Az álomhozó

Lehajlott a Nap a hegygerinc mögé, és kék felhőtakaróját teljesen magára húzta. Itt-ott villant csak ki belőle még egy-két megfáradt aranysugár, majd hamarosan csak az árnyékok maradtak helyettük. Délután nyárias zivatar vonult át az erdő és a rét felett, és a könnyű párák, amelyeket a föld lélegzett ki magából hűvös, esőszagú köpenyt terítettek körém. Észrevétlenül szaladt a homály az erdőre, elhalkult a madárdal, nem jó már ilyenkor hangoskodni, mert ismeretlen, titkos zörrenések tapogatják az avart a bokrok és a fák között. Szépen kelt a telihold a délkeleti látóhatáron, és lassan kicsillagosodott az ég. Féloldalt mögöttem egy fenyő ágai között ekkor kezdett el pirregni egy lappantyú. Lágyan, egyhangúan, ami talán nem is énekszó, de mégis dallam, és titokzatos, álmosító, mint a tavasz végi, nyár eleji este. A hang, mintha az elmúlt időkből jött volna, messziről, nagyon messziről, talán valahonnan a létezés küszöbéről… Közelebb menjek, ne menjek? Hiszen itt ő a művész, én csak vendég vagyok, aki nem ronthatja el az előadást. Nem volt szándékomban, egyszerűen kíváncsi voltam, így közelebb indultam. Lépegettem, óvatosan kerülgettem a cserjéket, próbáltam nem zörögni lépteimmel a köveken. Egészen közelre bevárt, és bár óvatos voltam, mégis megzavartam a szégyenlős művészt, mert egyszer csak fellendült a levegőbe, pirregése szaggatottá vált és döcögőssé, aztán összecsapta a szárnyát, mintha tapsolna. De ügyetlen vagyok! Ne haragudj rám! Isten veled lappantyú!