A bronzkor (kb. i.e 3500 – 750 között) véleményem szerint Európa és Magyarország történetének egyik legérdekesebb időszaka volt. Átmenet a rézkor és a vaskor között, amikor az ember megtanulta, hogy a rezet ónnal vagy antimonnal ötvözve értékes, új, jól megmunkálható anyagot hozhat létre. Sokat fejlődött az ipar (pl. bronzöntés, kerámiák, fegyverek és ékszerek készítése stb.) és a mezőgazdaság, de megjelent az ember én-tudata is, vagyis az individualizmus érzése, amely megvetette a későbbi hatalmi rendszerek alapjait. A bronzkor középső szakaszában, az úgynevezett vatyai-koszider kultúra idején (kb. i.e. 1700 -900) a Dunántúl egyik legnagyobb bronzkori telepe volt a Velencei-hegységben. A Pákozdvár és a Mihályvár jól ismert tagjai ennek a kornak; a Szűzvár besorolása viszont kétséges, mert őskorinak és középkorinak is eredeztetik, az mellett, hogy területén bronzkori cserepeket is találtak. A hegységet járva-kelve a topográfiája szinte az ereimbe ivódott, és közben megfogalmazódott bennem egy elmélet egy negyedik erősséggel kapcsolatban. A Pákozdvár, Mihályvár és Szűzvár mellett kellett lennie még egy helynek, amely talán csak őrhely volt, de véleményem szerint ennél sokkal több lehetett, egyfajta „telefonközpont”, „információ-továbbító hely”. Mit várunk el egy ilyen helytől? Legyen magasan kiugró pontja a terepnek, legyen jó kilátás róla minden irányba, a közelében legyenek könnyedén közlekedhető utak, de maga a pont ne legyen könnyen megközelíthető. Ilyen pont a hegységben a Széles-tető. Magas, jó a kilátás, a Szűzvár a Kányás-völgyön, a Mihályvár a Mogyorós-aljon, a Pákozdvár pedig a Bika-völgy és Olasz-völgyön keresztül könnyedén, minimális terepakadály leküzdésével elérhető. Azt gondoltam, hogy a topográfiai és földrajzi bizonyítékok nem elegek, kell még valami más okának is lennie, amiért itt volt az őrhely. Ekkor jutott eszembe a Torricelli-pont.

A Torricelli-pont (vagy Fermat-pont) a háromszög egy nevezetes pontja. Úgy származtatjuk, hogy a háromszög oldalaira szabályos háromszögeket rajzolunk, majd a keletkező csúcspontokat összekötjük a velük szemben lévő, eredeti háromszögbeli csúcspontokkal. A metszéspont lesz a Torricelli-pont, amelyről elmondhatjuk, hogy ezt a pontot az eredeti háromszög csúcspontjaival összekötő szakaszok hosszúság-összege minimális lesz. Éppen ez a kulcs! Háttérnek a harmadi katonai felmérés anyagát használtam (1869 – 1887), a piros háromszög mutatja az eredeti három bronzkori várat, a kék háromszögek a Torricelli-pont megszerkesztéséhez tartozó szabályos háromszögeket, a keresett pont pedig hol van? Éppen a Széles-tetőn! Ebből a pontból indulva mind a három vár a lehető legrövidebb útvonalon érhető el, mégpedig úgy, hogy csupa völgyön és hegylábon keresztül, tehát a matematikai és topográfiai feltételek összhangot mutatnak.

Már csak arra van szükség, hogy rábeszéljem az Örökségvédelmet egy terepbejárásra, és megtaláljuk az egykori őrhely tárgyi emlékeit. Hiszem, hogy ott lesznek. Szinte látom magam előtt, ahogy észak felé figyelnek, ahogyan Fornapuszta és a Zámolyi-medence irányából ellenséges harcosok tűnnek elő a ködből és a hír elindul, hogy a lehető leghamarabb befussa a három várat, ahonnan harcosok érkeznek majd védekezni – a Torricelli-pontba.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A zölden hullámzó hegyek gerince mögül megállíthatatlanul törtek előre az egyre komorabb színű felhők. Eleinte piszkosfehérek és szürkék voltak, majd minden átmenet nélkül mélykékek lettek és rádőltek a látható világra. Megérkezett a zivatar szele is és az addigi mozdulatlan tavaszi délután megtelt zúgó és örvénylő hangokkal. A színek megfakultak és várakozni kezdtek, ahogyan a madarak is, akik elhúzódtak fészkeikre és odvaikba; aki csak tudott, védett helyet keresett. A várakozás bizonytalanságát hatalmas dörrenés vágta ketté, és a felhők között tüzes kígyóként tekergőzött egy villám. Az eső nem lassú csepegéssel kezdett hullani, hogy aztán egyre szaporábban peregjen; egyik másodpercről a másikra ömleni kezdett. Valósággal füstölt a táj a millió vízcsepptől.

Csak álltam az esőben, és nem mozdultam. Hagytam, hogy a szél hajtotta esőcseppek tűvel szurkáljak az arcomat. Kereshettem volna menedéket, vagy beszállhattam volna az autóba, de én makacsul csak álltam. Dörgött és villámlott, a fellobbanó fények szétporladó játékában remegtek a fák. Átázott a ruhám, az arcomon végiggördülő esőcseppek meggyűltek a szakállamban, aztán lezuhantak a soha vissza nem térésbe.

Végül mégis elindultam. Mire elértem az autót, a megfáradt felhők között kisütött a Nap, és aranykezével engem is átölelt. Az ég felnevetett és vele nevettem én is.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Élénk szél indult a síkság felől és a hegyekhez érve a magasba emelkedett, hogy a kék égen vitorlázó felhőbárányokat nekihajtsa a sziklás gerinceknek, túl az erdőkön, a rövid füvű réteken a Velencei-tó irányába. Hűvös volt a szél, mintha nem is május eleje lenne, és olyan erősen markolt bele a juharosba, hogy a fák tehetetlenül ringatták csak az ágaikat. Zúgott az erdő, de nem haragudott a szélre, mert tudta, hogy ebben az élénk mozgásban a fák végre levethetik tavalyi elszáradt ágaikat, nagyot nyújtózhatnak, és talán ez a szél esőt is hoz magával, amelyre nagyon nagy szükség lenne. A zúgásban elvesznek a léptek neszei, az ember úgy jár az erdőben, mintha egy lenne vele és szinte „láthatatlan”, hiszen lakói nem hallják meg a közeledtét. A legtöbb erdei állat a hallására és a szaglására támaszkodik, csak csekély mértékben a szemére, így ilyen zúgó szélben, ha figyelünk a szélirányra, lehetőségünk nyílhat arra, hogy megfigyeljük az erdő apró-cseprő titkait. Emlékszem a dámszarvasokra, akik egy réten legeltek vagy azokra, amelyek az ösvényen utánam szaladtak, mintha le akarnának előzni, és csak már egészen a közelemben jöttek rá, hogy ember jár előttük. A pillanat megtorpanása volt az a néhány másodperc, amíg rám néztek nagyra tágult szemekkel, majd hátat fordítva szépen libasorban elvonultak az erdő mélyére. Az ösvény fordulójában gondtalanul turkáltak a vadmalacok, anyukájuk pedig állt középen, mint egy szobor, olyan ábrázattal, amelyen egyszerre látszódott a boldog megelégedés és az aggodalom is. Előttem van egy ölfarakáson surranó menyét képe is, aki elszántan keresgélt végig minden kis hézagot, igazi opportunista módon, hiszen minden bizonnyal éhes volt. Egy nyusztot is láttam, aki nem vett észre, csak amikor már a fája alá értem, gyorsan feljebb szaladt, majd kinézett oldalt, némileg csodálkozva, némileg szemrehányón. Aztán úgy eltűnt, mintha nem is lett volna. Megmaradt bennem egy kölyökróka képe is, aki szembegyalogolt velem az ösvényen, és mikor találkoztunk, valósággal vörös kérdőjel lett belőle, riadt szemekkel. Másodpercekig tartott csak, aztán villámgyorsan elfutott, én pedig alig tudtam megállni, hogy ki ne nevessem. Furcsa az ember! Bezzeg ha én találkoznék egy nálam sokkal nagyobb élőlénnyel, aki általában ártani szokott nekem; akkor biztosan nem lenne nevethetnékem. Mindezek csak emlékforgácsok, nem egyszerre történtek és nem is egy időben. Egyetlen közös van csak bennük: a szél.

Ha most kinézek az ablakon, most is fúj a szél. Meghajlanak a tölgyek, de még az alig lombosodó akácok is. Igazi titok-leső idő van… ilyenkor érzi úgy az ember, hogy mennie kell, nem tudja, hogy merre, mert nincs határozott célja, csak engedi, hogy az ösvények vezessék, és, ha jók a megérzések és az erdő is úgy gondolja, akkor a tapasztalás és emlékek újabb vékony rétegével gazdagodhatunk.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A reggel elindult a hajnal nyomában, a rétek fűtengere selymesen suhogott mögöttem a szélben, és időnként olyan hangja volt a fáknak, mintha a föld szíve dobogott volna titokzatos mélységekben. A rétek felett lepkék hintáztak, az égen gyurgyalagok vitorláztak és olyan érzésem volt, mintha láthatatlan kezek zenéjének dallama szólt volna a hegyek között. A színek, az illatok, a hangok mind felolvadtak ebben a megfoghatatlan zenében, ami talán az élet köszönete volt, de az is lehet, hogy egy könnyes szemű erdei tündér sóhaja, aki még egyszer, talán utoljára ölelte keblére a hamarosan búcsúzó májust.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Poros volt az út, amin gyalogoltunk, és úgy tűnt, magába a végtelenbe gyalogolunk bele. Csak mentünk és mentünk, és látszólag nem fogytak a méterek, de a valóságban egyre közelebb kerültünk ahhoz az erdősávhoz, ami megszakítva a gabonaföldeket a Velencei-hegység erdőségeinek előőrseként húzódik le a hegyekből Székesfehérvár és Csala közé. Talán másfél kilométer hosszú és nem szélesebb húsz méternél, mégis vonzott bennünket, látni akartunk egészen közelről. Fehér akác, fekete bodza, csíkos kecskerágó, mezei juhar, gyepűrózsa és szeder, szélben ringó derekú pázsitfüvek. Ugyan mi érdekes lehet itt, gondolhatnánk, hiszen növényzetében nem különleges, az ember közelében egészen megszokott fajok alkotják. És mégis! Valódi menedékhelye ez az állatoknak! Nekiálltunk és alaposan felfedeztük, én, az őszülő szakállú férfiember és egy öt éves gyermek, aki mindenre fogékony, ami a természettel kapcsolatos. Sokat, nagyon sokat láttunk! A vaddisznó-nyomtól az őzekig, a szipolypoloskától a kakukkig, örvös galambok, fülemüle, nappali pávaszem és gyalogcincérek, vérpettyes kabócák és ligeti csigák, lódarazsak és egy tövisszúró gébics, szitáló vörösvércse, gyurgyalagok, molnár fecskék – tarka képek sorban egymás után. Aztán a nagy kíváncsiságban és igyekezetben belegyalogoltam egy galagonyabokorba, amitől olyan lett a kezem, mint a kottapapír, és csak nevettünk, mert első gondolatként kimondtam azt a p-betűs szót, amit az ember nem mond ki egy gyermek előtt, és az emberek hátsó felét szokták még így nevezni. Akácvirágot ettünk, hallgattuk, hogyan pitypalattyol a fürj, néztük a felhőket az égen, a búzamező hullámzott körülöttünk, és a fák titokzatos szavakat suttogtak nekünk. Leültünk, a kisfiam az ölembe telepedett, szőke buksiját a mellkasomra hajtotta, keskeny szálú haja beleragadt a szakállamba és közben együtt néztük a tücsköt, aki földbe vájt lyuka előtt ciripelni kezdett. – Apa, mesélj! És én mesélni kezdtem a tücsökről, aki itt él, hogyan éli egy napját, és hogyan barátkozik a szöcskékkel és sáskákkal, és milyen bajba került, amikor a hegedűjén elpattant egy húr… valami nagy békesség ült le mellénk mosolyogva, és tudtam, hogy innen már ő mesél tovább mind a kettőnknek.

Mi ebből a tanulság? Egy vérbeli természetbúvár mindenhol talál izgalmas és érdekes felfedezni valókat. Nem kell ehhez egzotikus helyekre elutazni, egy tücsök vagy egy kakukk megfigyelése lehet éppen annyira izgalmas, mintha egy esőerdőbe indulnánk kutatni. A legfontosabb, hogy a tudást, a természet szeretetét átadjuk a gyermekeknek. Ők a jövő kulcsa. A létezés, a Föld jövője pedig a mostban van.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Lehajlott a Nap a hegygerinc mögé, és kék felhőtakaróját teljesen magára húzta. Itt-ott villant csak ki belőle még egy-két megfáradt aranysugár, majd hamarosan csak az árnyékok maradtak helyettük. Délután nyárias zivatar vonult át az erdő és a rét felett, és a könnyű párák, amelyeket a föld lélegzett ki magából hűvös, esőszagú köpenyt terítettek körém. Észrevétlenül szaladt a homály az erdőre, elhalkult a madárdal, nem jó már ilyenkor hangoskodni, mert ismeretlen, titkos zörrenések tapogatják az avart a bokrok és a fák között. Szépen kelt a telihold a délkeleti látóhatáron, és lassan kicsillagosodott az ég. Féloldalt mögöttem egy fenyő ágai között ekkor kezdett el pirregni egy lappantyú. Lágyan, egyhangúan, ami talán nem is énekszó, de mégis dallam, és titokzatos, álmosító, mint a tavasz végi, nyár eleji este. A hang, mintha az elmúlt időkből jött volna, messziről, nagyon messziről, talán valahonnan a létezés küszöbéről… Közelebb menjek, ne menjek? Hiszen itt ő a művész, én csak vendég vagyok, aki nem ronthatja el az előadást. Nem volt szándékomban, egyszerűen kíváncsi voltam, így közelebb indultam. Lépegettem, óvatosan kerülgettem a cserjéket, próbáltam nem zörögni lépteimmel a köveken. Egészen közelre bevárt, és bár óvatos voltam, mégis megzavartam a szégyenlős művészt, mert egyszer csak fellendült a levegőbe, pirregése szaggatottá vált és döcögőssé, aztán összecsapta a szárnyát, mintha tapsolna. De ügyetlen vagyok! Ne haragudj rám! Isten veled lappantyú!

A kép forrása: pinterest.com

Az előadás pedig meghallgatható itt (megnyílik egy új ablakban és a kép közepére kattintva indul el):

https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/videos/1655557347826784/

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Tisztán emlékszem az ártéri erdőre, ahol felnőttem. Csupa puhafából állt, főleg fehér és fekete nyárból és fehér fűzből. Itt-ott egy-két ültetett fekete dió pettyezte, talán óriás nyár, de megkoptak már az emlékek. Befutotta őket a vadkomló, az iszalag és a vadszőlő, és napsütésben valahogy sejtelemes félhomály bujkált a fák között.  Szalagként kísérte a Dunát, és gyermekként sokat kellett gyalogolni, mire elértem a számomra legtitokzatosabb részét: a Csépi Grundot. Valami nagy vihar lehetett, mert gyökerestül kicsavart egy öreg fehér nyárfát, és a levegőben lógó gyökerekre tapadt földlabda alatt barnássárgán csillogott a víz. Emlékszem, amikor ráfeküdtem, és magamhoz szorítottam a fehér, parakérges törzset. Kemény volt és rücskös, sóhajtott és közben rideg volt az elmúlásban. Emlékszem, amikor hanyatt fordultam rajta, és a fejem felett a tenyérnyi kék égen egerészölyveket láttam kifeszített, rezzenéstelen szárnyakkal körözni. A hangjuk! Még most is hallom, ahogyan vijjogtak. Távolról szólnak, az emlékek mélyéről, de szívbemarkolóan, és fájdalmasan, hogy emlékezzem rájuk. Nyolc éves voltam. Egyedül voltam az erdőben, és így szerettem, az arcom maszatos lett a szamócától, és emlékszem a rókalyukra, a növekvő jágerkenderre, a semmit sem tudok érzésre, a természet megismerésének semmihez sem fogható ízére, a mérhetetlen szúnyogtömegre, a fák között meggyűlt tocsogóban növő nádból riadtan felugró őzekre, az ösvényen előttem futó kóbor kutya riadt tekintetére, és a gyerekre, aki keblére ölelte az erdőt, és akit magához fogadott az erdő. Emlékszem…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Jártál-e mostanában az erdőben? Láttad-e a harangvirágot nyílni, bükkfa levelén a napsugarakat sátorozni, hallottad-e a feketeharkály kacagását, az odúgalambot búgni mély hangon, huppogni a búbos bankát, kurrogni a vadgerlét? Jártál-e a völgyek és gerincek útvesztőjében némán, a csillagbárányokkal telehintett, tiszta ég alatt? Ültél-e fáradtan ösvényre hajló kidőlt fa gerincére, indultál-e tovább törődött, nehéz léptekkel? Hallottad-e fülemüleszóval keverten dobogni a szíved a sötétben, érezted-e lüktetve keringeni a vért az ereidben? Hallottad-e, hogyan koppannak a vízcseppek egy barlang sötétjében, hogy zúgnak a fenyők az alkonyati szélben? Láttad-e kelni vagy alábukni a Napot, engedted-e, hogy érzékeid vezessenek? Szólt-e Hozzád a csend? Volt-e szabad a gondolatod? Volt-e álmod, és hittél-e benne? Láttad-e magadat a tűnt korok között? Hallottad-e a titkokat suttogni a fák között, az ég homlokán vitorlát bontó gomolyfelhőkben? Találkoztál-e az erdő illatával, ragyogó napfényben egymásra hajolva, boldog nyugalomban, simogatva és mesélve? Hitted-e a mesék igazát?

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Lágy vitorlát bontott már a gyöngyvirág, a fák jótékonyan takaró koronája alatt visszhangot kiált a madárdalnak az erdő, a patakok kora tavaszi sietése meglassult, a melegedő szél esténként a rétek díszes párnáján pihent meg, a lepkék pedig úgy szálltak a virágokra, mint egy csók, amely mintha öröktől fogva létezett volna, és nem múlna el sohasem. Egyhangúan, mégis ezerszínűen kiált a kakukk a gyertyános-tölgyesekben, titokzatosan, mert hangja mindig távoli, és mégis lágyan simogatja meg az arcunkat. Hajnalban párásak a domboldalak, mint a távoli vágyak, hangosabban csobognak a patakok, csupa virág, dal, szabadság és szerelem az erdő. Tavasz illata, mámor, öröm és álom, ösvényein járva szabad a vándor. Hegyen és völgyön kedvesen susog az erdő, zölden és ölelőn. Az erdő az otthon, ahol a színek és illatok megfoghatatlan névtelensége kedvesen és aggódón simogatja meg a szíveket. A május nagy orgonája tapogatva keresi ilyenkor a billentyűket, és akkor zendül meg a maga igazi fenségességében, amikor az erdők és rétek világába belépve átadjuk magunkat szabadon a vágyainknak.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Nappalok és éjszakák múltak el a tücsökszavú rétek, a békazsongásos mocsarak, a madárdalos erdők felett. Nappal melegen sütött már a Nap, virágok mosolyogtak a pázsitfüvek között, lepkék táncoltak és fecskék nyilalltak a levegőben; de mindez már nem a születő élet gondtalansága volt. Az ágak között fészkek ringtak tele fiókákkal, a rókavárakban csintalan kölykök harapdálták egymást fülét, hullott a galagonya szirma és az akácok édes-kedves fűszeres illatát dajkálta a szél.

Lassan búcsúzik az idén meg sem igazán érkezett május.

Május és június finoman remegő összefonódását öleli az erdők sötétzölden párás félhomálya, a tört szavakat, a hangtalan kiáltást, a sírásba csukló féltést, amikor a testet már nem is lehet érezni, és csak a homok lágy pergését hallani, ahogy kérlelhetetlenül hullanak a szemek, mérve az idő múlását. Aztán egy suttogás, amely messziről jön és lehull a patakok rohanó vizébe, mint egy fáradt madár, és a május lépteit elnyelik a szénaillatú, harmatos júniusi hajnalok.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com