Júniusi napok

Fényesen süt a Nap, mélyek lettek az árnyékok, komolyak és sötétek az erdők, amelyek magukhoz ölelték a fészkeket, mint titkos zugokat, ahová belátni nem lehet, és ahol a jövőről álmodik a gondviselés. Az erdőszélen már elvirágzott a galagonya és szirmot bontott a rózsaszín mosolyú vadrózsa, a szántókon suttogva ringatják a növekvő kalászokat a búzavetések, és a rétek ezerszínű virágai táncra hajolnak a szélben, amely szerelmet hord szét a levegőben. A nyár ölelő asszonya mosolyog most az élet lüktetésében, a kacagó napsugárban, a puha földben, a hajnali harmatcseppekben, a sziklák tüzes érintésében. Fent vagyok a Zsidókő-hegy tetején, Pázmándon, a Kálváriánál. A sziklafal legszélén ülők, lábamat a mélybe lógatom, és hagyom, hogy a szél susogása betöltse a gondolataimat. Látom és érzem, ahogy a fák finom bókolással meghajolnak a béke előtt, amely hangtalan hullámaival betölti a hegyeket és a völgyeket. Aztán felállok, felveszem a hátizsákomat, a sisakot lecsatolom és szíjánál fogva jobb kezembe veszem. Bal kezemen a megtalált béke érintését érzem, aztán elindulunk együtt az úton, keresztül a réteken és erdőkön, hegyeken és barlangokon, mert várnak ránk az álomhozó gondolatok, amelyek bennünk rezegnek, mint egy távoli harangszó, amelyről nem tudjuk, honnan érkezik hozzánk és meddig marad, és amelynek hangja végtelen, mint maga a természet.