Réten

A hajnal szelet hozott reggelente, a maradék sárból kifújta a vizet, s az utak keményre száradtak. Nyoma sem maradt a hétvégi viharoknak. A rét megmozdult és élni kezdett a nyári meleggel. A füvek hosszú lábra álltak, a langyos szél felkapta a hullámzó rét zsongását, majd leejtette az erdő szélén. Valahonnan vadgalamb búgása hallatszott, amely végigszállt az erdő felett, mint a távoli harangszó. Szeretem a vadgalamb szavát. Úgy érzem, ilyenkor kinyílnak a szívek, és puhák, könnyűek lesznek a gondolatok. A búgó hang sokáig ott marad az erdő felett, mindig közel van és mindig távol. Rászáll a csendre és maga is csenddé lesz, nincs benne semmi és minden benne van. Melegen lélegzik ilyenkor az erdő, illatok és árnyak imbolyognak a nyiladékokon, a tölgyek fanyar illata mozdulatlanul áll a fák között, és a szél bújócskázva hordja szét az erdő és a rét titkos üzeneteit. Az ember nem az eszével és a szemével lát. Csak a szívével.