Tökéletesség

A reggel fagyot és dermedést lehelt a hegytetők felé. Az utak, a levelek, fehér csipkéjű zúzmarába öltöztek, és az égre kulcsolt kezű fák között szomorú hangon dúdolt a szél. Elindult már… elindult már a tél fehér szárnyú madara.

Ütemesen lépegetek, csúszkálok a fagyos köveken, de egyre csak fel-fel a hegygerincre. Kiérve a fák közül, szinte mellbe vág a fagyos szél ereje, könnyezni kezd a szemem, és másodpercek alatt átfagynak a kezeim. A kilátás azonban megéri a fagyoskodást. Dél felé a Zámolyi-medence látszódik, háttérben a Velencei-hegység, nyugatra a Móri-árok, keletre Csákvár, észak felé pedig a Vértes hegyei hullámoznak mintegy 15 kilométeren keresztül. Fagy ide, fagy oda, a tél a legalkalmasabb időszak a mohák kutatásához. Ilyenkor magukba szívják a nedvességet, a máskor összegöndörödött levelek kiterülnek, sokan közülük most hoznak spóratartókat – egyszóval a határozóbélyegeket ilyenkor könnyebb felismerni. Nagyító, határozókönyv, jegyzetfüzet, időnként az ujjaim és a tenyerem melengetése a leheletemmel. Aprólékos munka, szinte négyzetcentiméterenként vizsgálom át a sziklakibukkanásokat. És a legmeglepőbb dolog, amit találok, – bár nem kerestem – az egyik göndörmoha telepen tarkazuzmó társulás nő! Kékesszürke, vörös, barna, zöld színben pompázó növénycsodák alig tenyérnyi helyen. A természet tökéletes alkotása.

Mire végzek a munkával, szinte csontig átfagytam, és csak egyetlen vágyam van, minél hamarabb meleg helyre kerülni. Lassan szállingózni kezd a hó is, kiszakad a felhők dunyhája, csak a szél dudorászik továbbra is magányosan a hegytetőkön: elindult már, elindult a tél fehér szárnyú madara…