Nagyon korán ébredtem. Hajnali négy múlt. Feketerigók daloltak, a kéményre rozsdafarkú rebbent, és kitárta szívét a világnak. Kiléptem a kapun, és elindultam a mintegy két kilométerre lévő dombok felé. Akácok szegélyezték az utat, harmattól ázott por a fűszálakra tapadva, kukoricaföld, a nyári reggel illata. Szokatlanul nyugalmas volt minden. Bármennyire is igyekeztem, nem értem oda a napkelte idejére a domb tetejére. Lángoló arccal, remegve született meg a Nap, túl a tereken és az időn, mint ahogyan mindennap, újrateremtve az életet. Lassan melegedett a levegő, a sziklák, a növények elkezdték visszalehelni a hajnal könnyét, frissek voltak a színek. Üvegből van ilyenkor a lelkem és zenében úszik minden, amit a szemem lát. Ragyogtak a gyorsan illanó vízcseppek a leveleken és fűszálakon, egyre több madár kapcsolódott be a reggeli kórusba, bennem feloldódott a zsongás, a megfáradt idegek vergődése, és elcsitultak bennem a hullámok, amelyeket talán hetek, hónapok vagy évek óta cipeltem magammal.

Lefelé indultam a kőgörgeteges domboldalon, nevettek a vadrózsabokrok, a galagonya érintett szelíden, kedvesen suttogtak a tölgylombok az ébredező szélben. Elgondolkodva, de vidáman lépegettem az úton visszafelé, aztán az egyik keréknyomban félrebicsaklott a bokám és bezúdultam a kukoricásba. Hogyan sikerült mindezt egy vízszintes úton? Magam sem tudom. Felültem és kiszakadt belőlem a nevetés. Hangosan kacagtam önmagamon. A kukoricás felett sivítva repültek a sarlósfecskék, vadgerle kurrogott a fasorban, a Nap mosolygó aranyporral hintette be a kukorica leveleit; nem, ezen a reggelen nem lehetett szomorúnak lenni.

Ha behunyom a szemem, akkor most is látom a hajnali tájat, érzem a napsugarak melegét az arcomon, ölelő karjaim belefolynak a kék látóhatárba, én leszek a szél dala, én leszek a Nap, és a nem múló boldogság már az én szemeimből nevet a földre.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com