Elment az áprilisi napok szeszélye az idővel. Az idővel, ami végül is elvisz mindent, de időnként mindent vissza is hoz; álmokat, emlékeket, nyugtalan éjszakák ködös valóságát, halkan lélegző messze hajnalokat. Nyári meleg van most az erdőn, déltájban remegve táncol a levegő a rétek felett, és évszakhoz képest kicsit korán, háborgó tenger hullámaiként hajladoznak az árvalányhajak az alkonyra hajló Nap aranyporos mosolyában. Csattog a fülemüle, az iszkai hegyek lábánál elterülő réten véget nem érőn pitypalattyol a fürj, és a tölgyes szélén álló magasles korhadó deszkái előtt finom zúgással köröz egy fadongó. Elnézem a röptét, eszembe jut, hogy talán 300-at is ver a szárnya másodpercenként, de közben arra gondolok, ha közelebb jön, elzavarom. Mély zúgással repül el az erdő irányába és magamra maradok. A tétova várakozás bolyong előttem a réten, és magam sem tudom, menjek vagy maradjak? Várok valamire. Talán egy illatra, egy hangra, egy érzésre, egy képre. Valamire, ami nem enged tovább mennem, és csak azt érzem, hogy maradnom kell, és itt fog rám öregedni az este. A Nap már alábukott, és a horizont feletti felhők rózsaszín ragyogása előszőr narancsra változott, majd vörösre, végül mélykék árnyakat rakva maguk köré beleolvadtak az alkonyatba. Addig maradtam, amíg a fák körvonala és a sötétség teljesen egyé vált. Emlékszem a magasles létrájának nyikorgására a lépteim alatt, arra, hogy valami elugrott az erdő szélén, az élesen csengő fülemüleszóra, a tücsökcirpelésre, a rét virágainak hűvös illatára, a kezemhez érő perjék simogatására. Ekkor döbbentem rá, hogy mindent megkaptam, amire vártam. Béke, boldogság. Hűvös szellő jött észak felől, a zizegő füvek meghajoltak dél felé, az éjszakát köszöntötték lágy bókolással, melynek hangtalan fekete hullámai telefolyták már a völgyeket.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Árnyék lett minden egyszerre, olyan pillanat, amikor a gondolatok megmozdulnak vackukban és kinyitják a szemüket. Nincs egyetlen felesleges mozdulat vagy hang sem, a virágok összehúzódnak és figyelni kezdenek, a fák gyökerei a földet ölelik, az ágaik a magasságot, és mesélni kezd a csend. Az ég és a föld összeér a sötétségben, a valóság az álmokkal, a múlt a jelennel, a jövő a múló percek visszhangjával, amelynek nem tudni, hol vannak a határai. Összefolyik a van a ninccsel, a színek a színtelenséggel, a mozdulat a mozdulatlansággal, a lehetőség a lehetetlennel, és úgy mozognak a gondolatok, mintha semminek nem lenne értelme. Az ember rádöbben emberi valóságára, ami alig valamivel több a semminél. Aztán reccsen valahol egy ág, az idő újra elindul, formája és színe, illata lesz a vágyaknak, a szívek hangosabban dobbannak, és a lélek víztükrébe hulló apró emlékcseppek fodrozódásain vitorlát bontanak az álmok.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Nehéz a hátizsák, pedig jól pakoltam bele. Az évek alatt keserves tapasztalatok árán megtanultam, hogyan lehet 20-22 kilót háton elvinni akár napi 25 kilométert is úgy, hogy az a lehető legkényelmesebb legyen. Szorosra húzott vállpántokkal, összekapcsolt melles és derékpántokkal. Nem csúszkál, hozzám simul, ráfekszik a hátamra, szinte eggyé válunk. Csak az első néhány kilométer megterhelő és az emelkedők, de csak addig, amíg izmaink meg nem szokták a többletsúlyt. Mászni persze másképp kell egy ilyen zsákkal, mert bármennyire is közel van hátunkhoz a súlypontja, azért csak képes kibillenteni az egyensúlyúnkból. Jól ismerem azt az érzést is, amikor a pántok véraláfutásos foltokat törnek a vállamra. Nem szabad levenni, vinni kell tovább, mert minden levétel és újra felrakás fájdalommal fog járni. Másnap reggel ez elkerülhetetlen lesz, de addig jobb, ha marad a helyén. A magányos, több napos természetjárás azonban mindenért kárpótol. Nem parancsol senki, csak a magunk urai vagyunk. Ott állunk meg és akkor, amikor akarunk.

Néhány négyzetméteres foltban eldobáljuk a köveket, hogy lehetőleg sima legyen a sátor helye, mert nincs rosszabb annál, amikor éjjel arra ébredünk, hogy valami kemény nyomja az oldalunkat. Riadtan ugrálnak szét a szöcskék a térdig érő fűben, amikor felhúzzuk a ponyvát és kifeszítjük a merevítőket. Nem szabad semmit hányaveti módon csinálni, mert ha éjjel szél lesz vagy eső, a sátornak akkor is tartania kell. Derékalj, hálózsák, a többi pedig csak szétterítve a jobb oldalon. Mert mindig a baloldalon alszom. Babona? Nem. De jobb oldal a belépő, ide kerül a bakancs, a kabát, a váltóruha, a „konyha”, egyszóval minden, ami az életünk keresztmetszetét alkotja abban a pár napban.

Szeretek olyan helyen sátrat verni, ahol a közvetlen közelben sziklák vannak. Szeretek beékelődve leülni közéjük este, és hagyni, hogy csendesen rám sötétedjen. Képes vagyok több órát is egy helyben ülni és csak figyelni. Hamar megszokja az erdő a jelenlétemet, és úgy éli mindennapi életét, mintha ott sem lennék. Sok gondolat jár ilyenkor az ember fejében, de közülük csak néhány az, ami le is tud horgonyozni, mert az ilyen estéken nincs helye a sekélyes dolgoknak. Hagyni kell, hogy fülünkbe suttogjon a szél, nekünk bólogassanak a tölgy levelei, értünk ragyogjanak a csillagok, és finoman rezdülő húrokkal simogasson minket az emlékezés. Szeretem ilyenkor a végtelen érzését, amikor teli tüdőre szívom a hűvös esti levegőt, amely magában hordozza még a nappali izzás szénaillatát, az árnyékos erdőaljak fülledt páráját. Szeretem nézni júniusi estéken a szentjánosbogarak felvillanó lámpásait, hallgatni a lappantyú pirregését, az erdő mélyéről hívogató bagoly huhogását, amely új utakra vonz, bele az ismeretlenbe, amelyben elvegyülni vágyunk, hogy nyomunk se maradjon a világban. Észrevétlenül lépünk át a súlytalan holnapba, ahol örökös fények lobognak majd az éjszakában, amelyek a tűnő napok számát láthatatlan kézzel írják fel az idő mindenkire érvényes naptárába. Ott, akkor, abban a pillanatban még az időnek sincs felettünk hatalma. Szabadok vagyunk. Önmagunk vagyunk.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A távoli utak ide-oda kanyarogtak, mintha nem tudták volna hova menjenek, várt az erdő és a rét, és a nagy fák koronáiban egy pillanatra megült a hallgatás. Szél alig járt a napsütésben, és a felhők is csak mendegéltek, ráérősen, mint az öreg emberek, akik már nem sietnek sehová. A kocsinyomban maradt vízben a kék szemű ég nevetve nézegette magát, és a Nap aranycsóvája melegen simogatta a réti virágokat. Álmodóan szép és csendes volt minden. Olyan volt mindez, mint egy lassú mozdulat, egy kedves tűnődés, a lépegető óraketyegés. Amikor nem egyszerre és váratlanul múlik el minden, amire felneszel az ember, hanem észrevétlenül és mindig teljesebben. Nem tudunk ilyenkor nevet adni a vágynak, de másként áll minden a világban. Boldogok vagyunk. Talán érzünk ilyenkor valamit, egy ölelést, egy pillantást, egy kedves szót; felidézünk pillanatokat, érzéseket és szinte hangtalan sóhajokat. De jó is így, mert így kell lennie.

És emlékezve az egyszervolt erdőkre és rétekre, a tavaszra, a nyirkos szurdokokban virágzó ibolyákra, a felrepedt makkokra, az első fülemülecsattogásra és a nyár eleji szentjánosbogár táncra, sorban villannak be a képek, amelyek egykoron talán lényegtelennek tűntek, de mégis mélyen belénk vésődtek. Hirtelen szava lesz a csendnek, íze az évekkel azelőtt kortyolt forrásvíznek, hangja a sátorponyvát verő esőnek, és illata a hajnali, harmatos, előző napokban kaszált fűnek. Látjuk magunkat a hegyek között, egy barlang sáros folyosóján, halljuk csengő kacaját, amint kacér vidámsággal arcunkhoz ér a fűzfa szomorúan csüngő lombja. Már nem tudunk egyedül utazni, mint ifjú korunkban, éjszaka sátorban fagyoskodni és cipelni degeszre tömött hátizsákunkat; szükségünk van arra, hogy valaki jöjjön velünk mind messzebbre és messzebbre, hogy megmutassuk neki mindazt, amitől elszorul a szívünk. Hogy innentől már ketten induljunk útnak, kéz a kézben, egyre messzebb azon az ösvényen, amelyet számunkra jelölt ki a Sors. Ilyenkor vagyunk igazán emberek.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Júliusban a Vajdavári-homokkővidéken vagy a Mátrában járva itt-ott láttam egy az erdőszélen növő gyönyörű virágot. Olyan volt, mintha két virág lenne összeforrva. A szára közepén kis sárga, oroszlánszájhoz hasonló virágok nyíltak, azok felett zöld levelek, majd a szár csúcsán pedig lilába és ezüstbe hajló szirmok. Az említett titokzatos virág magyar neve: kéküstökű csormolya. Magyarországon honos alfaja a Melampyrum nemorosum subsp. debreceniense; hej, te hosszú nevű virág, de sok fejtörést okoztál nekem! Naphosszat jártam az erdőket utánad június és október között, míg végre megtaláltalak! Az Ágasvártól nem messze nyíltak csoportosan egy árok szélén, és pontosan úgy néztek ki, mint a Csapody-féle határozóban. A pillanatot meg is örökítettem, és most ne tessék nevetni: egy külső fénymérős, kézzel állítható zársebességű és rekesznyílású Zenit fényképezőgéppel. A mai digitális korban ez kőkori technikának tűnik.

Jó, jó, de hol van itt a mese?

Oroszországban úgy ismerik ezt a virágot, hogy „Ivan és Marija”. A legenda szerint történt egyszer, hogy Ivan és Marija, akik nem ugyanabból a faluból származtak, reménytelenül és menthetetlenül egymásba szerettek. A sötét ármány azonban megakadályozta, hogy összeházasodjanak. Istenhez fohászkodtak, hogy legalább a halálban egyesülhessenek, ha már az életben nem lehettek egymáséi. Így hát kettős virág képében tértek vissza a földre; Marijából kedves sárga, Ivanból pedig zöld, lila és ezüst szirmok lettek. Szerelmük örökre fennmaradt, és bebizonyította, hogy a meséknek mindig igazuk van, érdemes álmodni, és érdemes az álmokért küzdeni. Jó éjt!

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Elkérték a bontókalapácsom, mondván, hogy úgy sincs rá szükségem, amíg térképezem a Szúnyogos-kőfülkét. Hallottam még a föld alatt is, hogy a fejem felett valahol kopácsolnak a többiek. Nyilván találtak valamilyen huzatoló hasadékot, és most azon dolgoznak, hogy kitágítsák annyira a bejáratot, hogy beférjen egy ember. Néhány perc csend, majd újra kopácsolás; hangfoszlányok; ez ismétlődik szinte szabályos időközökben. A térkép lassan elkészült, fényképeztem és ki a napfényre. Hatalmas dübörgést hallottam, hátrafordultam, és éppen csak annyi időm volt, hogy leguggoljak, és a falhoz lapuljak. Mázsás kő ugrott át a fejem felett, gördült lefelé a lejtőn mindent elsöpörve maga előtt. A csend egyetlen pillanat alatt született meg, miután megállt a kő, és mintha még a madarak is elhallgattak volna. Hallottam, hogy szólongatnak, de szinte válaszolni sem tudtam. Vert a szívem, hogy majd kiugrott a helyéről, és ülnöm kellett, mert van úgy, hogy az embernek le kell ülnie, és időbe telik, mire fel tud állni. Csorgott az izzadtság a sisakom alól, már nem volt képes felfogni a szivacspánt. Sáros kesztyűvel töröltem le, de addigra már ott voltak a többiek is – falfehéren. Valóban egy hasadékot kopácsoltak, de összedőlt, és az egyik falát alkotó kő gyorsvonati sebességgel indult meg a lejtőn. Nem tudták, hol vagyok, bent vagy már kint, és a csend utána mindenkit megijesztett. De aztán lassan visszakúsztak a mosolyok, igaz, remegett még mindannyiunk keze a rágyújtásnál. Véletlen volt, felettem voltak, de jobbra, senki nem sejthette, hogy összedől a hasadék, és a kő erre indul meg. Azt hiszem a szárnyai alá álmodott ebben a pillanatban a jövendő. Szerencsém volt. Sokszor csak a pillanat számít. A pillanat, ami maga a teremtés, az álmodás, a halál és a feltámadás. Emberként hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy minden örökké tart; a fiatalság, az egészség, a boldogság, az élet. De nagyon nem így van… Olyanok vagyunk, mint a függő cseppkövek csúcsán meggyűlő vízcsepp. Gyönyörűek, tökéletesek – és aztán egy pillanat alatt eltűnünk a végtelenben.

Úgy éreztem, zengve ölelt körül a délután. Könnyű voltam, és érzékeimet hihetetlen tágra nyitotta a megkönnyebbülés. Az éber szavakat kerestem, hogyan lehetne ezt valakinek elmondani, akárkinek; nem is szóval, egy szembe nézni, és megfogni némán egy kezet. Hangtalanul sírni, boldogan és gyerekesen, mint egy oldó áradás. Örvénylett a fény, furcsa vonalak villantak a levegő átlátszó fátyla alatt, a szél hozzám simult, és  a fülembe súgta: egy ilyen nap után csak hallgatni lehet.

Olyanok vagyunk, mint a függő cseppkövek csúcsán meggyűlő vízcsepp. Gyönyörűek, tökéletesek – és aztán egy pillanat alatt eltűnünk a végtelenben.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com