Ódát zengenék, de mivel nem tudok, ezért csak néhány sort írok az oly titokzatos, rejtett magyar tájról: Gemencről! Ízlelgessük csak ezt a szót, forgassuk meg a nyelvünkön! Többet jelent ez, mint egy ártéri erdőt a sok közül. Duna-erdők párás zöld homályát, elvillanó őzeket, felszínen úszkáló, majd csobbanva menekülő halat, nyárfaerdőben kelő holdat, nádirigó-család zizegő nádfészkét, szarvasbőgést, a törpegém szembogarát, nyári éjjeleken lámpást gyújtogató szentjánosbogarakat, süppedő zsombékok nedves mocsárszagát… Ennyi minden belefér egy szóba, de az emberen múlik, látja-e mögötte a magyar tájat? Hallja-e a lomb suttogását, érzi-e a frissen kelt ibolya édes illatát, a jóízűen roppanó erdei szamóca ízét…

Első gemenci túrám semmiben nem tért el a megszokott forgatókönyvtől. Bárányfoknál megnéztem a vadászházban berendezett tájtörténeti kiállítást, majd végigjártam a kör alakú tanösvényt, ahol elkészítettem az első, gemenci „őserdőt” ábrázoló fényképeimet, azaz: erdei tó partján iszalaggal benőtt öreg fák vízen tükröződő képét, melyet vidáman fodrozott a májusi szellő. Aztán az összegyűlt tömeggel együtt felültem a kisvonatra és irány a gemenci Duna-part. Csörögve, zörögve, kattogva kígyóztunk bele az ismeretlenbe. Az erdőjárásnak kétségtelenül kényelmes módja ez, és van is valami élvezetes a kisvonatozásban, de a magamfajta, kóbor, fényképező természetvizsgáló mégiscsak jobban szereti gyalog…

Mivel első gemenci ismerkedésem nem teljesen az én szám íze szerinti volt, ezért úgy döntöttem, hogy még abban az évben júliusban visszamegyek. Ha minden jól megy, elkészítem azokat a fényképeket, amelyeket már májusban akartam, és amelyeket végignézve bárki számára meg tudom mutatni, mit is jelent a gemenci vadvízország. Ekkor már nem Bárányfokról indultam, hanem Pörbölyről. Hosszú nadrág, szára betűrve a bakancsba, póló, vékony hosszú ujjú ing szúnyoginvázió esetére, kalap és szúnyogriasztó minden mennyiségben. Voltak persze, akik nem vették ennyire komolyan a dolgot. Egy család például papucsban és fürdőruhában indult a kisvonattal erdőnézőbe. Azt hiszem, egyhamar nem felejtik el azt a napot! Mert én így, több év távlatában, hacsak az aznapi túrára gondolok, még most is rám jön a vakarózás!

Elindultam tehát, kezdetben a síneken, aztán a kényelmes erdei úton vezető kék jelen. Mit ne mondjak: volt szúnyog bőven, csíptek is, de mindez semmi volt a bögölyökhöz képest. Mintha csak tudták volna, hogy megjött a vérfrissítés Fejér megyéből… Valahogy abban bíztam, ha elérem, a Malomtelelőnek nevezett holtágat, hova régen a dunai hajómalmokat vontatták telelni, ott minden jobb lesz. Szép magas madárlesek, ahol még a szellő is jár, ott lesz az én helyem!

A holtág, a les valóban csodálatos volt. Kócsagok, gémek, szárcsák és vöcskök, surranó jégmadarak. Hínáros víztükör, szellőben hullámzó nádszálak, békakórus, szitakötők fémes zizegése, párolgó, édeskés illatú lápvilág. Íme egy csokorra való hangulat!

Készítettem néhány jó fényképet, de aztán nem bírtam tovább. Egyszerűen elfogyott a lelkierőm. Csíptek, ahol értek, ha leütöttem tizet, húsz másik jött helyette. Az volt az érzésem, ha egy kivajazott serpenyőt végighúznék a levegőben, megsüthetném a tartalmát. Egyszerűen nem tudtam tovább maradni. Hazaindultam. Amíg mentem, óvatosan végigbogarásztam még az ösvény mentét, ritka és kevésbé ritka virágokat fényképezve; kerestem az alkalmat az áhított „nagy fénykép” elkészítésére, de Pörbölyig már nem történt semmi említésre méltó. Azóta már többször jártam ott, szinte minden évszakban, és rá kellett jönnöm, hogy Gemencnek éppen az a varázsa, hogy nem adja olcsón a titkait. Aki itt látni akar, átélni a természetközeli nyugalmat, ami a leginkább hiányzik zaklatott városi életünkből, annak el kell fogadnia, hogy az ártéri erdőben külön szabályok vannak, hol az ember is csak vendég. Alkalmazkodnia kell, kiszakadni a hétköznapi gondolkodásból, és megérteni, hogy például a nyári szúnyogtömeg, lényegében a legjobb, ami itt történhet vele. Mert jelzi, hogy itt még az eredeti törvények szerint működik a természet. És ha elfogy a szúnyog, elfogy a víz is a kócsagok alól… Akkor sétálhatunk a poros úton, láthatjuk a természet sírját, de abban biztosak lehetünk, hogy bölcsőink már nem itt fognak ringani…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com