Süllyedő idő

Az áprilisi este szétterült a tájon, és az egyre sűrűbbé váló sötétség némaságát csak a völgyön átfutó szarvasok lábának neszezése, az alvófáján elhelyezkedő fácán kakatolása, és egy magányos feketerigó éneke törte meg. A Hurka-völgyben voltam a Velencei-hegységben, és megálltam egy szinte függőleges gránitszikla tövében, amely úgy állt ki a földből, mintha törvényhordozó lenne, amelyre az erdő életének tudói vésték fel a mondatokat, amelyeket csak az arra érdemesek érthetnek meg. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy csak a fülem és az érzéseim vezessenek. Szokatlan volt az első néhány percben, aztán otthonossá vált, mert úgy éreztem, mindent értek és felfogok, ami körülöttem történik. Talán nevetni való, talán nem, de úgy éreztem, ebben a pillanatban mellém lépett az erdő, és várta, hogy mondjak, meséljek valamit, mert olyan este volt, amikor mesék születhetnek. Azt éreztem, láthatatlan írás van a szememben, és bennem él egy hang és hívás, ami az erdőt jelenti, minden vadvirággal, gombával, lepkével; minden ösvénnyel, réttel, sziklával; a vadak neszével, a feketerigó hangjával, a tücsökciripeléssel, a patak sustorgásával együtt. Mennyire szerettem volna egy lenni vele! Forrás lenni, amiből az élet-hozó víz soha ki nem apadhat. Patak, amely kincseket hoz a felszínre, és azt bőkezűen a világnak ajándékozza. Szerettem volna lepke lenni, ami a rét virágai felett táncol, ösvény, ami bennem él, felhő, ami aludni tér a gondolataimba. Szerettem volna szél lenni, és befutni a tájat, csend a csendben, és szív, amelynek dobbanása magába fogadja az egészet, amelyet megérteni sohasem lehet, csak szeretni, és azt mondjuk rá – Élet. Azt éreztem, hogy mindez valóság. És azt is tudtam, hogy a létezőt az idő fogja keretbe, és most megállva rám nézett egy pillanatra, és hagyta, hogy álmodjam, mielőtt a perceket tovább vitte magával a múltba süllyedt valóságba.