Esti mese

Júliusban a Vajdavári-homokkővidéken vagy a Mátrában járva itt-ott láttam egy az erdőszélen növő gyönyörű virágot. Olyan volt, mintha két virág lenne összeforrva. A szára közepén kis sárga, oroszlánszájhoz hasonló virágok nyíltak, azok felett zöld levelek, majd a szár csúcsán pedig lilába és ezüstbe hajló szirmok. Az említett titokzatos virág magyar neve: kéküstökű csormolya. Magyarországon honos alfaja a Melampyrum nemorosum subsp. debreceniense; hej, te hosszú nevű virág, de sok fejtörést okoztál nekem! Naphosszat jártam az erdőket utánad június és október között, míg végre megtaláltalak! Az Ágasvártól nem messze nyíltak csoportosan egy árok szélén, és pontosan úgy néztek ki, mint a Csapody-féle határozóban. A pillanatot meg is örökítettem, és most ne tessék nevetni: egy külső fénymérős, kézzel állítható zársebességű és rekesznyílású Zenit fényképezőgéppel. A mai digitális korban ez kőkori technikának tűnik.

Jó, jó, de hol van itt a mese?

Oroszországban úgy ismerik ezt a virágot, hogy „Ivan és Marija”. A legenda szerint történt egyszer, hogy Ivan és Marija, akik nem ugyanabból a faluból származtak, reménytelenül és menthetetlenül egymásba szerettek. A sötét ármány azonban megakadályozta, hogy összeházasodjanak. Istenhez fohászkodtak, hogy legalább a halálban egyesülhessenek, ha már az életben nem lehettek egymáséi. Így hát kettős virág képében tértek vissza a földre; Marijából kedves sárga, Ivanból pedig zöld, lila és ezüst szirmok lettek. Szerelmük örökre fennmaradt, és bebizonyította, hogy a meséknek mindig igazuk van, érdemes álmodni, és érdemes az álmokért küzdeni. Jó éjt!