Elment az áprilisi napok szeszélye az idővel. Az idővel, ami végül is elvisz mindent, de időnként mindent vissza is hoz; álmokat, emlékeket, nyugtalan éjszakák ködös valóságát, halkan lélegző messze hajnalokat. Nyári meleg van most az erdőn, déltájban remegve táncol a levegő a rétek felett, és évszakhoz képest kicsit korán, háborgó tenger hullámaiként hajladoznak az árvalányhajak az alkonyra hajló Nap aranyporos mosolyában. Csattog a fülemüle, az iszkai hegyek lábánál elterülő réten véget nem érőn pitypalattyol a fürj, és a tölgyes szélén álló magasles korhadó deszkái előtt finom zúgással köröz egy fadongó. Elnézem a röptét, eszembe jut, hogy talán 300-at is ver a szárnya másodpercenként, de közben arra gondolok, ha közelebb jön, elzavarom. Mély zúgással repül el az erdő irányába és magamra maradok. A tétova várakozás bolyong előttem a réten, és magam sem tudom, menjek vagy maradjak? Várok valamire. Talán egy illatra, egy hangra, egy érzésre, egy képre. Valamire, ami nem enged tovább mennem, és csak azt érzem, hogy maradnom kell, és itt fog rám öregedni az este. A Nap már alábukott, és a horizont feletti felhők rózsaszín ragyogása előszőr narancsra változott, majd vörösre, végül mélykék árnyakat rakva maguk köré beleolvadtak az alkonyatba. Addig maradtam, amíg a fák körvonala és a sötétség teljesen egyé vált. Emlékszem a magasles létrájának nyikorgására a lépteim alatt, arra, hogy valami elugrott az erdő szélén, az élesen csengő fülemüleszóra, a tücsökcirpelésre, a rét virágainak hűvös illatára, a kezemhez érő perjék simogatására. Ekkor döbbentem rá, hogy mindent megkaptam, amire vártam. Béke, boldogság. Hűvös szellő jött észak felől, a zizegő füvek meghajoltak dél felé, az éjszakát köszöntötték lágy bókolással, melynek hangtalan fekete hullámai telefolyták már a völgyeket.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com