Poros volt az út, amin gyalogoltunk, és úgy tűnt, magába a végtelenbe gyalogolunk bele. Csak mentünk és mentünk, és látszólag nem fogytak a méterek, de a valóságban egyre közelebb kerültünk ahhoz az erdősávhoz, ami megszakítva a gabonaföldeket a Velencei-hegység erdőségeinek előőrseként húzódik le a hegyekből Székesfehérvár és Csala közé. Talán másfél kilométer hosszú és nem szélesebb húsz méternél, mégis vonzott bennünket, látni akartunk egészen közelről. Fehér akác, fekete bodza, csíkos kecskerágó, mezei juhar, gyepűrózsa és szeder, szélben ringó derekú pázsitfüvek. Ugyan mi érdekes lehet itt, gondolhatnánk, hiszen növényzetében nem különleges, az ember közelében egészen megszokott fajok alkotják. És mégis! Valódi menedékhelye ez az állatoknak! Nekiálltunk és alaposan felfedeztük, én, az őszülő szakállú férfiember és egy öt éves gyermek, aki mindenre fogékony, ami a természettel kapcsolatos. Sokat, nagyon sokat láttunk! A vaddisznó-nyomtól az őzekig, a szipolypoloskától a kakukkig, örvös galambok, fülemüle, nappali pávaszem és gyalogcincérek, vérpettyes kabócák és ligeti csigák, lódarazsak és egy tövisszúró gébics, szitáló vörösvércse, gyurgyalagok, molnár fecskék – tarka képek sorban egymás után. Aztán a nagy kíváncsiságban és igyekezetben belegyalogoltam egy galagonyabokorba, amitől olyan lett a kezem, mint a kottapapír, és csak nevettünk, mert első gondolatként kimondtam azt a p-betűs szót, amit az ember nem mond ki egy gyermek előtt, és az emberek hátsó felét szokták még így nevezni. Akácvirágot ettünk, hallgattuk, hogyan pitypalattyol a fürj, néztük a felhőket az égen, a búzamező hullámzott körülöttünk, és a fák titokzatos szavakat suttogtak nekünk. Leültünk, a kisfiam az ölembe telepedett, szőke buksiját a mellkasomra hajtotta, keskeny szálú haja beleragadt a szakállamba és közben együtt néztük a tücsköt, aki földbe vájt lyuka előtt ciripelni kezdett. – Apa, mesélj! És én mesélni kezdtem a tücsökről, aki itt él, hogyan éli egy napját, és hogyan barátkozik a szöcskékkel és sáskákkal, és milyen bajba került, amikor a hegedűjén elpattant egy húr… valami nagy békesség ült le mellénk mosolyogva, és tudtam, hogy innen már ő mesél tovább mind a kettőnknek.

Mi ebből a tanulság? Egy vérbeli természetbúvár mindenhol talál izgalmas és érdekes felfedezni valókat. Nem kell ehhez egzotikus helyekre elutazni, egy tücsök vagy egy kakukk megfigyelése lehet éppen annyira izgalmas, mintha egy esőerdőbe indulnánk kutatni. A legfontosabb, hogy a tudást, a természet szeretetét átadjuk a gyermekeknek. Ők a jövő kulcsa. A létezés, a Föld jövője pedig a mostban van.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com