Angyalok labdája

Kétoldalt öreg fenyves sötétlik. Ahogy feljebb érek, a fák között ritkul a sűrűség, kékül és fátyollá szépül az ég. Valaki csillogó szállal, aranyfonállal reménységet szövöget bele. Felfelé kell tekinteni, az égre!

No igen, de én csak azért másztam ide a sziklákon, hogy új barlangot találjak. Ha felfelé nézek? Leesek, és esélyem sincs. Marad a lefelé nézés, tele reményekkel.

Barlang pedig nincs. De van helyette citromsármány és énekes rigó, erdei pinty és kakukk, fakopáncs és vadgerle; daloló és kopácsoló virágok, a természet csodakertjének legdrágább termései; maga a szárnyra kelt öröm.

Nyár van és felém nevetnek a vadvirágok.

A sziklák felett hőségben zeng a sokszavú rét.

Csak a hegyek hirdetik örökké,

itt járt, itt élte életét.

A hegyek között az ember lerakja a gondolatokat. A mérgeset és a gyűlölködőt is, a kételkedőt és a bizonytalant is. Csak a szeretet marad meg, mint az angyalok labdája, amely sohasem hullhat a földre. Egy pillanatra madarak leszünk. Nem vetünk és nem aratunk, és nincs bennünk se gond, se aggódás, se kételkedés. Csak a színtiszta élet és a tudat, hogy az érzéseink soha nem csapnak be.

Barlang még sincs. Az autó pedig messze van, és csak koptatom a kilométereket, amelyek fogynak is, meg nem is…