Akárhogy is nézem, alaposan kifogtam ezt az ítéletidőt. Dörög, villámlik, valóságos zuhatagban ömlik az eső, a szél pedig rohamokban érkezve vadul cibálja a fák koronáját. Hallottam, hogy jön a vihar, de nem törődtem vele, mindenképpen fel akartam menni a Cserkupacsos-barlanghoz, mert szerettem volna egy igazán szép fényképet csinálni a bejáratnál növő boróka szőrmoháról. Aztán felmászni a juharosba, teli tüdőre szívni a levegőt, és a völgy peremén visszasétálni egy oldalvölgyig, ahol forrás van, és talán leskelődni kicsit, hátha látok vadat. De az eső itt szorított, és most a barlangban vagyok, ahol ugyan nem esik, de egyre kevésbé kényelmes hason feküdni a köveken. Ha már így alakult, körbevilágítva jegyzeteket készítettem a barlangban található élőlényekről, de már ezzel is rég végeztem, és belefáradtam a saját magamnak tett szemrehányásokba is, ezért úgy döntöttem, vihar ide vagy oda, lemegyek a hegyről. Alig néhány perc alatt csuromvizesre áztam. Esett is, csurgott is a levelekről, néha pedig oldalról fújta a szél a vízcseppeket. Érdekes érzés volt, hogy talán csak tíz percig zavart, aztán természetessé vált, hogy én ebben az időben gyalogolok. Mélykék felhők tajtékoztak az égen, időnként olyat dörrent, hogy az embernek elakadt a lélegzete, a villámok pedig fantasztikus mintákat festettek futásukban. Megálltam, felnéztem a felhőkre, széttártam a karomat, és néhány másodpercig szinte megbűvölten néztem az elemek játékát. Aztán, mit szépítsem, úgy szemen vágott egy esőcsepp, hogy már képzeletben üvegszem vagy szemkötő után keresgéltem valamelyik gyógyászati segédeszköz boltban. Néma volt az erdő, csak az esőcseppek kopogása hallatszott, a víz surrogása a leveleken és ágakon, és a lépteim zaja, ahogy cuppogott a bakancsom a sárban. Gépiesen mentem előre a jól ismert úton, át az Öreg-hegyen, le a Borjú-völgybe. Igyekeztem a keréknyomban maradni, mert magasra nőtt a fű, és az egyre erősebbé váló szürkületben alig láttam valamit. Próbáltam fejlámpával, de az esőcseppek visszadobták a fényt, ezért lekapcsoltam. Nélküle ha többet nem is, de azt a keveset jobban lehetett látni. Az egyik beláthatatlan jobb kanyar után mély morgással és röffenéssel jókora darab vaddisznó ugrott el jobbra a galagonyabokrok közé, utána pedig a malacok szapora léptekkel, mintha gereblyét húztak volna a leveleken. Nem sokon múlott, hogy közéjük gyalogoljak. De íme a példa, a veszélyesnek tartott vaddisznónak esze ágában sem volt bántani engem, egyszerűen elmenekült. Innentől azért már óvatosabban mentem tovább, de nem történt semmi érdekes. Annyira vizes voltam, hogy így nem akartam beülni az autóba, ezért levetkőztem, becsavartam magam egy száraz takaróba, és így ültem be a volán mögé. Egy pillanatra átsuhant rajtam, hogyha mondjuk megállítanak igazoltatni, mennyire lesz kerek a rendőre szeme, amikor kiszállok az autóból, de aztán elengedtem a dolgot, és nem is történt semmi ilyen. Mire Lovasberénybe értem, előmosolyogtak a csillagok a felhők közül, és amikor kiszálltam az autóból, valahonnan távolról kakukkszót sodort a hűvös szél. Talán álmában kakukkolt, vagy örömében, hogy elment a zivatar.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Van úgy, hogy az ember csak úgy céltalanul elindul egy ösvényen. Nem tudja hova vezet, és azt sem, hogy meddig fog vándorolni rajta. Nem siet, de miért is tenné? Nincs cél, amit el akar érni, nincs megérkezés, csak az utazás van. A benyomások fontosak, az illatok, színek és hangok. Van úgy is, hogy néhány száz méter megtétele után leül egy fa alá vagy sziklára, és csak vár csendben, nézelődve, mintha történnie kellene valaminek. Finom érzés ilyenkor magunkban, a gondolatainkban, a természet szabadságában lenni. Ha az ösvény végül egy erdei gyümölcsfához vezet, az csak az igazi öröm egy természetbúvár számára! Madarak, lepkék, bogarak, darazsak, pockok és egerek, kisebb és nagyobb vadak számára egy-egy ilyen fa olyan, mint a terített asztal, és ha elbújunk a közelében, türelmes várakozással sok titkos pillanatát leshetjük meg az erdőnek. Ugyanazon a hullott cseresznyén szinte összevesző lódarazsat és bogáncslepkéket, csápjait elegánsan billegető kis hőscincért, ideges rágás közben rövid szüneteket tartó figyelő szemű pockokat, rigók és seregélyek szüretelő csapatát, zsörtölődve szuszogó-morgó sünt és borzot, félénken fület billentő szarvasokat, gondtalan hancúrozással érkező vadmalacokat.

Céltalanul indultunk, de hazaérve mégis úgy fogjuk érezni, nem hiábavalón zártuk a napot. Gazdagabbak lettünk, bár ez a gazdagság nem kézzel fogható, a mostani digitális, anyagias világban egy észrevétlen élmény. Magunkról szól, és nem másokról. Nem a közösségi médiának, a „ha nem selfie-ztél közben, akkor nem is csináltál semmit” érzésnek, a munka sebesen zakatoló, beszippantó gépezetének, az elvárásoknak, a terheket ránk erőszakoló külvilágnak élünk. Annak a vadcseresznyefának, amely titkokat mesélt nekünk, csak adott, és nem kért semmit cserébe. Mi emberek, miért felejtettünk el így élni?

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Van valami elbűvölő érzés abban, ha az ember arra ébred fel hajnalban, hogy az ablaka alatt feketerigók és seregélyek énekelnek, örökké pletykás verebek csiripelnek, kéményre rebbenve rozsdafarkú dalol mesteri strófákat, aláfestésként pedig halkan búg valahol távolabb egy gerle, időnként pedig búbosbanka huppogását sodorják az illatterhes szellők, hogy aztán ablakunkhoz érve utat találjanak hozzánk. Mint a legtöbb ember, általában én is csak átfordulok ilyenkor a másik oldalamra, és hagyom, hogy a madárdal hajnali álmokat terítsen rám. Most azonban felkeltem, kimentem a fák közé, és belehallgattam a szürke párák között születő reggel hangjaiba. Hűvös és friss volt a levegő, illatos és simogató, az ég alján rózsaszínes fények között kelt a Nap, aztán áttörte a vékony felhősávot és szembesütött velem. Átfogtak a napsugarak, zsongott körülöttem a madárdal, behunytam a szemem és feloldódtam ebben a létezésben. Olyan békés volt minden. Talán minden reggelnek így kellene indulnia, talán minden reggel szükségem lenne arra, hogyha csak percekre is, de megálljak a békének eme kicsiny szigetén. Aztán úgyis minden megy tovább: hallom a kávéfőző kotyogását, a vízcsobogást, ahogyan az arcom mosom, a borotvával ismét egymásra mosolygunk, hogy hát ma sem; a forgalom zaja, a napi teendők – és elsodor minket az ár.

Azt hiszem, akkor élek boldogan, ha a mindennapokban megtalálom ezeket a kicsiny szigeteket, a csend, a béke és a nyugalom sokszor csak percekig tartó idejét. Minden más csak sodródás és hit, hogy sohasem tévesztem szem elől a partot.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com