Finoman pendülő ezüsthúrok

Szeretem nyári este érezni a rétek szénaillatát. Hátam nekidöntve érezni a szikla melegségét, miközben csak nézem magam előtt a tájat, és arra várok, hogy történjék valami. Hétköznapi apróságok, ahogy a szarvasok kiváltanak az erdőből legelni, ahogy a feketerigó izgatottan csetteg a faágon, ahogy az erdei pocok zörgeti a leveleket. Szeretem azt a pillanatot, amikor a Nap már lebukott a horizont vonala alá, de visszamaradó sugarai még megvilágítják alulról a felhőket, és ilyenkor rojtos bíborpaplanba öltözik az égi világ, mint egykori tüzek és emlékek őrzője. Szeretem a hegygerinc fölött komoran előtörő valószínűtlenül mélykék gomolyfelhőket, a villám cikázását a sötét éjszakában, a fák koronájában süvöltő szelet. Szeretek bőrig ázni a nyári záporban, amikor nagy cseppekben esik, de mégsem siet az ember fedél alá, mert csak élvezi, hogy agyonizzadt, poros testét hűsítően mossa tisztára az eső.

Részlet a Függőkertből a Csodabogyós-barlangból

Szeretem a gázfőzöm lángjának kékes ugrálását, a teavíz duruzsolását, a sátorban töltött éjszakák utáni nyújtózkodást a hajnali simogató napfényben, a harmat lepte bakancsom nyiszorgását a fű között, a reggeli kávé illatát, a barlangba induló boldog várakozás izgalmát.

A barlangba indulás boldog várakozásának izgalma

Szeretem a nyári alkonyatot, az Esthajnalcsillag fényét, a júniusi csillagkupolát, és szeretném utolérni azt a pillanatot, amikor az alkony elballagva átadja helyét az ég tetejére gördülő Göncölszekérnek. Szeretnék pillanatokat örökre megállítani, a Függőkertben járva a Csodabogyós-barlangban felfogni a mérhetetlent, amit nem lehet, mert a természet hatalmas, az ember pedig oly jelentéktelen mellette. De ami mégis naggyá teszi az embert, azok az érzelmek. Azok a finoman pendülő ezüsthúrok, amelyek képek, illatok, mozdulatok, vágyak és pillanatok apró hangjegyeiből formázzák meg lelkünk minden rezdülését.