Apróságok világa

Jól emlékszem az utolsó napra: 2015. június 20-dika volt. Már hetek óta jártam a Sukoró környéki hegyeket, minden sziklakibukkanást átvizsgáltam, következetesen meghatározva, csokorba gyűjtve az ott élő zuzmókat. Ezen a napon végeztem az Olasz-gránitkőfejtő sziklafalainak vizsgálatával, és a meleg nyári nap, az átforrósodott sziklák estére minden erőt és nedvességet kiszívtak belőlem. Úgy éreztem magam, mint a sütőből kivett alma, aminek megráncosodott a bőre. Éjjelre a Gyapjaszsák mellett vertem sátrat, és gondoltam, szép csillagfényes nyári éjszaka lesz, áradó tücsökciripeléssel, denevérek röptével, pirregő lappantyúval, titokzatos erdei neszekkel. Nem siettem hát semmivel, kényelmesen duruzsolt a gázfőző lángja a főzelék alatt, és leginkább csak néztem a Velencei-tavat, a víz tükrén a fény játékát. Citromsármány énekelt a bokrok között, vadgalamb búgott az erdőben, méhek döngtek a hamuka fehér virágain; igazán, igazán békés este volt… Aztán naplemente után elindult a szél északnyugat felől. Átbukott a Meleg-hegy gerincén, és zúgva rohant le a hegyoldalon. Száraz volt, esőt nem hozott, egész éjjel erőszakos lökésekkel cibálta a sátrat. Nem volt nyugodt éjszaka. Folyton arra ébredtem, hogy benyomja a sátor oldalát, és szinte rámhajtogatja. Mellé álltam autóval, hogy fogja a szelet, elfordítottam, hogy kisebb felületen álljon szélirányba – bakancsos, rövid nadrágos, polárfelsős ember dacolva az elemekkel, fejlámpafény mellett, lobogva tartott sátorlappal. A hajnal úgy ébresztett, hogy csend lett, megszűnt a zúgás. A szél elment, a madarak daloltak, ragyogott a napfény. Mintha semmi se történt volna az éjjel, csak egy szeszély lett volna, amelyet az ember úgyis megbocsát egy olyan gyönyörű Nőnek, mint amilyen a Nyár.

A teljesség igénye nélkül, csak a leglátványosabbakat megosztva, néhány zuzmófaj, amelyeket az Olasz-gránitkőfejtőben találtam. Hátha valaki kedvet kap ezek után felfedezni ezt a parányi világot! Apró csodák ők egy nehezen megfogható valóságban.