Éjjeli harangszó

Az erdő mélységes csendje felett a csillagok őrködtek, és az ég ezüst ragyogásán érezni lehetett, hogy felkelt már a Hold, és hamarosan a fák fölé emelkedik. Úgy éreztem, mintha várnának valahol, de nem történt semmi, csak a csend mélyült el. Aztán valahonnan elindult egy harangszó.

Messze volt a torony, ahol meglendült a harang, és az égtájat sem tudtam volna megmondani, honnan jött a hang. Néha mintha nyugatról szállt volna, aztán délről, aztán felülről hallatszott, és széthullámzott a látható világon. Nem kiáltott érchangon, és nem halt el mélyen zengő kongással, de ott volt mindenütt az erdőben. Talán az Idő és az Élet születésével egy időben kondult meg, talán mindig volt, és én csak most hallottam meg.

Néma volt az erdő. Csak a harang szólt hozzám bársonyos melegséggel, és zengő karjaiba fogta a hegyeket és völgyeket, a holdfényben várakozó árnyékomat. Magamra húztam a hálózsákot, és lehunyt szemmel is egyre csak a harangszót hallottam. Egyre távolabbról, ahogy rám talált az álom…