Élénk szél indult a síkság felől és a hegyekhez érve a magasba emelkedett, hogy a kék égen vitorlázó felhőbárányokat nekihajtsa a sziklás gerinceknek, túl az erdőkön, a rövid füvű réteken a Velencei-tó irányába. Hűvös volt a szél, mintha nem is május eleje lenne, és olyan erősen markolt bele a juharosba, hogy a fák tehetetlenül ringatták csak az ágaikat. Zúgott az erdő, de nem haragudott a szélre, mert tudta, hogy ebben az élénk mozgásban a fák végre levethetik tavalyi elszáradt ágaikat, nagyot nyújtózhatnak, és talán ez a szél esőt is hoz magával, amelyre nagyon nagy szükség lenne. A zúgásban elvesznek a léptek neszei, az ember úgy jár az erdőben, mintha egy lenne vele és szinte „láthatatlan”, hiszen lakói nem hallják meg a közeledtét. A legtöbb erdei állat a hallására és a szaglására támaszkodik, csak csekély mértékben a szemére, így ilyen zúgó szélben, ha figyelünk a szélirányra, lehetőségünk nyílhat arra, hogy megfigyeljük az erdő apró-cseprő titkait. Emlékszem a dámszarvasokra, akik egy réten legeltek vagy azokra, amelyek az ösvényen utánam szaladtak, mintha le akarnának előzni, és csak már egészen a közelemben jöttek rá, hogy ember jár előttük. A pillanat megtorpanása volt az a néhány másodperc, amíg rám néztek nagyra tágult szemekkel, majd hátat fordítva szépen libasorban elvonultak az erdő mélyére. Az ösvény fordulójában gondtalanul turkáltak a vadmalacok, anyukájuk pedig állt középen, mint egy szobor, olyan ábrázattal, amelyen egyszerre látszódott a boldog megelégedés és az aggodalom is. Előttem van egy ölfarakáson surranó menyét képe is, aki elszántan keresgélt végig minden kis hézagot, igazi opportunista módon, hiszen minden bizonnyal éhes volt. Egy nyusztot is láttam, aki nem vett észre, csak amikor már a fája alá értem, gyorsan feljebb szaladt, majd kinézett oldalt, némileg csodálkozva, némileg szemrehányón. Aztán úgy eltűnt, mintha nem is lett volna. Megmaradt bennem egy kölyökróka képe is, aki szembegyalogolt velem az ösvényen, és mikor találkoztunk, valósággal vörös kérdőjel lett belőle, riadt szemekkel. Másodpercekig tartott csak, aztán villámgyorsan elfutott, én pedig alig tudtam megállni, hogy ki ne nevessem. Furcsa az ember! Bezzeg ha én találkoznék egy nálam sokkal nagyobb élőlénnyel, aki általában ártani szokott nekem; akkor biztosan nem lenne nevethetnékem. Mindezek csak emlékforgácsok, nem egyszerre történtek és nem is egy időben. Egyetlen közös van csak bennük: a szél.

Ha most kinézek az ablakon, most is fúj a szél. Meghajlanak a tölgyek, de még az alig lombosodó akácok is. Igazi titok-leső idő van… ilyenkor érzi úgy az ember, hogy mennie kell, nem tudja, hogy merre, mert nincs határozott célja, csak engedi, hogy az ösvények vezessék, és, ha jók a megérzések és az erdő is úgy gondolja, akkor a tapasztalás és emlékek újabb vékony rétegével gazdagodhatunk.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com