Tisztán emlékszem az ártéri erdőre, ahol felnőttem. Csupa puhafából állt, főleg fehér és fekete nyárból és fehér fűzből. Itt-ott egy-két ültetett fekete dió pettyezte, talán óriás nyár, de megkoptak már az emlékek. Befutotta őket a vadkomló, az iszalag és a vadszőlő, és napsütésben valahogy sejtelemes félhomály bujkált a fák között.  Szalagként kísérte a Dunát, és gyermekként sokat kellett gyalogolni, mire elértem a számomra legtitokzatosabb részét: a Csépi Grundot. Valami nagy vihar lehetett, mert gyökerestül kicsavart egy öreg fehér nyárfát, és a levegőben lógó gyökerekre tapadt földlabda alatt barnássárgán csillogott a víz. Emlékszem, amikor ráfeküdtem, és magamhoz szorítottam a fehér, parakérges törzset. Kemény volt és rücskös, sóhajtott és közben rideg volt az elmúlásban. Emlékszem, amikor hanyatt fordultam rajta, és a fejem felett a tenyérnyi kék égen egerészölyveket láttam kifeszített, rezzenéstelen szárnyakkal körözni. A hangjuk! Még most is hallom, ahogyan vijjogtak. Távolról szólnak, az emlékek mélyéről, de szívbemarkolóan, és fájdalmasan, hogy emlékezzem rájuk. Nyolc éves voltam. Egyedül voltam az erdőben, és így szerettem, az arcom maszatos lett a szamócától, és emlékszem a rókalyukra, a növekvő jágerkenderre, a semmit sem tudok érzésre, a természet megismerésének semmihez sem fogható ízére, a mérhetetlen szúnyogtömegre, a fák között meggyűlt tocsogóban növő nádból riadtan felugró őzekre, az ösvényen előttem futó kóbor kutya riadt tekintetére, és a gyerekre, aki keblére ölelte az erdőt, és akit magához fogadott az erdő. Emlékszem…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com