A nemtudás művészete
Akkor lettem kíváncsi. Mire? A természet titkaira. Ahogy ott ült a kis feketerigó a kerítés tetején futó dróton, és várta szüleit, akik sohasem jöttek üres kézzel, hanem szinte percenként jóféle gilisztával és kukacokkal etették. Csipesz közé fogva a sebtében keresett gilisztákat tőlem is elfogadta az ennivalót, de ha kézzel nyújtottam, akkor nem. Most már tudom, hogy minden a feltétlen reflexen múlott; a csipesz emlékeztette szülei csőrére, az ujjam pedig nem. Akkor azonban csak a parányi csodát láttam, a barnás színű kismadarat hatalmasra tátott csőrrel, aki bizalommal nézett rám fényes fekete szemeivel. Gyermeki öröm volt, igazi csodát érő pillanat. Mi, felnőttek, hajlamosak vagyunk néha nagyon mélyre temetni egykori érzéseinket. Boldogtalanságunk egyik oka az lehet, hogy elfelejtettünk olyan önzetlenül örülni és csodálni, elvárások nélkül szeretni és rajongani, mint ahogyan gyermekkorunkban tettük.
A feketerigó fióka több volt, mint egy múló pillanat. Megpendített egy húrt, amely azóta is rezeg, amelynek hangja egyre több miértre adja meg a választ, hogy közben egyre több kérdést is feltegyen. Gyermekkoromtól minden energiámat és gondolatomat annak szenteltem, hogy megismerjem a természetet, legyen az akár egy folyó vagy tó, erdő vagy rét, sziklás hegyoldal vagy éppen egy kastély kertje. Fák, virágok, zuzmók, mohák és harasztok, a tarkán libbenő pillangók, a fémes színű futóbogarak, repülő drágakőként szálló madarak, erdőt-mezőt járó vadak – mind jó barátaim lettek. Úgy éreztem, hogy sohasem tudok róluk eleget. Minden tudás, amit megszereztem, csak annyit ért, hogy egyre inkább beláttam, hogy mennyire nem tudok semmit sem. De választanom kellett, mert ma már nincsenek polihisztorok. A barlangok világa fogott meg, az örök éjszaka és csend titokzatossága. A hazai vulkanikus barlangok, a tájak, ahol születtek, az állatok és növények, amelyek bennük élnek. Nem tudom őket magányosnak szemlélni; csak úgy tudom elképzelni, hogy részét képezik egy nagy egésznek, amely tökéletes, mert annak alkották.
Mindig az ismeretlent kutatva - Vajdavári-homokkővidék
Bejárom a hazai vulkanikus hegyvidékeket, hogy új barlangokat találjak, hogy tudásomat egy jó cél érdekébe állítsam. Ma is sok bennem a miért. Sok mindent nem tudok, és sok mindenre sohasem fogom megkapni a választ. De ha majd eljön az idő, amely mindenki számára elkerülhetetlenül be fog következni, legalább annyit elmondhatok, hogy tettem a dolgom, önzetlenül, csak a jót és a tudományt szolgálva. Ember voltam, sok hibával, sok tévedéssel, de nemes célokkal; és ha életem végül csak egy karcolás lesz a mindenség oszlopán, akkor sem éltem hiába. A hegyek, a barlangok emlékezni fognak…
Honlap: www.velenceihegysegtura.hu
Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/
E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com