Súlytalan holnap

Nehéz a hátizsák, pedig jól pakoltam bele. Az évek alatt keserves tapasztalatok árán megtanultam, hogyan lehet 20-22 kilót háton elvinni akár napi 25 kilométert is úgy, hogy az a lehető legkényelmesebb legyen. Szorosra húzott vállpántokkal, összekapcsolt melles és derékpántokkal. Nem csúszkál, hozzám simul, ráfekszik a hátamra, szinte eggyé válunk. Csak az első néhány kilométer megterhelő és az emelkedők, de csak addig, amíg izmaink meg nem szokták a többletsúlyt. Mászni persze másképp kell egy ilyen zsákkal, mert bármennyire is közel van hátunkhoz a súlypontja, azért csak képes kibillenteni az egyensúlyúnkból. Jól ismerem azt az érzést is, amikor a pántok véraláfutásos foltokat törnek a vállamra. Nem szabad levenni, vinni kell tovább, mert minden levétel és újra felrakás fájdalommal fog járni. Másnap reggel ez elkerülhetetlen lesz, de addig jobb, ha marad a helyén. A magányos, több napos természetjárás azonban mindenért kárpótol. Nem parancsol senki, csak a magunk urai vagyunk. Ott állunk meg és akkor, amikor akarunk.

Néhány négyzetméteres foltban eldobáljuk a köveket, hogy lehetőleg sima legyen a sátor helye, mert nincs rosszabb annál, amikor éjjel arra ébredünk, hogy valami kemény nyomja az oldalunkat. Riadtan ugrálnak szét a szöcskék a térdig érő fűben, amikor felhúzzuk a ponyvát és kifeszítjük a merevítőket. Nem szabad semmit hányaveti módon csinálni, mert ha éjjel szél lesz vagy eső, a sátornak akkor is tartania kell. Derékalj, hálózsák, a többi pedig csak szétterítve a jobb oldalon. Mert mindig a baloldalon alszom. Babona? Nem. De jobb oldal a belépő, ide kerül a bakancs, a kabát, a váltóruha, a „konyha”, egyszóval minden, ami az életünk keresztmetszetét alkotja abban a pár napban.

Szeretek olyan helyen sátrat verni, ahol a közvetlen közelben sziklák vannak. Szeretek beékelődve leülni közéjük este, és hagyni, hogy csendesen rám sötétedjen. Képes vagyok több órát is egy helyben ülni és csak figyelni. Hamar megszokja az erdő a jelenlétemet, és úgy éli mindennapi életét, mintha ott sem lennék. Sok gondolat jár ilyenkor az ember fejében, de közülük csak néhány az, ami le is tud horgonyozni, mert az ilyen estéken nincs helye a sekélyes dolgoknak. Hagyni kell, hogy fülünkbe suttogjon a szél, nekünk bólogassanak a tölgy levelei, értünk ragyogjanak a csillagok, és finoman rezdülő húrokkal simogasson minket az emlékezés. Szeretem ilyenkor a végtelen érzését, amikor teli tüdőre szívom a hűvös esti levegőt, amely magában hordozza még a nappali izzás szénaillatát, az árnyékos erdőaljak fülledt páráját. Szeretem nézni júniusi estéken a szentjánosbogarak felvillanó lámpásait, hallgatni a lappantyú pirregését, az erdő mélyéről hívogató bagoly huhogását, amely új utakra vonz, bele az ismeretlenbe, amelyben elvegyülni vágyunk, hogy nyomunk se maradjon a világban. Észrevétlenül lépünk át a súlytalan holnapba, ahol örökös fények lobognak majd az éjszakában, amelyek a tűnő napok számát láthatatlan kézzel írják fel az idő mindenkire érvényes naptárába. Ott, akkor, abban a pillanatban még az időnek sincs felettünk hatalma. Szabadok vagyunk. Önmagunk vagyunk.