Négy ember

Egymást követik a tizenkét hónap rendjében, libasorban, sok-sok század óta. Becsülettel, tisztességgel végzik a munkájukat, meghozzák az őszt, a telet, és fizetség fejében mindannyiunk életéből elvisznek egy darabkát magukkal. Szeptember a legfiatalabb, derűs arcú, vidám, szüreteken mulató, holnapokkal nem sokat gondoló. Október már komolyabb, érett korban színes levelekbe öltöző, aszút érlelő, ködöt nevelő, reggelente fagyosan mosolygó. November a megfontolt felnőtt, aki csak ballag komótosan a rászabott úton, megrázza a fák ágait, hogy álomra hulljanak a levelek, hideg furulyaszó mellett a széllel kacag, és kopott kabátját magára húzva a hideg esőben sokáig álldogál az utak kereszteződésében. December, a dérdolmányú, a világot csontkeményre fagyasztó, hótakaróval borító, és néha könnyes szemű öregember, aki emlékei között él, és éjszakánként magában beszél, reszkető kezével simogatja a cinkéket, hogy aztán tovább lépjen a karácsony és az új esztendő felé, ahol talán álmaink várnak ránk a fagyos januárban.

Gyerekként a decembert vártuk a legjobban, a karácsony és a téli szünet miatt. A karácsonyvárás advent első vasárnapjával kezdődött, de a gyertya meggyújtásán kívül nemigen törődtünk vele, hiszen négy hét még a szünet reménységének is túl távoli volt kicsiny gyermekvilágunkban. Hogy lesznek majd háromkirályok és angyali híradás? Valahogyan ez is hozzátartozott az örömhöz, de, hogy miként is? A szünidőt vártuk, a szabadságot, és a karácsonyfát. Akkor lett csak minden komolyabb, amikor az egyik reggelen tisztára töröltük a táblát az osztályban, és tudatosult bennünk, hogy ez az utolsó hétfő a szünet előtt.

Aztán eljött a péntek is, amikor kinyílt a szívünk, mint valami szép virág. Azon a napon nem is lehetett másról beszélni, tanulásról meg végképp nem. Két hét szabadság és kacagott a világ. Túlsó partja még csak nem is látszott a szünidőnek. És nekivágtunk gondtalanul. Emlékeztek még ezekre az utazásokra hazafelé? Azóta sem csinálnak olyan vonatkereket, amelyik olyan szépen tudna muzsikálni. Mennyi örömet elbírtak ilyenkor a vonatok, csodálatos tájakon nyargaltak keresztül, és milyen mások voltak még a sínek mellett álló akácfák is. Hát ha még a hó is hullani kezdett!

Ilyen volt valamikor. Őszinte, gyermeki. Mennyire megváltoztunk azóta! Fáradtabbak, öregebbek lettünk…