Az erdő szokatlanul figyelő lett, a madarak lármája elcsendesedett, és hirtelen valahol elmaradt az eddigi tavaszi ragyogás. A felhők nem jöttek, hanem egyszerűen csak lettek, mintha a fák fölött születtek volna. A völgyben hirtelen nagy lett a csend, mintha az anyaság néma önfeláldozása lebbent volna meg a sziklák között. Ez a könnytermő csend egyre csak mélyült, aztán megroskadt a feltámadó szélben. De ekkor már kiszakadtak a felhők és nagy cseppekben hullott az eső. A szél felkapta a vízcseppeket és néha olyan erővel vágta az arcomba, hogy a szemem sem tudtam nyitva tartani. Tétova léptekkel indultam lefelé a völgy aljára, fent a peremen még utoljára nekidőltem a szélnek, ami cibálta a kapucnimat. Vigasztalanul fogytak a méterek a néma erdőben, és komor gondolatok kapaszkodtak fel abból a mélységből, amelyet szeretünk nagyon súlyos lakatok alatt tartani. Idő és messzeség egymásba zuhan ilyenkor.

De aztán a szél elfújja a felhőket, mintha nem is lettek volna, és újra sütni fog a Nap. A jóságnak és a reménynek sosincs vége, mindig visszatérnek. Hát ilyen az április.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com