A mai kor emberének egyik legnagyobb betegsége, talán úgy is mondhatnám, hogy a saját boldogtalanságunk okozója az általános megfeleléskényszer. Meg akarunk felelni a munkahelyen, a párkapcsolatban és a családban, de még sokszor a hobbynkban is; egyre csak hajszoljuk az eredményeket, az elismeréseket, soha semmi nem elég jó, nem vagyunk elégedettek semmivel, nem becsüljük meg a sikereket. Szem elől tévesztjük mindazt, ami a legfontosabb – nem azért születtünk, hogy boldogtalanok legyünk.

A boldogság érzését persze mindannyian másképpen értelmezzük.  Van, akit az tesz boldoggá, hogy részt vett egy méregdrága utazáson, vett egy még nagyobb autót, végre elkészült az élményfürdője a kertben, vagy ismét sikerült a média által fenntartott lehetőségek címlapján megérdemelt (vagy hamis?) tapsvihart aratnia. Valóban ez lenne az, amire mindenki vágyik?

Kilátás a Gulácsról

Nem lehetek boldog attól, hogy a tavaszi erdőben vadvirágokat fényképezek makróval, hogy a sziklatetőn ülve hagyom, hogy borzolja a hajamat a szél (ez mondjuk nálam nem opció, mert a frizurám erőteljesen hasonlít Kittenberger Kálmánéra) vagy csendben fogyasztom a kilométereket a határtalan kékségű nyári égbolt alatt a hegyen-völgyön kanyargó ösvényen? Ha bármelyik balatonfelvidéki tanúhegyen hanyatt feküdve a fűben behunyt szemmel hallgatom a tarlósáskák ciripelését és közben azon gondolkodom, hogy mikor forralja fel végre a gázfőzőm a vizet a kávéhoz; ha nekem nincs pillanatnyilag nagyobb gondom, akkor én gyerekes vagyok, aki nem tudja értékelni vagy éppen megélni az igazi életet? Ha merengve figyelem az égen köröző egerészölyveket, és csak álmodozom és nincs kedvem tovább menni, ott maradnék örökre, akkor nekem nincs ki mind a négy kerekem? Ha nem állok be a sorba, akkor én nem számítok?

Badacsony. Kilátás a Hertelendy-kilátóról

Szerintem pont fordítva van. Saját véleményem szerint éppen ez a normális. Nem egyszerű dolog megélni tudni a hétköznapi örömöket, ma már ezt is tanulni kell. De ha egyszer belevágunk, akkor rá fogunk jönni, hogy mennyire műanyag világban éltünk korábban. Nekem mindent a természet adott gyerekkoromtól kezdve, kézen fogva vezetett, és mindig őt szerettem, őt kutattam – esőben, fagyban, rekkenő hőségben, sáros bakancsban. Saját világom van, ahonnan kizártam az értéktelent, és amelyben megtanultam becsülni az igazán értékest. A túráimon pont az a célom, hogy megmutassam ezt a világot, anélkül, hogy kioktatnék vagy nevelnék; egyszerűen csak túrázunk, és minden olyan természetessé válik egyik pillanatról a másikra. A lábunkat simogató fű, a som termésének fanyarsága, a kacagó napsugár, de még a fáradtság is; látjuk az erdő mélyén megbújó hegyi tündéreket, pedig valójában gondolataink azok, ki nem mondott álmaink, amelyekhez egyre közelebb kerülünk.

Utópisztikus világot építeni azonban nem vezetne sehová. Mindannyian kénytelenek vagyunk sodródni a fejlődéssel. Világtól elhúzódó remeték ma már nem nagyon vannak, és azt hiszem nincs is létjogosultságuk. De kell, hogy legyenek olyan emberek, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint én, mert nem lehetek én az utolsó mohikán.

Akik esetleg kételkednek, azoknak azt ajánlom, hogy jöjjenek el velem nyáron egy hétre a Balatonfelvidékre, és legyenek egy rövid időre barlangkutatók mellettem. Megmutatom a világ másik arcát. Főzünk egy kávét a Csobánc tetején, hallgatjuk a kabócákat a Gulácson, a Badacsony bazaltorgonáin teli tüdőre szívjuk az alkonyban a szél által sodort Balaton illatát; összesározzuk magunkat jónéhány barlangban, megcsodáljuk a kilátást a Garga-hegyi kilátóból, koccintunk egyet Győző bácsi pincéjében, megnézzük a Káli-medence gyöngyszem-falvait – keblünkre öleljük a világot, és élünk, élünk…

Szentbékkállai-kőtenger. Krokodilfej.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com