Karácsony

Milyen más volt valamikor a karácsony! Hogy megváltoznak az idők! Nevetünk rá nagyot, nevetünk egymáson és vénülő önmagunkon, összeölelkezünk, és kacagunk: változnak bizony az idők, és mi is megváltoztunk velük. Vagy az idők ugyanolyanok maradnak, csak a mi homályosuló szemünk látja őket másnak? Hinni kell ezen a napon és egyebet tenni nem szabad. Vidáman és meghatottan nézni visszafelé, a többi karácsonyra is, gyermekkorunk karácsonyaira, amelyek immár éppoly visszahozhatatlanul elmúltak, mint ahogy az évszakok váltakoznak a sodró, csak előre haladó időben. Megfényesedtek, megtisztultak, mesék zúzmarájába öltöztek. Már december elején elkezdődött az izgalom. Vajon mi lesz a karácsonyfa alatt? Vajon esik-e a hó karácsonykor? Azokban az időkben karácsony hó nélkül nem is lehetett. A hó lehullott – tud még néha ma is úgy, mint akkoriban. Csodálatos szépen, táncosan, kacagva, zengve. Karácsony napján pedig a sürgés-forgás, az ételek illata, az egyik bezárt szobából áradó titokzatos fenyőillatú várakozás. A meghitt este, amelyre valóban ráillett: szenteste. A megfoghatatlan pillanat, amikor ott álltunk a feldíszített fa alatt, átvettük az ajándékokat, és a csomagolópapír bontogatásába merülve kitártuk a szívünket a vágyaink felé. Nehéz ezt az érzést elmondani, talán a magunkfajta, kiábrándult, a nehézségek sorától megkopott szívű felnőtt már nem is képes rá igazán. De eszembe jut még sokszor és átélem én is, mert egy kis kéz fogja már az enyémet is, és együtt várakozunk, együtt örülünk, együtt lehetünk újra gyerekek ezen az estén. Mérhetetlen békesség bocsátkozik ilyenkor a világra. Karácsony éjszakája.