat vagy szintvonalas barna foltokat látunk egy-egy helységnév árnyékában.

Voltak, vannak és lesznek mindig olyan emberek, akik szenvedélyből, belső kényszerből rálépnek az ösvényre. Nem azért húznak túrabakancsot, nem azért sátraznak magányos erdei tisztásokon, hogy "hős", kemény embernek látszódjanak. Látni akarnak és megismerni. A világot önmagukban és gondolataikban megélni.

Ha beszélgetni kezdünk egy ilyen emberrel, látni kezdjük a tájat, halljuk a szél zúgását és a madarak hangját, ajkunkon érezzük a forrás jeges tisztaságát, érezzük a térdünket simogató lágy erdei füvet, és szemünk előtt járják táncukat a tarka réten a lepkék.

Úgy búcsúzunk ezektől az emberektől, mint ahogy egy jó könyv mellől állunk fel, amely nemcsak szórakoztatott, de mondott is valamit. Olyan nyelven, amelyet csak az igazi ösvényjárók értenek meg.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Címkék: félperces

Gyurgyalagok

Apró semmiségek gyakran emlékek egész seregét juttatják az ember eszébe. Régen elfelejtett dolgok csillannak fel váratlan-véletlenül, és olyan elevenen kelnek életre, mintha csak tegnap történtek volna, nem pedig évekkel ezelőtt.

(A kép forrása: http://focusingonwildlife.com)

Szeretem a gyurgyalagok hangját. Gyakran látom őket a Velencei-hegységben, amint jellegzetes, háromszög alakú szárnyukon vitorláznak lágyan csirikkelve az erdő fái fölött. Szoktam találkozni velünk a Nagy-legelőt szegélyező tölgyfákon is; előfordul, hogy csapatostól ülnek le pihenni a felső gallyakra, és közben számomra oly kedves hangon csevegnek egymással. Ezek a hangok bennem mindig régi emlékeket idéznek. Egykori vándorutak fáradtságát érzem, hallom a tücsökzenés rétek bársonyból szőtt zsongását, érzem a szalmaszagú árpatarló illatát, a nyári erdő félhomályának titokzatosságát, lilásvörös gyöngyházfénnyel izzó alkonyi felhőket látok és porlepte augusztusi utakon kanyarog előttem a vágy, hogy többet lássak, messzebbre jussak; Duna-mente, Szekszárdi-dombság, Geresdi-dombság, Zselic… szívemhez nőtt Dunántúli tájak, amelyeket végigkísért a gyurgyalagok hangja. Amikor még álomvilágban jártam, mert hittem, hogy aprócska vágyaim az élet nagy dolgait tükrözik. Azóta más lettem. Fáradtabb? Öregebb?

(A kép forrása: https://hu.pinterest.com)