Mit jelent, felfedezni valamit? Elsőként bizonyára mindenki Kolumbuszra, Magellánra vagy Vespucci-ra gondol. A XVI – XVIII. századi eseményekre, amikor kalandosan, sokszor szégyellni valóan a világ alig 10%-át ismerő emberiség látóköre szinte megtízszereződött. Ezek az emberek legyőzték a távolságokat, a természeti erőket, mindezt a gyarmatosítás és a fejlődő gazdaság jegyében (jaj, de szépen írtam körül azt a fogalmat, hogy rablás és kizsákmányolás).

De mi a helyzet a barlangokkal?

Az igazi barlangkutatás, felfedezés alig több, mint 200 éves. Érdek vezérelte, önző társadalomban született meg önzetlenül. A mai napig megmaradt annak, ami eredetileg is volt: az ismeretlen megismerése felé törekvő vágynak. A társadalom létszámához mérve csak maroknyi ember foglalkozik ezzel. Időt, pénzt, energiát, egészséget áldoznak minderre anélkül, hogy ebből anyagi hasznuk származna. A barlangok állami tulajdont képeznek, de inkább máshogy fogalmazok; a barlang és a benne lévő képződmények mindenkié és mégis senkié. Volt idő, hogy az egészségügyben hivatalosan (nem tudok orvosról, aki betartotta volna) nem láthattak el barlangi sérülés esetén a TB- keretére, mert extrém sportnak volt minősítve. Mára ez megváltozott, a törvényalkotók is belátták; ezek a sáros, sokszor érthetetlen dolgokat tevő emberek nem a veszélyt keresik, hanem az értéket.

Geológia, hidrológia, biológia, klimatológia, a föld alatti térben való mozgás művészete, kötéltechnika, bátorság, összetartozás és bajtársiasság, önfeláldozás és csapatszellem. Ez a barlangok felfedezésének útja. Ismeretlen helyek ma már csak a tengerek mélyén és a föld alatt vannak. A felfedezés kiforrta magát arra a pontra, ahová mindig is tartozott: a megismerés felé mindenki érdekében.

Kék bolygó. Ez a mi földünk. Mi, barlangkutatók annyit tehetünk hozzá a védelméhez és megismeréséhez, amennyit a tehetségünk enged. Ha mindenki más beleteszi a saját részét, a felfedezés szó jelentése is átalakul. Eggyé válik a jövő megismerésével. Rajtunk múlik.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Hirtelen lett csend körülöttem. Az előbb még nyüzsgő gyerekek vettek körül, de a túra véget ért, ők buszra szálltak, én pedig csak álltam tétován. Felhők futottak felettem, Sukoró élte a mindennapi életét, én pedig úgy éreztem magamat, mintha nem lennék jelen a valóságban, a múló időben; mintha egy szikla lennék egy patakban, amely mellett zúgva rohan tovább a víz. Megfordultam, és a hegyek közé indultam. Nem tudtam, hova megyek, nem tudtam miért; csak azt tudtam, mennem kell. Nem volt célom, sem határozott útirányom, hagytam, hogy az út vezessen, amerre menni akar. Letértem egy jelöletlen útra, egyenletes lépésekkel kapaszkodtam fel a hegyre. Nem néztem se jobbra, se balra, csak lefelé, abba a talán néhány lépésnyi világba, amit magam előtt láttam. Fent a lombok között szelíd szél játszott fogócskát önmagával, aztán a levelek sustorogni kezdtek, mert megeredt az eső. Megálltam, felnéztem, és nem tudtam továbbmenni. Balra egy kidőlt gyertyán hevert, egykori vitéz, aki talán valamelyik májusi viharban kapott halálos ütést. Odaléptem hozzá, leültem, és hagytam, hogy utolérjen a csend, az erdő illata, és ha lehet, végre megérkezzem önmagamba. Az eső egyre jobban esett, a levelek már nem bírták a cseppek súlyát, és éreztem, ahogy lassan kezd átázni a ruhám is. Nyugtalanság volt bennem, vagy talán csak az idegek játéka, de ott az esőben ülve rám talált az emlékezés. Simogató barna szemei voltak, és a tekintete messzebb látott a valóságnál, a megfogható világnál. Hosszan nézett rám, vállára akasztott tarisznyáját becsatolta, aztán elindult, és elvitte magával az emlékeket; a keserűt és a vidámat, a mosolygót és a szomorút is. Mellettem ment el, egy pillanatra a kezét a vállamra tette, én felnéztem rá, ő mosolygott, és már lépett is tovább. Talán egyszer még visszafordult egy pillanatra, de az is lehet, hogy soha többé nem fordult hátra. Léptei elvesztek a völgy hajlatában.

Fák voltak körülöttem, büszke és néma életek, és mégis, suttogva beszéltek hozzám. Én szoktam így, a kisfiamnak, amikor éjjel rosszat álmodik, és apa ilyenkor megvív a hétfejű sárkánnyal is, hogy elhozza az álomhozó békét. Suttogtak, de igazából nem a szavaknak volt értelme, hanem a dallamnak. Az esőcseppek, a szél, a lombok tánca, a nyár illata, az ázott avar földszaga, a madárdal; ezek így együtt voltak a dallam, amelyet a fák megmutattak.

Felálltam és tovább indultam az esőben. Belesétáltam az utolért időbe. Többé már nem az a kő voltam, amely mellett elrohan a patak; az a kő voltam, amit magával sodor. Felérve a hegytetőre a szívemet a tenyerembe vettem, magasra tartottam, és az erdőnek ajándékoztam. Letettem egy hullott tölgylevélre, aztán elindultam, mert nem akartam látni. Ott maradt a fák között. Esőcseppek hullottak rá, teremtő erejéből távoli utak futottak szét a hegyek között, hajnalban óvatos dámok léptek át felette. Talán egyszer majd visszajövök érted, megkereslek a törött ágak és hullott levelek között, és úgy viszlek magammal, hogy képes leszel újra ibolyát teremni, madárdalos tavaszt, nevetést és könnyeket. Addig pedig csak sodorjon az utolért idő…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Éppen amikor leparkoltam, nagy dörgés és villámlás közepette esni kezdett az eső. Fél óráig vártam tétlenül, hogy elálljon, és közben azzal szórakoztam, hogy néztem a szélvédőn legördülő cseppeket, a mintákat, amiket befutnak, és próbáltam kitalálni, milyen állathoz is hasonlítanak. Kígyó, angolna, menyét, pillanatra látható katica, de pettyek nélkül. Amikor elállt, vállamra vettem a hátizsákot és elindultam. Az ösvény a füves részeken cuppogott a lépteim alatt, az apró kavicsok nedvesen nyiszorogtak, a sziklásabb részeken pedig vidám esőpatakok siettek lefelé játékos csacsogással. Mennyi forma és hang volt közöttük! Örvények, vízesések, zúgók, csilingelés, harsogás, csevegés, nevetés! Egy fedett les felé igyekeztem, ami jó ötlet volt, mert bizony csak szünet volt a felvonások között, az eső újra szaporázni kezdett. Párázott az erdő, sejtelmes fehér sálat tekert a fák köré, és közben érezni lehetett, ahogyan lélegzik, fel-le jár a mellkasa. A leshez vezető cserkészút erdeifenyők és galagonyabokrok között kanyargott, szinte bódító volt az esőterhes gyantaillat, ahogy lépegettem közöttük.

Meseszerű út vezet a leshez

Finoman nyikorgott a les deszkája, amikor leültem rá, aztán szépen elrendeztem mindent; fényképezőt, távcsövet, kulacsot, hátizsákot. Juharfák voltak előttem, tölgyek, egy-két fenyő, iszalaggal befutott bodzabokrok, és egy rét, ahol térdmagasságúra nőttek a füvek. Kopogott az eső a les tetején, csurgott-csepegett a levelekről, és ahogy telt az idő, a pára egyre lejjebb szállt és takaróként borult a rétre. Két és fél órája ültem már szinte mozdulatlanul, amikor az egyre sűrűbbé váló alkonyatban megszületett a csoda.

A világ egy keretbe foglalva

Ő volt az. Barnásvörös szőrű őzbak, finoman remegő ezüstcseppekkel az oldalán, füle fölé érő, világosbarna hatos aganccsal, és a párában úgy tűnt, mintha lábak nélkül, nesztelenül suhanna a rét felett. Lehajolt, aztán felemelte a fejét, tátott szájjal szaglászott, majd méltóságteljesen átvonult a réten. Felejthetetlen volt, és sajnos lefényképezhetetlen. Megvártam, amíg teljesen rám sötétedett, aztán lekapaszkodtam a lesről, és az esőben visszaindultam az autóhoz. A sok víz komoly tócsákba gyűlt össze, így nem kerülgettem őket, egyszerűen csak gyalogoltam nyílegyenesen keresztül rajtuk. Az ösvényfordulónál mérgesen riasztott rám egy őzbak: beöh! Néhány köhögésszerű hang után folytatta, de már egyre távolodva. Ő volt az. Ennek a kis erdőtagnak az őzbakfejedelme, akit most megzavartam, és talán haragos lett rám, és aki korábban nekem ajándékozta azt az el nem múló pillanatot a réten.

Ennek az írásnak a kétharmada így született

Voltaképpen ma este én is fejedelem voltam. Több órát ültem csendben és békében, távol minden hétköznapi zakatolástól, távol a bennem hullámzó, néha vihartajtékot vető gondolatoktól. Magamba szívtam az erdőt, az esőillatú avart, a harkálykopácsolást, a gébicsek csettegését, a fenyők gyantaillatát, az esőcseppek kopogását és sustorgását; és közben csak írtam és álmodoztam. Minden nap szeretnék így fejedelem lenni!

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Hogyan lehet összefoglalni egy kutatótábor történéseit néhány mondatban? Azt gondolom, hogy vagy sehogyan, vagy csak nagyon nehezen. Sikerekről és kudarcokról is kell írni, mert hiba lenne csak a jó oldalt megmutatni. A Déli-Bakonyban jártunk és a Balatonfelvidék keleti részén…egyszer volt, hol nem volt… egy maroknyi összetartó ember, akik évek óta azzal foglalkoznak, hogy nemkarsztos barlangokat kutassanak és fedezzenek fel Magyarországon.

A Jónás kuszodája nevű barlang bejárata

Idén Nagyvázsonyban táboroztunk, szép környezetben, és csillagtúra-szerűen jártuk a bazaltos, hidrokvarcitos, konglomerátumos kőzetkibukkanásokkal pettyezett hegyoldalakat. Innentől már szaggatottabb a mese, mert nehéz az élményeket szavakká formálni. A fejlámpafényben felcsillanó íves oldott formák az Íves-barlangban, a Késpenge-barlang életveszélyes omladéktömbjei, az a megfoghatatlan érzés, amikor a Pilleálom-barlangban átpréselve magunkat a szűkületen eljutottunk a végpontra, ahonnan már nincs tovább, Tihany, minden turistával és a zengő kabócákkal, a Balaton csillogása, a Jónás kuszodája barlang, amikor már a reményt szinte feladtuk aznapra.

Készül a térkép az Íves-barlangról

A meddő keresgélés Ajka körül a csalánban és a kidőlt fákkal nehezített terepen, Kislőd-Vashámor, ahol semmi sem ott volt, ahol lennie kellett volna, az ezüstfásból előrontó szarvasbika, amely kis híján legázolta az egyik barátunkat. Utána persze nevettünk, de abban a pillanatban csak a szerencsén és a szarvason múlott, hogy nem lett baj. A mosoly az arcokon majdnem öt kilónyi rizses hús elfogyasztása után, amikor már csak a pihenés várt ránk, Józsi, a tábor macskája, aki mindenkit vidámmá tett szeleburdi játékaival, a bakancsok dobogása a plébánia közösségi termének kövén, a térképtáska koppanása az asztalon, a duruzsoló víz a leves alatt, átkelés a patakon Pulánál és mind megannyi apróság, ami lehorgonyzott bennünk.

A Pilleálom-barlang sportos szakasza

Most vége ennek, valami új pedig elkezdődött. Jövő héten Pázmánd és Sukoró a Velencei-hegységben, Csodabogyós-barlang a Keszthelyi-hegységben Balatonedericsen, aztán Vértes, Aggtelek-Jósvafő és az ottani barlangok, a Panka-aknabarlang a Badacsonyon. Új utak, új tájak, új lépések és új barlangok várnak ránk. A barátaim most szétszéledtek, Erdélytől Frankfurtig, Bárdudvarnoktól a Mont Blanc csúcsáig. De néhány nap és újra együtt leszünk, és elindulunk azokon az utakon, amelyek ránk várnak, és azokba a barlangokba, amelyeket a mi lámpánk fog először megvilágítani. Így!

Útkeresés Kislőd-Vashámor közelében

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Nagyon korán ébredtem. Hajnali négy múlt. Feketerigók daloltak, a kéményre rozsdafarkú rebbent, és kitárta szívét a világnak. Kiléptem a kapun, és elindultam a mintegy két kilométerre lévő dombok felé. Akácok szegélyezték az utat, harmattól ázott por a fűszálakra tapadva, kukoricaföld, a nyári reggel illata. Szokatlanul nyugalmas volt minden. Bármennyire is igyekeztem, nem értem oda a napkelte idejére a domb tetejére. Lángoló arccal, remegve született meg a Nap, túl a tereken és az időn, mint ahogyan mindennap, újrateremtve az életet. Lassan melegedett a levegő, a sziklák, a növények elkezdték visszalehelni a hajnal könnyét, frissek voltak a színek. Üvegből van ilyenkor a lelkem és zenében úszik minden, amit a szemem lát. Ragyogtak a gyorsan illanó vízcseppek a leveleken és fűszálakon, egyre több madár kapcsolódott be a reggeli kórusba, bennem feloldódott a zsongás, a megfáradt idegek vergődése, és elcsitultak bennem a hullámok, amelyeket talán hetek, hónapok vagy évek óta cipeltem magammal.

Lefelé indultam a kőgörgeteges domboldalon, nevettek a vadrózsabokrok, a galagonya érintett szelíden, kedvesen suttogtak a tölgylombok az ébredező szélben. Elgondolkodva, de vidáman lépegettem az úton visszafelé, aztán az egyik keréknyomban félrebicsaklott a bokám és bezúdultam a kukoricásba. Hogyan sikerült mindezt egy vízszintes úton? Magam sem tudom. Felültem és kiszakadt belőlem a nevetés. Hangosan kacagtam önmagamon. A kukoricás felett sivítva repültek a sarlósfecskék, vadgerle kurrogott a fasorban, a Nap mosolygó aranyporral hintette be a kukorica leveleit; nem, ezen a reggelen nem lehetett szomorúnak lenni.

Ha behunyom a szemem, akkor most is látom a hajnali tájat, érzem a napsugarak melegét az arcomon, ölelő karjaim belefolynak a kék látóhatárba, én leszek a szél dala, én leszek a Nap, és a nem múló boldogság már az én szemeimből nevet a földre.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Az erdőben egyhangúan járt-kelt az idő, az órám ketyegése pedig cseppenként ejtette a másodperceket egy olyan gödörbe, amely nem telik meg sohasem. Magasan állt a Nap, erős sugaraival szinte felforrósította a levegőt, olyan órája volt ez az erdő életének, amikor minden teremtménye pihegve az árnyékba húzódik, és lehunyt szemmel csak vár és van. Egyedül a darazsak, legyek, pillangók és szitakötők járják az ösvény felett remegve hullámzó levegőt, de a madarak és emlősök elhúzódnak ilyenkor. Mennyire szerettem gyermekkoromban ezeket a semmi történésekkel átszőtt erdei barangolásokat! A nyarat, a szünidőt, a holnaptalan életet az erdő és a Duna ölelésében! Ahogy megismertem az erdő minden kis rejtekhelyét, és ahogy apránként egyre közelebb engedett magához, és felfedte előttem a titkait. Dehogy is csak a semmi történt! Minden volt az az én kis életemben. Láttam a kocsányos tölgyek alatt az őzek fekhelyét, a fehér nyár koronájában flótázó sárgarigót, tisztások felett cikázva villanó sebes acsákat; esti harmattól illatos vadvirágos réteken jártam, nádast ringató kanyargós kiöntésekben siklott némán a csónakom, hogy meglessem a búbos vöcsköket és küszvágó cséreket. Látom a kopott hátizsákom, az átizzadt vállpántokat, a gyűrött lapjait a naplómnak, amelybe minden, de minden apró történést leírtam. Másnak jelentéktelen dolgokat, mikor láttam az első fecskét, az utolsó gólyát, mikor ijesztett meg az alkonyi szürkületben hangosan kakatolva egy fácánkakas, amiért is kis híján fenékre ültem a meglepetéstől; hol találtam vadméhek odvára, harcsának ivató fészkére, mikor és hogyan láttam hanyatt fekve egy kidőlt törzsön a fejem felett vijjogva köröző egerészölyveket. Benne volt abban a naplóban a havas utak roppanó lépte, a tavaszi ibolyák illata, a nyári vadvizek mocsárillata, az őszi falevelek kerengve hulló búcsúzása. Benne éltem a természetben. És elveszítettem azt a naplót! Úgy bánom.

Mennyire szeretném most kézenfogni az egykori kisfiút, megsimogatni buksi fejét, és menni vele az ösvényeken, hegyen és völgyön keresztül, és megmutatni neki mindent, amit tudok. Haladni öles léptekkel, segíteni a lépteit a sziklákon, és a nehéz bakancs mellé egy kicsi lépne, ahogy a sárban vagy a hóban ottmarad a nyomunk. Cinkosan néznénk egymásra, amikor sikerült végre kilesni a júliusi réten az őzbak szerelmes vágyódását, kabátom teríteném rá, amikor szeptemberben éjszaka gímszarvasbőgést hallgatunk valahol a Vértesben és megrezzen a leszálló köd hűvösségétől. Meleg teát kortyolnánk kezünkben tartott bögréből, amikor nagy pelyhekben hull a hó, és nevetve hasalnánk neki a forrásvíznek, az ilyen semmi történésekkel teli nyári délutánon. Néznénk a naplementét, ahogyan vörös palástjában alábukik a Nap, és szótlan csendben átfognám a vállát, amikor zavaros, lázas arcával hidegen úszik felettünk a Hold. Árnyékot vetnének a fák törzsei lépteink nyomán, ő talán rám nézne nagy és bizalommal teli szemekkel, megszorítaná a kezem, és mi, akkor és ott, belesétálnánk az időbe. Az erdő pedig csak mosolyogna jóságosan: Lám kisfiam, hazaértél.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Apró semmiségek gyakran emlékek egész seregét juttatják az ember eszébe. Régen elfelejtett dolgok csillannak fel váratlan-véletlenül, és olyan elevenen kelnek életre, mintha csak tegnap történtek volna, nem pedig évekkel ezelőtt.

(A kép forrása: http://focusingonwildlife.com)

Szeretem a gyurgyalagok hangját. Gyakran látom őket a Velencei-hegységben, amint jellegzetes, háromszög alakú szárnyukon vitorláznak lágyan csirikkelve az erdő fái fölött. Szoktam találkozni velünk a Nagy-legelőt szegélyező tölgyfákon is; előfordul, hogy csapatostól ülnek le pihenni a felső gallyakra, és közben számomra oly kedves hangon csevegnek egymással. Ezek a hangok bennem mindig régi emlékeket idéznek. Egykori vándorutak fáradtságát érzem, hallom a tücsökzenés rétek bársonyból szőtt zsongását, érzem a szalmaszagú árpatarló illatát, a nyári erdő félhomályának titokzatosságát, lilásvörös gyöngyházfénnyel izzó alkonyi felhőket látok és porlepte augusztusi utakon kanyarog előttem a vágy, hogy többet lássak, messzebbre jussak; Duna-mente, Szekszárdi-dombság, Geresdi-dombság, Zselic… szívemhez nőtt Dunántúli tájak, amelyeket végigkísért a gyurgyalagok hangja. Amikor még álomvilágban jártam, mert hittem, hogy aprócska vágyaim az élet nagy dolgait tükrözik. Azóta más lettem. Fáradtabb? Öregebb?

(A kép forrása: https://hu.pinterest.com)

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Alkonyodik. Keskeny erdősávon visz át az utam, lépteim alatt zizeg az elszáradt fű. Az ég alján még látni a napot, vidám üzeneteket kiáltanak egymásnak a feketerigók, kurrog a vadgerle, trillázva búcsúznak a világosságtól a búzatábla felett a pacsirták. Poros utak hajolnak egymásra, a kanyargásukat kísérő akácok koronája csupa békés zsongás. Jó lenne itt maradni. Lefeküdni a galagonya egyre sötétedő sátra alá, megmarkolni az időt, megállítani a felhőket, az álmokat és az éveket. Megvárni a selymes árnyakkal közeledő éjszakát, magunkhoz ölelni a tájat minden fájával, a szántókkal, a hegyek szikláival, és meglesni azokat az öreg titkokat, amelyeket az éjféli szél hoz, de el is visz magával.

Nyikorog bakancsaim alatt a magasles deszkája, amint elhelyezkedek az ülésén. Nézem magam előtt a búzamezőt, amelyet aranyporral hint be az alkonyi napsugár. Kóborló szellő borzolja szinte hangtalanul a kalászokat, mintha fésülködni akarna a kemény bajusz-szálakon. Hátam mögött árok, vizenyős zsombékos. Susogó hullámzás remeg végig a nádszálakon, a megmaradt pocsolyákból unkák és kecskebékák kórusa hallatszik. Vijjogva ereszkedik fészkére egy barna rétihéja, vízityúk riadt sipogása kíséri. A lesnek támaszkodó, sárgazuzmóval borított rezgőnyár koronájában lombszöcske kezd ciripelni. Zörögnek a rekettyefűz levelei, nagyfülű szarvastehén lép ki a gabona közé. Nem messze tőle feketeség; egy vaddisznó turkál a zsombékos szélében. Béke. Némán hagyom, hogy rám sötétedjen.

Álmomban sokszor eszembe jut ez az este a Vértes lábánál. Ott járok az aranyló búzatábla szélén, fák kísérik utamat, elfelejtett időkről suttognak, a levegő meleg és illatos, mint a friss kenyér, édes, mint a méz vagy az első csók, még akkor is, ha életünk folyamán sokszor odaperegtek a sós könnyek is szánk szegletébe… Az emlékek és a szeretet gyertyái nem múlnak el soha, de soha.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Gyertyánok és kőrisfák fekete sátra borul a fejem fölé. Alattuk az erdőillatú félhomály, az a kesernyés pára, amely reggel kékesszürke, nappal szőkésfehér, alkonyatkor pedig rózsaszín. Behunyt szemű erdei tavak vizében szikrázó csillagfény, a hajnalpír enyhe színe, a torkukban üveggolyókat görgető cinkék, akik szipogva, cserregve, pattogva kutatnak a fakéreg repedéseiben, a hűvösödő hajnalok, az ezüstszínű selyemhez hasonlító éjszakai lepkék tánca, a szénaillatú rétek tücsökciripelése, esőtől illatozó levelek, szégyenlős vadvirágok, csöndesedő patakok, a felhők és az égbolt magányossága. Túl vagyunk a nyár derekán.

Hová mennek ilyenkor az álmok? A bennünk lappangó, lángoló vágyak, a cifra mesék; hová tart a színek örvénye, az élet fénye, a nyugtalan, kék éjszaka, a rozsdaszínű hold? A bennünk sóhajtó csendben felállnak a múlt emlékei, kézen fogja őket a kenyérszagú nyár, halkan fordul az öreg naptár lapja, és megindulnak együtt a végtelenség néma országútján. Múlik a nyár…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Bizonyára ismeritek Ti is a vén toronyórák kongását. Valahol a közelben, vagy talán a bizonytalan távolban megszólal, és lassú szívverésként jelzi a múló órák számát, a fogyó életet és időt… Már régen elhalkul az utolsó ütés, amikor a csendbe ágyazva még mindig remeg a réznyelvű harang hangja… hol távolabb, hol közelebb, ahogy az emlékezés visszaidézi távolságon, időn és téren keresztül a régen elhangzott dallamot. Ha majd a múló emlékek kanyargó ösvényén már én is visszafelé fogok hallgatózni, a harangszóhoz hasonlóan fognak bennem muzsikálni és emlékezni a Badacsonyon barlangkutatással töltött napok…

Két éve kezdtünk neki, hogy felkutassuk a Badacsony barlangjait. Eredetileg 13 barlang volt ismert, de ötről bebizonyítottuk, hogy nem léteznek, a kataszterbe felületes információ alapján felvett adatok. A megmaradt nyolc mellé két év alatt további tizennégy barlangot találtunk. De milyeneket! Csodálatos aknabarlangot, kétszintes, hatalmas bazaltlapok között megbújó üreget, orgonaközöket, nyári kánikulában is jéghidegen huzatoló, nagy teremből és kúszójáratból álló egész rendszert. És sorban a beszélő, kedves nevek: Páfrányos-orgonasíp-barlang, Aranydörgés-barlang, Orgonabillentyű-barlang, Panka-aknabarlang, Bujócska-orgonaköz…

Sok kilométert és szintemelkedést megtettünk. Szédítő sziklameredélyeken másztunk végig, véresre karmoltak a vadrózsák, tele lettünk zúzódásokkal és sebekkel, esténként holt fáradtan, sajgó izmokkal vártuk a pihentető álmot, vagy éppen álltunk a felettünk tomboló vad viharban és jégesőben, csodálva a villámok káprázatos fényét a Balaton felett… Nem, ezeket az emlékeket nem lehet elfelejteni. Dicsértessék a Badacsony, a hatalmas bazaltorgonáival, a meredek hegyoldalakkal, a jéghideg forrásvízzel, a sűrű erdőkben megbújó vadakkal, a kőbányában fészkelő vándorsólyommal, és az annyira kedves barlangokkal…örök harangszó maradsz.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com