Szeretem azokat a helyeket, ahol megállva olyan érzésem támad, hogy csak egy parány vagyok a végtelen természetben. Ezek a helyek jellemzően hegytetőkhöz, sziklafalakhoz és barlangok nagy termeihez vagy aknáihoz kapcsolódnak.  Szeretek ezeken a helyeken csendes tűnődéssel tölteni hosszú perceket, és hagyni, hogy szemeim megpróbálják felfogni a tájat annak minden rezdülésében. Emlékek állnak fel ilyenkor a múltból, mint ahogyan hajnalban a Nap kel fel a réteket szegélyező fasor mögött. Eleinte térdig az éjszakában állnak még a fák, de aztán teljesen aranyköntösbe csavarja őket a fény. Nincs ilyenkor az emlékeknek és gondolatoknak szabott rendje, sokszor csak csaponganak egymásba fűzve térben és időben nagyon eltérő benyomásokat. Nincs olyan, hogy valaki csak a szépre emlékezik, nekem legalább is a rossz is eszembe szokott jutni. Sőt! A szomorú gondolatok sokkal több ideig időznek az emlékek kaleidoszkópjában, mint a jók. Élete folyamán mindenki követ el hibákat, kisebbeket vagy nagyobbakat egyaránt. Akik született álmodozók, talán többször hibáznak, mert könnyebben térnek le a megszokott útról, hiszen nem elég nekik az elvárások, a nemzedékek óta beidegződött folyamatok szerinti cselekvés. És aki új utakon jár, az könnyen eltéved, elbotlik, körbe öleli és visszahúzza a töretlen erdő iszalagjával és szederindáival. Nem azért élünk, hogy a félelmeinkben teljesedjünk ki, hanem azért, hogy az álmainknak éljünk. Az álmok viszont csak a mesékben teljesülnek könnyedén, a valóság sokszor egészen más. Sok kacskaringó, kitérő és mellékvágány vezet a megvalósítás útján, sok hibázás és kudarc jelzi az utat, és aki visszatántorodik, az ugyan nyer pillanatnyilag, de a végső mérlegben könnyűnek fog találtatni.

Csobánc

Ha tehetném, akkor én is csak a szépre emlékeznék. A tájakra, ahol jártam, az emberekre, akikkel találkoztam, a felfedezések örömére, a várakozás ízére, amely megelőzi a beteljesülés pillanatát. Egy csengő kacagásra, egy magába záró pillantásra, a simogatásra a karomon, az együtt töltött órák boldogságára. De mivel álmodozónak születtem, békét kellett kötnöm az utamat kísérő kisördöggel is.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Szeretem a mállott, rücskös gránitsziklákon a kezemet végighúzni, hátamat a szélnek nekivetve a Velencei-tavat bámulni. Szeretem a kék égen vitorlázó felhők habtorlaszát, a zizegő ékes vasvirágot, a zöld gyíkok ütemesen lüktető torkát. Szeretek csak úgy az ingókövek között lenni. Nem keresni semmit, és mégis felfedezni ezt a világot. A deres csenkesz simogatását a térdemen, a cselőpókok földbe vájt alagútját, a fűzlevelű peremizsek között vitorlázó gyöngyházlepkéket, a tücsökszavú réteket, a citromsármány dalát. Szeretem a dinnyési Fertő felé szálló nagy lilikek csilingelő jajszavát, a villám fényét, a hársfák méhzümmögéses dalát, amely álmosító vasárnapi kerteket idéz. Minden szikla ismerősöm, és mindegyik marasztal, csak percekre, hogy árnyékában leülve elbújjak a rohanó idő elöl. Ilyenkor talán el is hiszem, hogy ez a délután örökké tart, a hangok, színek és illatok, amelyeket érzékeimmel felfogok, nem kopnak meg soha. Úgy vésődnek be, mint ahogy az ügyes rézmetsző készít bonyolult mintákat egész lényét beleadva művészetébe. A régi korok tárgyai ezer évekre fennmaradnak, az emlékeink viszont csak addig élnek, amíg létezünk. Életünk múltával emlékeink is elvesznek, egyedül emlékezetünk marad meg addig, amíg van, aki emlékezzen ránk.

Hiszek abban, hogy majd sok-sok év múlva ezek a kövek mesélni fognak, hogy voltak emberek, akik szerették őket, akik itt barlangokat kutattak, akik semmit nem vettek el, csak adtak, és akiket társukká fogadtak, és gránittá váltak maguk is.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Vannak helyek, amelyekhez ezer szállal kötődöm. A Keszthelyi-hegység, a Tapolcai-medence, Balatonederics, Sukoró, a Burok-völgy, a pázmándi kvarcit sziklák vagy éppen a Bodza-völgy. Mindenhol barlangokat kutattam és az évek során úgy megismertem őket, mint a tenyeremet. Sikerek és kudarcok kapcsolódnak hozzájuk, zúzmarás téli erdő és tikkasztó nyári meleg, ibolyát nevelő tavasz és ködöt lehelő, aranyló leveleket hullató ősz. Miért van az, hogy egy adott helyhez ragaszkodunk, míg egy másik minden szépsége ellenére sem tesz ránk mélyebb benyomást? Miért van az, hogy vannak helyek, ahol már nagyon sokszor jártunk, de mégis vágyunk oda vissza, ha hosszabb ideig nem látjuk?

A Tapolcai-medence a tanúhegyekkel, ahol évekig kutattam a bazaltbarlangokat

A magyarázat bennünk rejlik. Minden ember bonyolult lélek. Van, amikor bal lábbal kel, és csak morogni tud, mint egy morcos medve, és van úgy, hogy bármi is történik, nem tudja elrontani a kedvét semmi. Vannak napok, amikor minden új benyomásra fogékonyak vagyunk, és van úgy, mint a kórócsigáknál nagy melegben, hogy duzzogva elzárjuk magunkat a külvilág elől biztonságos kis házunkba. Az életünk szüntelen mozgásban telik, és attól függően szeretünk meg egy helyet, lesz számunkra közömbös, vagy éppen ellenszenves, hogy amikor ott járunk, mennyire vagyunk befogadók. Egy igazi mogorva napon a legszebb szurdok vagy barlang látnivalói mellett is úgy sétálunk el, mintha semmi közünk nem lenne hozzájuk, és csak mennénk innen minél hamarabb, de magunk sem tudjuk hová és miért. A vidám napokon pedig egy egyszerű réten is csodálatosan érezzük magunkat, pedig talán ilyen rétből vagy egy tucat is van a közelünkben, de mégsem azok lesznek számunkra kedvesek.

Az örök kedvenc, Sukoró, egy augusztusi naplemente utolsó sugaraiban fürödve

A saját érzéseink és gondolataink mellett nagyon sok múlik azokon az embereken is, akik egy adott helyen élnek. A vidám és csupaszív emberek általában a jó és a szép iránti érzékkel megáldott közösséget formáznak, és mindenki szeretne egy ilyenhez tartozni. Az ilyen helyeken úgy érezzük, hogy hazaértünk, megpihenhetünk végre, mert amit kerestünk, azt megtaláltuk. Ha pedig a táj szépsége, az érzéseink, és a közösség mind egyszerre találkozik – akkor kezdünk el ezer szállal kötődni egy helyhez.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A gyalogút puha zöld tenyerét tartotta elém, hogy lassan járjak, mert elmúlt már március, fészkek készülnek már az ágak között, levelet bontanak a fák, és a kora tavaszi félénk virágokat leváltják a változatos színű virág-hadseregek. Szobányi foltokat borít a homoki pimpó, a fürtös gyöngyike, az odvas keltike, a bogláros és erdei szellőrózsa, a kövifoszlár és a farkaskutyatej, s mint a generálisok, itt-ott tavaszi hérics magasodik a többiek fölé. Nem zizegnek már a tavalyi levelek a léptek alatt, mert zsenge fűszálak nőttek rájuk, csupa békés zsongás az erdő, amelynek titokzatos mélyén készítik már a sóskaborbolya gyermekhangú sárga kis csengettyűit, hogy hangjukkal elébe menjenek majd a májusnak.

Tavaszi hérics a Gaja-völgyében a Károlyi-kilátónál

Vidám csobogással kíséri utamat a patak, amíg az ösvény egyszer csak balra fordul, hogy felvezessen a sziklák közé, magasra, hogy alattam maradjon az idő, amely elmúlt, és az utak, amelyeket megjártam. A sziklán ülve a lábam a mélybe lógatom, hagyom, hogy fújja az arcomat a mindig kacér áprilisi szél. Elmaradnak ilyenkor még a tűnődő gondolatok is, messzire kerül tőlünk minden, ami hétköznapjainkat kitölti, és a minket bántó dolgokból nem marad más, mint némi kesernyés illat, ami olyan, mint a tegnapok mámora. Kibékülünk ilyenkor a világgal, nem gondolunk a holnapra, de nincs is miért. A pillanatban élünk és a pillanatnak élünk, és ez jól van így, nagyon jól. Aztán felállunk, elindulunk, és ahol az ösvény elkanyarodik, gondjaink újra mellénk szegődnek, és kísérnek egy életen át, csak néha maradva el.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com