Az ibolya illata

Az illatos tavaszi nászmeneteket az ibolya nyitja meg. Kedves kék ruhájában, felejthetetlen illatával olyan bájosan mosolyog az emberre, hogy aki egyszer érezte, látta őt, mindig vágyni fog utána. A szerelem legelőször ugyan a mogyoró barkáján, a som sárga virágán, a hunyor zöldes szirmain, a hóvirág fehér tisztaságában virágzik ki; de ezeknek a szerelmeknek nincs külön illata. A tyúktaréj és a százszorszép is úgy virágoznak el, hogy talán sohasem tudták meg, mi is az igazi szerelem. Szépek ők, egytől-egyig, magukban hordozzák a tavaszodás fűszeres csírázását, a rügyfakadás gyantás leheletét; de másuk sincs, mint a tarka szirmuk, és az ígéretük a boldogságra, amelyet sohasem fognak megélni. Az ibolya azonban szépsége mellett illatával is betölti a tavaszt és az erdőt. Szirmain táncolnak a napsugarak, citromsármányok csengettyűje csilingel felettük, méhecskék álomba ringató zümmögése kíséri mindennapjaikat. Ezek az igazi napjai a tavasznak, az ébredő szerelemnek! Ha elnyílnak az ibolyák, jön még utána más vidámság, de egyik sem lesz már az igazi. A lehullva elfakult ibolyácskák szirma elhalványítja őket, bármily pompával is lépnek a színre. Az ibolya után mandulaillatú lesz az erdő, mert vadkörte, galagonya bontja fehér virágait, a csendesen kanyargó gyalogutak mentén pedig rózsaszín törpemandula szerénykedik ruhájában. Aztán mézillatú lesz az erdei szellő, és gyöngyvirág, fehér akác nevet a boldogító napfényben. Ekkor már megbomlott az ifjú tavasz illatközössége, ezerféle virág tömjénez a maga örömének, de megtölteni az erdőt, úgy, mint az ibolya, már csak egyetlen tudja. A virágzó hárs! Milyen csodálatos érzés egy hatalmas, virágba boruló hárs koronája alatt csak leülni percekre, érezni az illatot, tapintani a kérget, és nézni azt a megfoghatatlan mennyiségű méhet, akik ki-be táncolnak a levelek között. Aztán a fagyal illatának erőszakos időszaka következik, majd az édesen roppanó szamócáé, de ekkor már nem gondtalan tavasz van, hanem május vége. Ilyenkor az erdő csupa rejtett, szeretetbe ágyazott égszínkék madártojás, és a fák kedves, súgó-búgó meséket mondanak. Rétek álmodoznak az erdő közepén, nézik a ragyogó kék eget, a patyolattiszta selyemfelhők útját, hallgatják a vadgerle kurrogását, és kakukkfüves szobácskájukban tenyerüket tartják a hulló vadrózsaszirmok alá. A tavasz egy szép csillagfényes éjszakán kilép az erdőből, kezében vándorbot, hajában vadvirágokból font koszorú, elmosolyodik, és lábujjhegyen kioson a holdfény simogatásába. Susog két-három szót, a rétek vágyakozva hallgatják a nagy csendességben, aztán belépve a nagy tölgyek árnyékába útját apró mécsesekkel világítják meg a szentjánosbogárkák. Aztán tikkasztó nyári napok jönnek, sárgán hulló falevelek, novemberi ködök, zúzmarás, süvöltő szelek uralta téli napok. Egy dologra vágyunk csak ilyenkor, az ibolya illatára…