Esőben

Gyémántok ragyognak körülöttem, amelyeket az eső teremtett. Megülnek a leveleken, a lepketapló barázdáiban, a salamonpecsét csengettyűin. Ha le is gördül egy, mindig újrateremtődik, mert csak hull, hull az égi áldás kora reggel óta rendületlenül. Senki nincs ilyenkor az erdőn.

Otthon, a barátságos szobában állva és az ablakon keresztül nézve az esőt, a földet szinte szürke dunyhába burkoló fellegeket egészen mást gondolunk az erdőről, mint amilyen a valóságban. Komornak gondoljuk, mint ahol ilyenkor megáll az élet, és ahová ilyen időben nem is érdemes kimenni. Pedig esőben csak az emberek élik sokkal másképpen az életüket. Az erdőben az idő kereke ilyenkor is ugyanolyan kérlelhetetlen forgással méri az elmúlást, mert a minden lakójára érvényes törvény megköveteli a magáét. Egyszerű törvények ezek, mégis meglévők az idők kezdete óta, és fenn fognak állni az idők végezetéig: enni kell és inni, udvarolni és szeretkezni, gyermeket nevelni és tanítani, mozogni és álmodni. Az esőtől nem lesz kevésbé fontos a fának a növekedés, a virágoknak a magérlelés, az őznek a legelés vagy a madaraknak a területük védelme. Jobban hallgat ilyenkor az erdő, de jobban is figyel, hiszen a vizes gallyak és levelek nem árulják el a léptek zaját. Az eső halk nesze az egyetlen állandó hang, de ha megállunk és figyelmesen hallgatózunk pár percig, észre fogjuk venni, hogyan él és lüktet körülöttünk minden. A levelek között csiga mászik, a beteg gyertyánok törzsét fakopáncs kopogtatja, a csilp-csalp füzike is kitartóan ismétli nevét, a távoli sziklás hegyoldalon pedig óvatosan lépegetve dámszarvasok vonulnak keresztül. Róka surran az alacsony juharcsemeték között, oldalára vizesen tapad a szőr. Madár repül át keresztben előttünk, és csak amikor leszáll, akkor ismerjük fel benne az örök vidám csuszkát. Észrevétlenül öregszik ránk a délelőtt, az eső hullása már régen nem zavar minket. Egy ilyen nap után már nem csak a könnyű ölelésre vágyunk. Mindent látni akarunk, minden apró titkot tudni akarunk, és azt hiszem, hogy tanultunk is valamit. Aki igazán a megismerésre vágyik, annak ki kell lépni a kényelmesből, feledni a rögződött és elvárt cselekedeteket, feladni a megfelelés kényszeredett és gúzsba kötő érzését, és szabadon tárni ki szívét, lelkét és testét a vágy felé. Ha így teszünk, olyan szerelmet találunk az erdőben, amilyet még sohasem éltünk át. Egyenlőtlen, mert sokkal többet fogunk kapni, mint amennyit adni képesek vagyunk.