A jó tájékozódó képesség olyan kincs, amelyet nagyon meg kell becsülni. Részben tanulható is, de sok tekintetben „örökölt”, van, akinek benne van a vérében, és van, akinek még egy élet is kevés ahhoz, hogy ennek a tudománynak akárcsak egy kis elemét is elsajátítsa. Szerencsés az, akinek a vérében van a tájékozódás, de az is szerencsés, aki tudja magáról, hogy híján van ezeknek az ismereteknek. Mert aki többet hisz magáról, mint amire képes, abból csak baj lehet. Amit mesélni akarok, az a csillagokról szól, a Dunáról, a tájékozódásról és egy tizenhét éves kamaszról, magamról, akit egy bakcsó húzott ki a bajból.
Kezdjük azzal, hogy a régi falusi emberek között mindenhol akadt egy-egy „ornitológus”. Mármint, ami kicsi, az a veréb, ami ennél nagyobb, az a varjú, hogyha hápog, akkor kacsa, ha pedig még ennél is nagyobb, akkor az csak sas lehet. A bakcsó vizek mentén élő madár, amely az egész napot lusta szundikálással tölti, és csak esti szürkületkor indul halászni. Ilyenkor gyakran látni az égen, amint nehézkes szárnycsapásokkal repül, és közben hallatja jellegzetes „kvak-kvak” hangját. A „kvak” szót könnyen át lehet hallani „vak”-nak, és már meg is született a madár népi neve: vakvarjú. Mert ugye a verébnél nagyobb, kisebb, mint a sas és nem hápog.
A történet egy vízitúrával kezdődik, amikor Szigetszentmártonból eveztünk le Mohácsig a Dunán. Az utolsó táborhelyen szép ártéri ligeterdőben vertünk sátrat, egy igazi mocsaras, fákkal, náddal és zsombékokkal tagolt vízi labirintus szomszédságában. Ebédet követően elkértem az egyik négyszemélyes túrakenut, beletettem a horgászfelszerelésemet, egy kulacs vizet és irány az elöntött ártéri erdő! A Duna mellett nőttem fel, ismertem a vizet, a halakat és madarakat, de még valamennyire a csillagok járását is! Ha valakit, hát engem nem kellett félteni. Sötéttel megjövök, ott ahol bementem, ki is találok!
Az elöntött erdőbe egy keskeny homoksávon átnyúló csatornán keresztül lehetett beevezni. Nem volt bent mély a víz, alig ért térdig, a legmélyebb helyen is csak derékig. A keskeny csatornák hálózata szeszélyesen kanyargott a fák között, az ágakról vadkomló és iszalag függönye lógott lefelé. A víz átlátszó volt, az evezőm által felriasztott küszök közé időnként balin vágott. Amott egy jégmadár villant egy pillanatra, a távolabbi hínaras, sulyommal borított részeken kócsagok és gémek halásztak, a zátonyokat szegélyező fűzfavesszők és nádfoltok között bujkálva pedig szüntelenül kerepelt a nádi rigó. Ez volt az igazi földi paradicsom!
Az egyik csatorna végén kicsit kiszélesedett a víziút és a fák tövébe a tavasszal visszavonuló ár szelíd kis homokpadot rakott. Kikötöttem, jól partra húztam a kenut és horgászni kezdtem. Semmi komoly csali, mindössze kenyér-galacsin. És hogy mi volt a zsákmány? Apróhalak, zömmel küszök, bodorkák és néhány dévér. Arról, hogy alkonyodik, a szúnyogok értesítettek. Eddig is csíptek, de a naplementét követően, ez már szinte elviselhetetlen volt. De aki horgász, az biztosan ismeri az érzést: csak még egy dobás, na még egy utolsó… Szóval rám sötétedett. Rá kellett jönnöm, hogy sötétben minden fa egyforma, és az egyik nádfolt pontosan úgy néz ki, mint a másik. Amikor befelé jöttem, memorizáltam, hogy mikor merre fordultam, de most minden olyan más volt és el is bizonytalanodtam. A homokpadról nem lehetett látni a Sarkcsillagot, pedig az volt az utolsó reménységem, hiszen ha az megvan, akkor a Cassiopeia, a Nagy-göncöl és a Hattyú csillagképekből már ki tudom találni az égtájakat. Beljebb eveztem, megtaláltam a Sarkcsillagot és a többi csillagképet is, és megindultam nyugat felé. De hamar összekeveredtem. Amikor balra akartam fordulni egy zsombék állta utamat, ha pedig jobbra, akkor járhatatlanul elsekélyesedett a víz. Úgy éreztem, csak körbe-körbe járok, és nem haladok semerre. Méghogy engem nem érhet baj! Túl nagy volt az önbizalmam, és most a véremmel fizettem érte. Mert mondanom sem kell, a szúnyogok keserű kárörvendéssel mintha még többen csíptek volna. A távolból többször is felhangzott: „kvak-kvak”. Bakcsó! Amikor még befelé eveztem, közvetlen az élő víz mellett láttam egy bakcsót. Hátha az ő hangját hallottam, akkor pedig arra kell eveznem. Megindultam a hang felé, és szerencsémre jótevőm néhány percenként mindig megszólalt. Igaz, hogy lassan, igaz, hogy néhány helyen kiszállva és a sekélyes részeken áttolva a kenut, de kiértem. A végén már a Dunán horgonyzó uszályok lámpái vezéreltek. És milyen az ember? A táborban persze azt mondtam, hogy szándékosan jöttem ilyen későn, és hogy nem tévedtem el. Hogyisne, majd még kinevetnek! Hogy mindent egy bakcsónak köszönhetek és a szerencsének? Ugyan! Bár, nélküle talán még most is ott keveregnék a nádi világban… De most, hogy elmúltam harminchét, most már bevallhattam az igazat. :)
Honlap: www.velenceihegysegtura.hu
Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/
E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com
