Az éjszaka elengedte a csillagok kezét, és azok belesápadtak a keletről növekvő világosság egyre fényesebbé váló tekintetébe. A réten hideg pára ült, és a virágba borult kökényszilvák és vadkörték koronája úgy állt ki ebből az alaktalan szürkeségből, mintha nem is lenne törzsük. Rozsdafarkú rebbent az egyik magasan kiálló ág hegyére, és szerelmesen énekelt bele a múló csendbe. Lassan felébredt az erdő. Megszólaltak az ezüsthangú cinegék és erdei pintyek, a rigók is elővették fuvolájukat, seregélyek és szürke varjak beszélték meg nagy hangon az elmúlt éjszaka történéseit, fácán kakatolt, valahonnan messziről fakopáncs dobolását és zöld küllő kacagását lehetett hallani; a tó felől pedig sirályok, kárókatonák, vadrécék és nyári ludak hangját sodorta a reggel. Amíg ideértem a szinte tapintható sötétben, zöld füvek, lila ibolyák és sárga salátaboglárkák tartották színeiket a lépteim alá, majd leültem egy akáctuskóra, és egyszerűen csak hagytam, hogy a természet legyek én.

Vajon többek vagyunk-e, mint egyszerű alkotói a nagy létezés akaratának? Vajon miért hisszük azt, hogy mi emberek mások vagyunk? Valahol útközben elvesztettük azt, amit harmóniának, önzetlenségnek és tisztaságnak nevezünk? Önmagunk, a világ, a létezés, a természet valójában nem mások, mint egy kirakó részei, és ebből minden darabnak illeszkednie kell a maga helyén, hogy a képet, a mondanivalót láthassuk.

A rétre egy őz lépett ki legelni, a lábam előtt hangyák meneteltek valahová, amit talán csak ők tudtak. A fejem felett cinegék keresgéltek az ágak között, a kezem fejére harmatcseppek ültek, a korai virágokra színpompás lepkék és zümmögő méhek szálltak, mint az álmok, amelyeket elhoz magával minden reggel, és vigyáznunk kell rájuk, hogy az alkony ne vigye el őket. A puszta létezés örömét a szív dobbanása küldte szét surrogva az ereimben. Az erdő úgy élte életét, mintha ott se lennék. Nem alakítottam át, nem befolyásoltam, csak voltam. A helyemen vagyok, harmóniában az egésszel, egyetlen apró darabként a kirakóban. Mindenkinek azt kívánom, találja meg azt a helyet, ami csak az övé.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Ifjúkoromban elhatároztam, hogy egész életemet vándorlással, útkereséssel, kutatással fogom tölteni, akár hosszú, akár rövid lesz életem útja. Új meg új benyomásokat keresek majd, írok róluk tőlem telhető erővel, és benyomásaim, gondolataim, érzéseim, vagyis önmagam és az egész világom minden hívogató szépségével, hibájával együtt egy fiatal, egyelőre még ismeretlen nőnek adom ajándékul, hálából azért, mert jelenlétével napjaimat, éveimet öröm és bánat édesbús erdejévé varázsolja. Mert általa nyitott szívvel állok majd a világ szépsége előtt, és olyannak látom, amilyennek mindig lenni kellene, de amilyennek a valóságban csak ritkán mutatkozik.

 Felnőttként visszagondolva, ettől nemesebb célt, nem nagyon tudtam volna kitűzni magam elé. Elértem-e? Nem. Mert észre kellett vennem, hogy minél többet tudok a természetről, a világról, az emberekről és az érzésekről; annál inkább be kell látnom, hogy mennyire nem tudok semmit. Ezért azt gondolom, hogy az életben a születéstől a halálig a legnagyobb kaland önmagunk felfedezése. Önmagunkon keresztül pedig megérthetjük a világot.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Emlékszem a napra, lágyan ringatott kezem.

Gyermeki szív dobogott át azokon a perceken.

Falomb voltam akkor és vagyok most is feletted,

azért, hogy bármely zivatartól megvédjelek.

Lehet, mikor ezt a pár sort érett ésszel átolvasod,

nem lesz már ott a lomb, csak a betűk,

mint hullott levelek az asztalon.

Nem adok intelmet, miért is tenném ezt?

Benne és vele, érte küzdve tanuld meg az életet.

Higgy és remélj! Légy boldogabb, mint én,

de ne keresd! Álmodd valóra mindazt, amit szeretnél.

A boldogságot, tündöklő semmiért, soha el ne ereszd.

Keresd a tudást, mint aki aranyat keres.

Add mindened a világnak, és fogadd el mosolyogva,

a jó bányász sokszor rongyos és szegényes.

A magad útján menj, mindig csak előre. Ismerd

a történelmet: volt-e olyan gondolkodó, kit a kora meg nem kövezett?

Ember légy mindenkor, csalfa ábránd-képek fényénél is. Nem mindig

süt feletted a Nap, lesz úgy, hogy a szél zúg és villám csattog melletted.

Ne nézd a mesterkélt világot. Őrjöngjön csak, ha úgy van kedve.

Maradj hű a természethez, légy egyszerű fia a hegyeknek.

Nézz rájuk úgy mindig, mint édesanyádra, teremts és alkoss,

jövőt és erdőt nevelj a világnak.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Az éjjel vendége érkezett az északi szélnek egy őszi vihar személyében. Nagy vigadozást csaptak a találkozó örömére, betörtek az erdőbe is, és hullott a fák színes levele. Elmúlt a vénasszonyok nyara azon az éjszakán, a kései virágoknak csak az emléke maradt meg az erdei méhek fénylő szárnya alatt. Fakó felhők kavarogtak az égen, a völgyekben ködnevelő lélegzet bolyongott, az égen pedig vadludak repültek. Felnéztem rájuk, és mintha egy ősi írás jeleit láttam volna az égen, amelyek csodálatos régi meséket mondanak. Váratlanul lépett be az alkonyat a fák közé, szétterítette fekete köpenyét, egyre növekvő ködúrfiak jöttek üdvözlésére és a csend szinte tapinthatóvá vált. Ebben a pillanatban megszólalt az erdő… dámbika barcogott bele az alkonyatba. Erős volt a hang, talán még a felhők mögé bújt csillagok is beleremegtek. Soká, nagyon soká hallgattam, szívembe markolt és megsebzett. Mert akkor…

…elhatároztam, hogy készítek egy jó fényképet egy barcogó dámszarvasbikáról. Ahogy megáll a tisztáson, kormos nyakán megülnek az apró vízcseppek, a kelő Nap aranydárdákkal lyuggatja át a ködöt, és ahogy barcogni kezd, szájából páragomoly tör elő. Háttérben színes levelű juharok vagy barnuló levelű tölgyek; szóval fejben megalkottam a tökéletes kép kompozícióját. És itt kezdődött minden!

Sokat jártam utánuk. Pontosan tudtam, merre vannak a barcogóhelyek Sukorón és Pákozdon. Láttam is őket, közelükbe is jutottam, de valahogy mindig történt valami. Mondhatjuk balszerencsének, pechnek, de szép magyar mondással talán helyesebb azt mondani, minden ígéretes alkalommal megrebbentette szárnyát az árnyéktollú madár. Jöjjön hát a vallomás a legemlékezetesebb esetekkel!

Abban az időben sokat jártam kutatni a Velencei-hegységbe, mert barlangbejáratok altiméteres magasságmeghatározásához gyűjtöttem adatokat, hogy módosítani tudjam Babinet-képletét, és valahogyan figyelembe tudjam venni a földrajzi szélesség és nehézségi gyorsulás hatását a magasságmérésre vonatkozón. Én kérek elnézést, de ez az igazság! Rendszeres megállóm volt a Pákozdvári-barlangnál, ahol a mérések elvégzése mintegy tizenöt percet vett igénybe. Az egyik alkalommal minden adott volt a képhez. Köd, aranydárdás Nap, juharfák; és közvetlen a bejárat mellett egy dámbika is lesétált a völgybe, mellettem talán tíz méterre, meg-megállt a legszebb pozíciókban, csodaszép lapátját mutogatva. Én pedig végignéztem, pisszeni sem mertem, mert a fényképező a hátizsákban volt, tokjában.

Ugyancsak ennél a barlangnál történt a másik eset is. Két dámtehén jött ki legelni a bejárat keleti oldalán lévő pár négyzetméteres füves részre, majd hamarosan két bika is besétált a képbe. Talán húsz méterre lehettek, és ugyan nem volt köd, csak a fák között kacagó napsugár és színes juharlevelek, de eddigre már engedtem az elképzelt képből – és csak gyönyörködtem. Mert a fényképező otthon maradt. Az árnyéktollú madár… mert vagy dámszarvas van, vagy fényképező, de a kettő együtt soha.

Barcogás utáni időben is találkoztam velük, amikor már a bikák is csapatosan jártak, megbékülve egymással. Görnyedve lopakodtam feléjük, kihasználva a fák takarását, szinte minden fűszálat, hogy aztán csak az elszaladó csapat hátsóját lássam. Vagy messze álltak, bent a réten, és esélyem sem volt, hogy a takarás nélküli környezetben közelebb jussak. Szeretem én a madarakat, csak ezt az árnyéktollút nem…

Aztán egyszer úgy tűnt, rám mosolyog a szerencse. Minden adott volt a ködtől az aranydárdákig, a juharfáktól a szenvedélyes barcogásig. Végtelen türelemmel kúsztam a fák között az aljnövényzetben, és egyszer csak ott ültem közvetlenül a barcogó dámok közelében, akik jöttek-mentek körülöttem, tették a dolgukat, az erdő pedig elrejtett engem… még pislogni is csak lassan mertem. Ott volt előttem a kormosnyakú dámbika, ahogy elképzeltem, csodaszép lapátokkal, nyakán vízcseppekkel. De egy pillanatra sem állt meg! Folyamatosan mozgásban volt, és a fényképezésre alkalmas tiszta helyen valósággal csak átsuhant. Minden figyelmem arra a nyílásra fordítottam, ahol kinyílt a juharfák erdeje, és ahol meg kellett volna állnia, barcogni, magasra tartani a lapátait, páragombolyagot lehelve. Csak vártam és vártam, készítettem is néhány rossz képet, és talán még most is ott ülnék, ha valamelyik dámkisasszony fürkésző szeme fel nem fedez, és magával nem viszi titokzatos ösvényekre az egész csapatot.

Percekig nem mozdultam. Furcsa érzés volt a csend, és az is, hogy egyáltalán nem voltam elégedetlen. Abban a pillanatban megértettem, hogy nem az a fontos, hogy sikerült-e jó képet csinálnom úgy, ahogyan elképzeltem. A sok tervezés, kaland, az élmények, amelyeken keresztülmentem mindaddig, amíg egyszer csak ott ültem a szarvasok közelében – ez volt a legfontosabb. Láttam őket úgy, ahogyan szerettem volna. Ha bármikor ránézek az akkor készült képekre, újra fel tudom idézni az erdő színeit, a hangokat és illatokat, újra átélem az akkor volt perceket. És ilyenkor a fényképekből rám néz az erdő, jóságosan elmosolyodik, megsimogatja az arcomat, és azt mondja, látod kisfiam, valami sokkal fontosabbat találtál egy jól sikerült képnél. Az árnyéktollú madár is megtaníthat valamire…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A hegyek között lévő végtelenségben mély béke él. A csend lakik ott, az összhang, amely segít túllátni a szűk életen. A megértés, amely a bánatot belső nyugalommá formálja, a küzdelmet győzelemmé és elengedéssé, a mély sebet többé nem fájó forradássá. Örök itt a boldogság az ég és a föld határán, ahol a sóhajok a felhőkkel érnek össze a határtalanban. Itt nem múlnak az álmok, összeölelkeznek a lelkünkkel, és felszabadult dobbanásokban forr bele a szívünk a befogadó mindenségbe. A tájak szépsége a saját lelkünkben rejlik, és bárhová magunkkal vihetjük ezt a tisztaságot. A rohanó hétköznapokba, a városok nyüzsgésébe, az egyre jobban lelket vesztő modernizációba. Gyertyaláng ez, amelyre vigyázni kell, őrizni és óvni. Nem lobbanhat el! A szépségbe és jóságba vetett hit örök.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Az áprilisi este szétterült a tájon, és az egyre sűrűbbé váló sötétség némaságát csak a völgyön átfutó szarvasok lábának neszezése, az alvófáján elhelyezkedő fácán kakatolása, és egy magányos feketerigó éneke törte meg. A Hurka-völgyben voltam a Velencei-hegységben, és megálltam egy szinte függőleges gránitszikla tövében, amely úgy állt ki a földből, mintha törvényhordozó lenne, amelyre az erdő életének tudói vésték fel a mondatokat, amelyeket csak az arra érdemesek érthetnek meg. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy csak a fülem és az érzéseim vezessenek. Szokatlan volt az első néhány percben, aztán otthonossá vált, mert úgy éreztem, mindent értek és felfogok, ami körülöttem történik. Talán nevetni való, talán nem, de úgy éreztem, ebben a pillanatban mellém lépett az erdő, és várta, hogy mondjak, meséljek valamit, mert olyan este volt, amikor mesék születhetnek. Azt éreztem, láthatatlan írás van a szememben, és bennem él egy hang és hívás, ami az erdőt jelenti, minden vadvirággal, gombával, lepkével; minden ösvénnyel, réttel, sziklával; a vadak neszével, a feketerigó hangjával, a tücsökciripeléssel, a patak sustorgásával együtt. Mennyire szerettem volna egy lenni vele! Forrás lenni, amiből az élet-hozó víz soha ki nem apadhat. Patak, amely kincseket hoz a felszínre, és azt bőkezűen a világnak ajándékozza. Szerettem volna lepke lenni, ami a rét virágai felett táncol, ösvény, ami bennem él, felhő, ami aludni tér a gondolataimba. Szerettem volna szél lenni, és befutni a tájat, csend a csendben, és szív, amelynek dobbanása magába fogadja az egészet, amelyet megérteni sohasem lehet, csak szeretni, és azt mondjuk rá – Élet. Azt éreztem, hogy mindez valóság. És azt is tudtam, hogy a létezőt az idő fogja keretbe, és most megállva rám nézett egy pillanatra, és hagyta, hogy álmodjam, mielőtt a perceket tovább vitte magával a múltba süllyedt valóságba.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A kissé hűvös tavaszi alkonyatban egy rozsdafarkú rebbent fel a tető sarkára, és énekelni kezdett. Feketerigók adták hozzá a kíséretet, és hangja magányosan szárnyalt bele az egyre növekvő árnyakba. Hazaértem, és mintha csak erre várt volna az idő. Hallottam, ahogyan a bakancsaim dobognak a lépteimet kísérve, a kulcsot, ahogyan elfordul a zárban és a falépcső nyikorgását. Az erdőből hozott csend mellém telepedett, s miközben lehúztam a bakancsokat, az ablakon benézett hozzám az alkony. A szoba úgy borult rám, mint egy fekete lehelet, és én gondolattalan némaságban öltöztem vissza, léptem ki az ajtón, és ültem le a padra a cseresznyefa alá. Alaktalan szürke testével szinte körém folyt az est, és éreztem, ahogy hidegülő érintésével az arcomhoz ér. Kezeimmel átfontam a lábszáramat, fejemet a térdemre hajtottam. Jó volt nem mozdulni, csak lenni. Révedező fáradtság telepedett rám, hiszen egész nap a hegyek között és barlangban voltam. A némaságban elém lépett egy kis árnyék, barna szemekkel rám nézett, és meleg, kicsi kezeivel átfonta a nyakamat. – Kisfiam – suttogtam, átöleltem a törékeny testet, aki egészen hozzám simult, és apró szíve átdobogott hozzám. Aztán fázni kezdtünk, és éhesek is lettünk. Amikor beléptünk a szobába csend volt és sötét, de már nyomát sem lehetett érezni a fekete leheletnek. Bársonyosan ölelt körbe az este, és bennem szétterült valami elmondhatatlan nyugodtság. Nem sokkal később pedig úgy léptünk át az álom kapuján, hogy magamban továbbra is hallottam a rozsdafarkút énekelni, aki az életet hirdette…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Agyagosak és vizesek a falak, ahol felfelé mászom. Súrlódik az overáll, és a csendben sokkal hangosabbnak hallom, mint amilyen a valóságban. Megtöri a falak közötti évezredes hallgatást, szava lesz a mozdulatoknak, hangja a lélegzetemnek, a szívdobbanásomnak. Fentről víz csepeg rám, gyönyörködöm a borsókövekben, a fejem felett nyújtózó cseppkövekben, és az újra beálló mozdulatlanságban boldog vagyok.

Kimászva a barlang bejáratán, felegyenesedve éppen szembe nézek a Nappal, amely már elérte a fák tetejét és erősen délutánra hajlik. Immár hazatérő fények úsznak mindenfelé, és olyan színesen ragyognak, ahogyan csak az álmokban tudnak. Az életem egét látom magam előtt, színaranyként csillogva a napsugarakban, kék és fehér felhőkkel tarkított festmény meséjeként. A kisfiam fogja át a combomat, felnéz rám, madármintás sapkára húzott sisak alól mosolygó szemekkel, és azt mondja: Írd fel! 4 darab RHIP! Azaz Rhinolophus hipposideros, vagyis kis patkósdenevér, de ezek a nevek hosszúak, és azokat megjegyezni nem könnyű, de az általam használt rövidítést, azt már igen! Elő kell hát vennem a jegyzetfüzetet, és feljegyezni, amit mond, aztán hagyni, hogy a szöveg alá kanyarítson, egy gombolyagot, ami kétségtelen denevér akar lenni. Így. Ez a mászótársak közötti csapatmunka.

A mai nap, és főleg a délután mélyen a szívemre feküdt. A bennem járó, tűnődő gondolatokban a jó és a rossz napok váltották egymást, majd távolodtak, és tudom, hogy az emléktelen sötétség soha nem takarhatja el őket. Az emlékezés világossággal és fénnyel jár, nincs benne idő, és az emberi szeretet jósága és méltósága halhatatlan. Ha a szívem majd megáll egyszer, és elszakad a testemtől, akkor még egyszer utoljára lehajolok hozzá, hogy megsimogassam, mert szeretett engem és szerette a világomat. Tudom: a fényt a szemem látja, a madárdalt a fülem hallja, a simogatást a kezem érzi, a hegyek között és a barlangokban a lábaim visznek, a gondolatok a fejemben születnek – de mindent a szív gyűjt össze és köt csokorba.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Bódító orgonaillatot sodort az esti szél az ösvény felett, felettünk ragyogtak a csillagok, fáradt csónakján lassan sodródott a Hold az ég alja felé, alattunk pedig apró lámpaszemeivel álmodozott Sukoró. Hideg és meleg légtestek váltogatták egymást, szinte nem lehetett eldönteni, hogyan öltözzön az ember.  Az egyikben nem fújt a szél és olyan meleg volt, hogy  kedvünk lett volna rövid ujjúban lenni. A másikban hűvös szél fújt, a lélegzetünk gomolygott a lámpafényben, és szorosra kellett húzni a kabátot. Furcsa éjszaka volt. Az erdő hallgatott, néha suttogott egy kicsit, egyedül a fülemüle volt az, aki kitartóan énekelt a bokrok között. Néha szarvasok szeme csillogott a fák között, de aztán eltűntek, és talán csak a képzeletünk rajzolta őket a sötét vászonra. Egyhangúan kuruttyoltak a mocsári békák a felhagyott bányagödrökben megmaradt tavaszi olvadékvizekből képződött kis tavakban, és én tudom, megállt az idő körülöttünk. Lépteink fogyasztották a kilométereket, fatörzsek maradtak el a lámpafényben, sziklák szürkés oldalán pihent meg néhány másodpercre a tekintetünk, és mi ballagtunk, bele a saját gondolatainkba, a megakasztott idő fonalán legombolyodó érzéseinkbe, abba a tudattalan létezésbe, amelyben megpihenhetnek érzékeink. Aztán elfogytak a fák, kinyílt alattunk a Velencei-tó, ragyogott a lámpafényben az utcák vonala, világító jelként meredt a távolban a református templom tornya, és csendes törődéssel visszagyalogoltunk a jelenbe. Hívogató fények lobogtak az éjszakában, egy láthatatlan kéz fordított egyet az idő mindenkire érvényes naptárában, és elmaradt mögöttünk az erdő, a szélben bólogató fák, a fényes holdudvar mondanivalója…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Álmosan tűnődő árnyak járnak ilyenkor az erdőben. A napkorong a látóhatár pereme alá gördül, tündöklő palástjának egy darabját hagyja csak ébren, hogy pár percig vörös fényben ússzon még a fák koronája. Aztán elhalkul a feketerigó éneke, a füvek illatos üzenteket küldenek egymásnak, zümmögve-dongva szállnak az esti bogarak és nyomukban megjelennek a nesztelen röptű denevérek. Az égő fény helyén piszkos szélű felhőrongyok maradnak, amelyekkel pajkos szélgyerekek játszanak, hogy utat nyissanak a csillagoknak. Elcsendesedik a nappal, mintha csupa lemondó vasárnap délután lenne, de beszédes lesz az éjszaka, és mély titkokat suttog az öreg utak hátán. A lekaszált réten a tavaszt köszöntik a tücskök, az orgonabokrok között fülemüle csattog, a vén hársak között pedig egy nyest keresgél tétova zörgéssel. Éjjeli lepkék csaponganak sápadtan a lámpám fényében, tompa zúgással szállnak a cserebogarak a tölgyek között, és itt-ott hangolják már hegedűiket a szúnyogok is. Lekattintom a lámpát, és a fűbe ülve várom, hogy szemem megszokja a sötétet. Érzem, ahogy körbeölel az erdő, és a fák, a bokrok, a virágok testvérükké fogadnak. Megáll az idő, és hagyom, hogy kátyúba ragadt szekerét utolérje az emlékezés. Egy hangya mászik fel a kézfejemre, és amíg nem csíp meg, hát legyen csak ott. Ő is egy útkereső, mint mi mindannyian. Lelkünkre ül ilyenkor a tavasz, nézi a sarjadó életet, és kezével felemeli a mélyről jövő vágyakat. Álmainkat gyakran folyó szeli ketté, amely sebes rohanással viszi az órákat és a napokat a hátán. Az erdő ilyenkor jóságos szeretettel öleli át gondolatainkat, az ég csillagszemei csak ránk szórják fényüket, hogy utat mutassanak a lehetőségek útvesztőjében arrafelé, ahol híd íveli át a folyót. Egy híd, amelyen csak mi kelhetünk át…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com