Hazafelé

Szinte észre sem vettem, hogyan lett egyszerre este. Hirtelen meleg csend lett, a virágok illata megállt a fák között, és dél felől egyre erősödő fénnyel világított a Hold sarlója. Fent voltam a Pákozdvárnál, a kezemben lévő GNSS-vevővel aprólékosan felmértem a régészeti feltárást a Nagy-vár és a Kis-vár között, aztán csak leültem egy földből kiálló szikladarabra és figyeltem az erdőt. Vajon hogyan élhetett itt a bronzkorban az ember? Vajon esténként ő is ugyanígy ült egy kövön, és gondolkodott magába révedten, mint ahogyan én? Voltak-e álmai? Voltak-e vágyai? Szeretett, harcolt, küzdött és meghalt, ugyanúgy, mint a mai emberek? Nem is tudom, meddig ültem volna ott, ha meg nem szólal a fülemüle a bokrok között, lágyan és szépen, és hirtelen belém nem villan, hogy innen még öt kilométerre van az autó. Elindultam le a völgybe a meredeken, egyre csak szembe a patak folyásával, átugrálva a köveken az Angelika-forrásnál, a Borjú-völgy irányába. Nem kapcsoltam lámpát, éppen eleget láttam a szürkületben, és elgondolkodva, szinte gépiesen rakosgattam a lábaimat. Aztán az egyik jobb kanyar után szembetalálkoztam egy gímszarvastehénnel. Alaposan megijedtünk egymástól. Szinte megmerevedtünk, ő négy lábbal a földön, nekem levegőbe maradt a jobb lábam. Nem kapott szelet, nem volt tisztában azzal, hogy embert lát, így hát csak álltunk és néztük egymást. Egy pillanatra elfordult, én végre letehettem a lábam, és amikor újra rám nézett, talán elkapva a nesztelen mozdulatot, láttam rajta, hogy semmit nem ért. Hogyan lett két láb az egyből? Talán elárulhatott egy kósza szélgyerek, mert a következő pillanatban berobajlott az erdőbe, és többször is rám riasztott rövid böffentésekkel. Aztán én is elbotorkáltam lefelé, és az est hirtelen nagyon mély lett körülöttem. Lehunyta szemét az erdő, és csak az idő ballagott mellettem kézenfogva a néma ösvényen. Egy apró csillag világított át a fák koronáján, én csak mentem felé, és selyemkezével bársonypuha köpenyt borított vállaimra a tavaszi erdő éjszakája.