Elkérték a bontókalapácsom, mondván, hogy úgy sincs rá szükségem, amíg térképezem a Szúnyogos-kőfülkét. Hallottam még a föld alatt is, hogy a fejem felett valahol kopácsolnak a többiek. Nyilván találtak valamilyen huzatoló hasadékot, és most azon dolgoznak, hogy kitágítsák annyira a bejáratot, hogy beférjen egy ember. Néhány perc csend, majd újra kopácsolás; hangfoszlányok; ez ismétlődik szinte szabályos időközökben. A térkép lassan elkészült, fényképeztem és ki a napfényre. Hatalmas dübörgést hallottam, hátrafordultam, és éppen csak annyi időm volt, hogy leguggoljak, és a falhoz lapuljak. Mázsás kő ugrott át a fejem felett, gördült lefelé a lejtőn mindent elsöpörve maga előtt. A csend egyetlen pillanat alatt született meg, miután megállt a kő, és mintha még a madarak is elhallgattak volna. Hallottam, hogy szólongatnak, de szinte válaszolni sem tudtam. Vert a szívem, hogy majd kiugrott a helyéről, és ülnöm kellett, mert van úgy, hogy az embernek le kell ülnie, és időbe telik, mire fel tud állni. Csorgott az izzadtság a sisakom alól, már nem volt képes felfogni a szivacspánt. Sáros kesztyűvel töröltem le, de addigra már ott voltak a többiek is – falfehéren. Valóban egy hasadékot kopácsoltak, de összedőlt, és az egyik falát alkotó kő gyorsvonati sebességgel indult meg a lejtőn. Nem tudták, hol vagyok, bent vagy már kint, és a csend utána mindenkit megijesztett. De aztán lassan visszakúsztak a mosolyok, igaz, remegett még mindannyiunk keze a rágyújtásnál. Véletlen volt, felettem voltak, de jobbra, senki nem sejthette, hogy összedől a hasadék, és a kő erre indul meg. Azt hiszem a szárnyai alá álmodott ebben a pillanatban a jövendő. Szerencsém volt. Sokszor csak a pillanat számít. A pillanat, ami maga a teremtés, az álmodás, a halál és a feltámadás. Emberként hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy minden örökké tart; a fiatalság, az egészség, a boldogság, az élet. De nagyon nem így van… Olyanok vagyunk, mint a függő cseppkövek csúcsán meggyűlő vízcsepp. Gyönyörűek, tökéletesek – és aztán egy pillanat alatt eltűnünk a végtelenben.

Úgy éreztem, zengve ölelt körül a délután. Könnyű voltam, és érzékeimet hihetetlen tágra nyitotta a megkönnyebbülés. Az éber szavakat kerestem, hogyan lehetne ezt valakinek elmondani, akárkinek; nem is szóval, egy szembe nézni, és megfogni némán egy kezet. Hangtalanul sírni, boldogan és gyerekesen, mint egy oldó áradás. Örvénylett a fény, furcsa vonalak villantak a levegő átlátszó fátyla alatt, a szél hozzám simult, és  a fülembe súgta: egy ilyen nap után csak hallgatni lehet.

Olyanok vagyunk, mint a függő cseppkövek csúcsán meggyűlő vízcsepp. Gyönyörűek, tökéletesek – és aztán egy pillanat alatt eltűnünk a végtelenben.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com