Bódító orgonaillatot sodort az esti szél az ösvény felett, felettünk ragyogtak a csillagok, fáradt csónakján lassan sodródott a Hold az ég alja felé, alattunk pedig apró lámpaszemeivel álmodozott Sukoró. Hideg és meleg légtestek váltogatták egymást, szinte nem lehetett eldönteni, hogyan öltözzön az ember.  Az egyikben nem fújt a szél és olyan meleg volt, hogy  kedvünk lett volna rövid ujjúban lenni. A másikban hűvös szél fújt, a lélegzetünk gomolygott a lámpafényben, és szorosra kellett húzni a kabátot. Furcsa éjszaka volt. Az erdő hallgatott, néha suttogott egy kicsit, egyedül a fülemüle volt az, aki kitartóan énekelt a bokrok között. Néha szarvasok szeme csillogott a fák között, de aztán eltűntek, és talán csak a képzeletünk rajzolta őket a sötét vászonra. Egyhangúan kuruttyoltak a mocsári békák a felhagyott bányagödrökben megmaradt tavaszi olvadékvizekből képződött kis tavakban, és én tudom, megállt az idő körülöttünk. Lépteink fogyasztották a kilométereket, fatörzsek maradtak el a lámpafényben, sziklák szürkés oldalán pihent meg néhány másodpercre a tekintetünk, és mi ballagtunk, bele a saját gondolatainkba, a megakasztott idő fonalán legombolyodó érzéseinkbe, abba a tudattalan létezésbe, amelyben megpihenhetnek érzékeink. Aztán elfogytak a fák, kinyílt alattunk a Velencei-tó, ragyogott a lámpafényben az utcák vonala, világító jelként meredt a távolban a református templom tornya, és csendes törődéssel visszagyalogoltunk a jelenbe. Hívogató fények lobogtak az éjszakában, egy láthatatlan kéz fordított egyet az idő mindenkire érvényes naptárában, és elmaradt mögöttünk az erdő, a szélben bólogató fák, a fényes holdudvar mondanivalója…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Álmosan tűnődő árnyak járnak ilyenkor az erdőben. A napkorong a látóhatár pereme alá gördül, tündöklő palástjának egy darabját hagyja csak ébren, hogy pár percig vörös fényben ússzon még a fák koronája. Aztán elhalkul a feketerigó éneke, a füvek illatos üzenteket küldenek egymásnak, zümmögve-dongva szállnak az esti bogarak és nyomukban megjelennek a nesztelen röptű denevérek. Az égő fény helyén piszkos szélű felhőrongyok maradnak, amelyekkel pajkos szélgyerekek játszanak, hogy utat nyissanak a csillagoknak. Elcsendesedik a nappal, mintha csupa lemondó vasárnap délután lenne, de beszédes lesz az éjszaka, és mély titkokat suttog az öreg utak hátán. A lekaszált réten a tavaszt köszöntik a tücskök, az orgonabokrok között fülemüle csattog, a vén hársak között pedig egy nyest keresgél tétova zörgéssel. Éjjeli lepkék csaponganak sápadtan a lámpám fényében, tompa zúgással szállnak a cserebogarak a tölgyek között, és itt-ott hangolják már hegedűiket a szúnyogok is. Lekattintom a lámpát, és a fűbe ülve várom, hogy szemem megszokja a sötétet. Érzem, ahogy körbeölel az erdő, és a fák, a bokrok, a virágok testvérükké fogadnak. Megáll az idő, és hagyom, hogy kátyúba ragadt szekerét utolérje az emlékezés. Egy hangya mászik fel a kézfejemre, és amíg nem csíp meg, hát legyen csak ott. Ő is egy útkereső, mint mi mindannyian. Lelkünkre ül ilyenkor a tavasz, nézi a sarjadó életet, és kezével felemeli a mélyről jövő vágyakat. Álmainkat gyakran folyó szeli ketté, amely sebes rohanással viszi az órákat és a napokat a hátán. Az erdő ilyenkor jóságos szeretettel öleli át gondolatainkat, az ég csillagszemei csak ránk szórják fényüket, hogy utat mutassanak a lehetőségek útvesztőjében arrafelé, ahol híd íveli át a folyót. Egy híd, amelyen csak mi kelhetünk át…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com