Felettünk járt a hold, alattunk aludt a föld, és mi csak mentünk, mentünk a végtelenből a végtelenbe. Az erdő úgy fogott körbe minket, mint ahogy egy jóságos dajka öleli magához éjszaka a rossz álomból ébredt gyermeket.

Pedig azon az éjjelen nem mozdult semmi az erdőn. A hold a felhők mögött járt, amelyek megrázták néha magukat, és udvart adtak a magányos vándornak. Néha előbukkant dél felé az Orion három kaszáscsillaga is, de csak azért, hogy utat mutasson a tétován bolyongó szélnek. Az órák akadozva mérték az éjszakát, éjféltájon megborzongtak a fák, és elvesztek az utak is. Akkora lett a csend, mint az öreg házakban, ahol már évek óta nem lakik senki, csak az idő. Eggyé kellett válni az éjszakával, a csenddel, a lélegzetünk fejlámpafényben gomolygó párájával… Eggyé kellett válni a végtelen érzésével.

Az éjszaka igézete alatt lapult meg Sukoró is.

Aztán elindultam autóval vissza Székesfehérvár felé, kanyarogva fogyott az út előttem, a rádióból Beethoven Sors-szimfóniája szólt, örökös fények lobogtak az éjszakában, amelyek a tűnő nap számát láthatatlan kézzel írták fel az idő mindenkire érvényes naptárába. De ekkor már emberek jártak az utakon. Elmaradt mögöttem az erdő, a szélben bólogató fák, a fényes holdudvar mondanivalója…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com