Utolért idő

Hirtelen lett csend körülöttem. Az előbb még nyüzsgő gyerekek vettek körül, de a túra véget ért, ők buszra szálltak, én pedig csak álltam tétován. Felhők futottak felettem, Sukoró élte a mindennapi életét, én pedig úgy éreztem magamat, mintha nem lennék jelen a valóságban, a múló időben; mintha egy szikla lennék egy patakban, amely mellett zúgva rohan tovább a víz. Megfordultam, és a hegyek közé indultam. Nem tudtam, hova megyek, nem tudtam miért; csak azt tudtam, mennem kell. Nem volt célom, sem határozott útirányom, hagytam, hogy az út vezessen, amerre menni akar. Letértem egy jelöletlen útra, egyenletes lépésekkel kapaszkodtam fel a hegyre. Nem néztem se jobbra, se balra, csak lefelé, abba a talán néhány lépésnyi világba, amit magam előtt láttam. Fent a lombok között szelíd szél játszott fogócskát önmagával, aztán a levelek sustorogni kezdtek, mert megeredt az eső. Megálltam, felnéztem, és nem tudtam továbbmenni. Balra egy kidőlt gyertyán hevert, egykori vitéz, aki talán valamelyik májusi viharban kapott halálos ütést. Odaléptem hozzá, leültem, és hagytam, hogy utolérjen a csend, az erdő illata, és ha lehet, végre megérkezzem önmagamba. Az eső egyre jobban esett, a levelek már nem bírták a cseppek súlyát, és éreztem, ahogy lassan kezd átázni a ruhám is. Nyugtalanság volt bennem, vagy talán csak az idegek játéka, de ott az esőben ülve rám talált az emlékezés. Simogató barna szemei voltak, és a tekintete messzebb látott a valóságnál, a megfogható világnál. Hosszan nézett rám, vállára akasztott tarisznyáját becsatolta, aztán elindult, és elvitte magával az emlékeket; a keserűt és a vidámat, a mosolygót és a szomorút is. Mellettem ment el, egy pillanatra a kezét a vállamra tette, én felnéztem rá, ő mosolygott, és már lépett is tovább. Talán egyszer még visszafordult egy pillanatra, de az is lehet, hogy soha többé nem fordult hátra. Léptei elvesztek a völgy hajlatában.

Fák voltak körülöttem, büszke és néma életek, és mégis, suttogva beszéltek hozzám. Én szoktam így, a kisfiamnak, amikor éjjel rosszat álmodik, és apa ilyenkor megvív a hétfejű sárkánnyal is, hogy elhozza az álomhozó békét. Suttogtak, de igazából nem a szavaknak volt értelme, hanem a dallamnak. Az esőcseppek, a szél, a lombok tánca, a nyár illata, az ázott avar földszaga, a madárdal; ezek így együtt voltak a dallam, amelyet a fák megmutattak.

Felálltam és tovább indultam az esőben. Belesétáltam az utolért időbe. Többé már nem az a kő voltam, amely mellett elrohan a patak; az a kő voltam, amit magával sodor. Felérve a hegytetőre a szívemet a tenyerembe vettem, magasra tartottam, és az erdőnek ajándékoztam. Letettem egy hullott tölgylevélre, aztán elindultam, mert nem akartam látni. Ott maradt a fák között. Esőcseppek hullottak rá, teremtő erejéből távoli utak futottak szét a hegyek között, hajnalban óvatos dámok léptek át felette. Talán egyszer majd visszajövök érted, megkereslek a törött ágak és hullott levelek között, és úgy viszlek magammal, hogy képes leszel újra ibolyát teremni, madárdalos tavaszt, nevetést és könnyeket. Addig pedig csak sodorjon az utolért idő…