Régi szokásom, hogy naplót vezetek. Egy közepes méretű, piros, keményfedeles könyvecskét, amely mindenhová elkísér. Már a színe sem véletlen; azért piros, ha táborozás vagy vándorlás közben bárhová leteszem, könnyen megtaláljam. Városi naplóvezető kultúrembereknek talán bármilyen más szín is megfelel, de az erdőben, a réten vagy a nádi világban éppen piros kell, amely jól látszódik a zöldben. Lapjai több helyen is maszatosak, esőcseppektől gyűröttek; néhol fagyos kézzel írtam alig olvasható betűkkel, vagy éppen kényelmesen pad mellett ülve, a fel-fellobbanó tábortűz fényétől megvilágítva. Gondolatok, érzések és események vannak benne – életem apró történései, amelyek egykor magányos húrként rezegtek, hogy aztán erejüket összeadva megformálják a lélek, a test és a gondolat harmóniáját. Egy napló nem a nyilvánosságnak készül. Magunknak írjuk, hogy majd öregkorunkban fellapozva újra át tudjuk élni az élményeket, és az idősödő test egyre kisebb lánggal izzó felszíne alatt újra fiatallá váljunk, és kitárjuk szívünket a világ felé. Mert az életnek egyetlen valódi célja lehet – az értékteremtő jóság. Lapozzunk most bele egy gondolat erejéig ebbe a naplóba. Egyszer volt…

… egy június a Velencei-hegységben. Keleti szél támadt. Ezt csak a füvek és a feketefenyő ágainak suttogása mutatta. Gyenge szél volt, de időtlen, amelyben újra születhet minden, amiben benne van a múlt, és benne van minden, ami lesz. Már fél órája itt vagyok a rét szélén, lépteim zaja rég elhalt a csendben. Eggyé váltam a molyhos tölggyel, amelynek a hátam támasztom. Az erdő, a rét lakói nem vesznek rólam tudomást. Élik az életüket, küzdenek, szeretnek, és ha kell – meghalnak. Időnként vadgerle búg a hátam mögött, és ilyenkor halkan nevet az erdő, mert nyár van, boldogságos nyár. Utolsót lobbannak a Nap vérvörös sugarai a fák csúcsain, az erdő aljából fekete árnyak kúsznak elő, a rét felett pedig halk pírregéssel megkezdi éjjeli vadászatát egy lappantyú. A madarak szépen sorban elhallgatnak, utoljára talán a feketerigó teszi le a fuvoláját. Csak a tücskök, sáskák és szöcskék cirpelnek végtelenül, mint maga az élet.

Akkor indulok haza, amikor az Égi Juhász a legutolsó csillagbárányát is kiterelte a nagy legelőre, és a fák fölött megjelent a Hold sarlója.

Történt-e valami különös ezen a napon? Nem, semmi. És mégis úgy megyek haza, mint aki mindent megkapott. Mert a békét kerestem, és itt, és most, és csak pár óra erejéig, de megtaláltam. Aztán lassan elfogy az út a bakancsaim alatt.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com