Mellém lépett és csak kísért tovább. Elhagytam a házakat és füvekkel benőtt úton kanyarogtak a lépteim akácfák között. Itt-ott vaddisznó túrás nyers földje és illata, szarvasok lábától eltaposott kései virágok, kacagó fakopáncs, lebbenő ökörnyál. A nadrágom szárára apróbojtorján termése ragadt szinte csillagászati mennyiségben, és amíg ezeket szedegettem, akkor vettem csak észre a fűszálak közötti hálójában várakozó darázspókot. Elegáns sárga-fehér-fekete-csíkozás, fekete lábak fehér ízületekkel; talán az egyik legszebb hazai pókfajunk. Aztán egyszer csak véget ért a fasor és elértem az erdőt. A tölgyes szélében kanyargott az út délnek a Fenyves-völgy irányába. Amikor megálltam, akkor döbbentem rá, hogy kísérőmről el is feledkeztem. Fehér szakállas, erdőjárta ruhás, kék szemű öregember volt. Csak a szemével beszélt, nevetett és korholt, figyelmeztetett és megmutatott, álmokat tanított és hitet, hulló falevelek előadásán zenét és hullámzást, hangokat és megérzéseket, amelyeket egyébként nem hallanék és nem éreznék, illatokat és színeket, amelyeket csak ő tudott. Ahogy álltam és csak voltam, óvatos dámok léptek ki az erdőből és váltottak át az úton a kukoricás irányába. Tudtam, éreztem, hogy bármit is tennék, ők akkor sem sietnének, akkor is nyugodtak maradnának, hogy láthassam őket és átélhessem a pillanatot. Az utolsó dámtehén is régen elment már, amikor tovább indultam. Boldog voltam. A Csend kísért engem, az örök tanító. Ő volt az, aki mellém lépett utam elején, és aki csak vitt magával előre, bele a tájba, egy nyiszorgó deszkájú magaslesre, mert rókát és nyulat, fácánt és őzet is mutatni akart, és én tudtam, hogy nekem adta az egész világot… minden ott rezgett az őszi alkonyatban, a lemenő Nap sugaraiban, a levelek suttogásában, a Csendben, ami egyszer csak ellépett mellőlem és magamra maradtam…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Be kell látnom, hogy tévedtem. Azt gondoltam, hogy már mindent tudok az erdőről, ahol élek, de több apróságból is világos lett számomra, hogy ez nem így van. Amerre lépek, hullott feketedió termése mindenfelé az úton, eddig pedig fel sem tűnt, hogy ilyen fák is vannak az erdőben. Most már persze rááll a szemem, megismerem a jellegzetes levélzetet és a törzseket is, de korábban a sok-sok megtett kilométer alatt úgy elsétáltam mellettük, hogy észre sem vettem őket. Gondos kezű vadgazdák ültették, hogy ilyenkor hulló termésükkel táplálékot adjanak az erdő lakóinak. Rálépek egyre, lehasad a zöld burok, belül pedig világosbarna csonthéj mosolyog. Ide tehát nem jutott el a dióburok fúrólégy, egészséges a termés. Az úton hullott falevelek sárga szőnyege, az éjszakai esőtől itt maradt sár és pocsolyák, a levegőben az ősz édesbús illata, a törzsek közé ferdén besátorozó napsugarak. Itt-ott makk koppan, amikor apró szélgyerek ujjai simítanak végig a tölgyeken, a Szűzvárról pedig egyetlen dámbika meglehetősen öntudatos barcogása hallatszik. Hangját elkapja a Széles-tető és öblösre formálja, hogy szinte meg tudná fogni az ember a hangokat. Olyan szép ilyenkor az erdő! Érett nő, aki minden szépségét megmutatja de elérhetővé csak akkor válik, ha az ember fáradtságtól nem riadva bakancsot húz, és vándorol hegyek és völgyek között csendben és álmodozva. Ahol elkanyarodik az út kökény kínálja kékeslila termését. Mennyit jártam erre és észre sem vettem! Most leszedem egy termését és beleharapok. Az első jóízű roppanás után lefelé görbülő kiflivé húzza a számat. Majd, ha megcsípte a fagy, visszajövök. Meg feketedióért is, hogy félbetört héja belsejét meg tudjam mutatni kisfiamnak, mennyire malacorra hasonlít. Elgondolkozva lépek tovább és itt is ott is, hármasosztatú, enyhén hullámos levélkék között járok. Nocsak? Itt ennyi az erdei szamóca? Szedtünk júniusban, de csak ímmel-ámmal találtunk, most pedig valóságos szamócaszőnyegen járok. Jó lesz bizony ezt is megjegyezni, majd következő júniusban visszajönni erre. Előttem az úton dámtehenek legelnek, de nincs jó szelem, így hamar elugranak. A fák között meglassul a léptük, és nem sietősen, de határozottan távolodnak tőlem. Hamarosan felfelé indul az út, és megállok egy pillanatra. A barna tölgyesben fehér törzsű fák foltja. Fehér nyárfákból álló sziget a tölgyóceánban. Felettük tündérkék ég, vándorló felhőpamacsok, rajtuk sárguló levelek zizegése. Szép! A szarvasetető mellett három deszka egymás mellett függőlegesen leásva, mögöttük két tuskó. Lőállás. Remélem nem az etetőre járó vadak miatt, hanem csak a téli vaddisznóhajtásoknál van használatban. Lefelé kanyarodok a Mogyorós-alj irányába és az egyre nagyobb fűvel benőtt úton, homokos talajon sercegő bakancsokkal elhagyom az erdőt. Ahogy kilépek belőle előttem ütött-kopott fekete autó, benne két fiatal férfi. Udvarias beszélgetés néhány mondatban vadászok és természetjáró között. Lehet így is, sőt, csak így lehet! Ahogy haladok hazafelé, végig a Vértes panorámájában gyönyörködöm. Csákvár és Gánt, mennyi ismerős hely a most oly távolinak tűnő hegységben! Felette kék ég, felhők, közöttünk zöld és sárga erdők, kukoricások, szélben ringó fejű nádasok. Vajon az életünk, nem olyan-e, mint az erdő? Azt hisszük, hogy mindent tudunk, mindent ismerünk benne, és közben kiderül, hogy alig valamit. Újabb és újabb csodákat találunk benne, néha megbotlunk az ösvényen, és sokszor akkor kapjuk tőle a legnagyobb ajándékot, amikor arra a legkevésbé számítunk.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Felébredtem, és hiába próbáltam, nem sikerült visszaaludnom. Tétova várakozással ültem fel az ágy szélén, de aztán határozott mozdulatokkal öltöztem és léptem ki az éjszakába. Látszott a leheletem, a csillagok szúrósan ragyogtak, a Hold pedig ezüst-óceánban fürödve mosolygott a fenyők felett. Éjfél volt. Belenéztem a messzeségbe, és mintha az elmúlt éveket, hónapokat, heteket és napokat láttam volna, amelyek örömet és bánatot hoztak magukkal, de el is vitték őket. Az emlékek türelmesen várakoztak, hogy aztán előlépjenek a sötétből, és mint a hulló falevelek, keringve táncoljanak, mielőtt megpihennek az idő asztalán.  Befelé figyeltem, a sok küzdelem után megszülető világosságra, a lélek fodraiból teremtődő megnyugvásra, amelyet a béke és a jóság dajkált karjaiban. Önzés, becsvágy, hiúság, gőg, beképzeltség? Értelmet vesztett fogalmak abban a tisztaságban, amelyet az éjfél utáni percek mosdattak tisztára bennem. Felettem vetési ludak vonultak, hangjukat lehozta hozzám az éjszaka. Felnéztem, bár tudtam, hogy nem láthatom őket, ők pedig elvittek belőlem minden negatív gondolatot és érzést, hogy aztán elhagyják őket valahol sohaországban, és én könnyű és határozott léptekkel indulhassak abba a világba, amelyet megteremtek, és amelynek két alappillére a megértés és a szeretet. Amikor beléptem az ajtón, a csillagok biztatón bólogattak…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Nyári időszakban, amikor csupa zöld lomb minden, talán csak a fák törzsét figyelve tudatosul az emberben, hogy társulás határra érkezett. Most, október végén sokkal egyszerűbb a helyzet, mert elég csak a fákon maradt vagy a hullott levelek színét figyelni. A kőrisfákkal tarkított juharosban aranyzöld falak között járunk sárga szőnyegen, átérve a bükkösbe pedig vörös szőnyegű szürke fák között kanyarog az út. A karsztbokorerdő bocskorát vöröslő cserszömörce díszíti, és az egyre barnábbra váló tölgylombok között itt-ott kőris sárgállik, juhar kacérkodik vörösszélű, sárga levelekkel. Igazán szépek azonban a nyárfasorok tudnak lenni ilyenkor, amikor a nap süti őket. Mintha folyékony arany csorogna le az ágakról és gyűlne tócsába a törzsek alatt. Káprázatos kép, amely minden évben csak néhány napig látható. A talán máskor oly kevéssé becsült fehér és rezgő nyár nyírrel kevert állományai festővászonra kívánkozó képet mutatnak ilyenkor. Hát, még ha besétál az ember ebbe az aranytengerbe! Szín, illat, fények, a rezzenő levelek suttogása, apró pattanások, ahogyan földet érnek a játékos szél érintése nyomán elhullott levél-vitézek! Mindmegannyi hangulata elérhető itt az ősznek. Színeket vesztetté csak naplemente után válik a kép, amikor árnyak kúsznak elő a rejtett zugokból. Az alkonyattal nehezülő páracseppek születnek és áztatják puhán csúszósra a korábban még zörgő leveleket. Szinte látjuk magunk előtt a törzsek között némán lépdelni az őszt, aki az egyik kezével szépséget, másikkal pedig fájdalmat és elmúlást teremt. Menyegző ez a valóságban. Erre készült a természet hónapok óta, ezért nevelt virágokat, magokat, terméseket, fiókákat és kölyköket. Az ősz menyegzője ez az idővel, amely halhatatlanná teszi az életet, és az elmúlásból teremt majd új szívdobbanásokat. És mi lehetne méltóbb keret egy ilyen eskütételhez, mint a nyárfások aranyló ígérete?

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A múló idő szekerén utazom. Fiatalként hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mi sohasem öregszünk meg, de ez nem így van. Talán az időérzékelésünkben van a dolog nyitja, fiatalként azt érezzük, hogy lassan múlik, és ahogy öregszünk, úgy lesz egyre sebesebb az idő múlása, mint ahogy egy csermely rohan egyre nagyobb eséssel a befogadó nagy folyóba, ahonnan nincs többé visszatérés. Emlékszem az első barlangászévekre Balatonedericsen az érettségi után. A lapát és a csákány embereiként heteket bontottunk egy-egy barlangjáratban a felfedezés öröméért, és büszkén tetszelegtünk nagyra nőtt szakállunkban, amit az öregek nevetve csak cirkuszkerítésnek neveztek. És most én vagyok annyi idős, mint ők voltak akkor… Kedves Szilárd, Pepe, Timur, Nagy Pihe, Rezső, most már én is tudom, amit ti tudtatok akkor, és jaj, dehogy voltatok ti öregek! Mi voltunk szemtelenül fiatalok, és mint a betöretlen csikók, fejjel mentünk volna a falnak, ha nem vagytok. De voltatok, és mi tanultunk, és évek alatt a leheletfinom tapasztalatrétegek egymásra rakódtak, és talán most már mérhető a súlyuk.

Emlékszem, 7-8 éves lehettem, amikor a Duna mellé nemesnyarast telepítettek, és letermelték vágáséretten, amikor harminc lettem. Múlik az idő, bizony, hogy múlik…

Nem tudom, ki hogyan látja magát, ha elképzeli, ahogy vándorol az idő ösvényén, benne a jelenben, elhagyva a múltat, nyitott szívvel lépdelve a jövő felé. Én hosszú nadrágban vagyok, bakancsban és lábszárvédőben, kalapban és polárban, nagy hátizsákkal és rácsatolt sisakkal, magammal cipelve sátort, derékaljat, hálózsákot és gázfőzőt, hogy bárhol megállhassak, ahol csak szeretnék. Egymásra kacsintunk az idővel, mert azt hiszem, megállítottam őt, és ő rám nevet, mert tudja, hogy nem így van, és én is tudom, mégis elhiszem. Leülök egy sziklára, és hagyom elmúlni a délelőttöt, nézem a pillangók táncát a csertölgy lombjai között, a lódarazsak fészkét a szomszédos fa odvában, és hiszem, az óra számlapján a mutatók nem mozdulnak. Megállok egy kövön a patakban, és percekig nézem a vizet, amíg bele nem szédülök, és tudom, hogy most csak neki múlik az idő, mert én nem mozdulok. Aztán odasodor egy falevelet, múló pillanatot, és nekem meg kell fognom, ne ragadja el az ár! Ugrálok utána a vízből kiálló köveken, lecsúszik a lábam és megmerül a bakancsom, vizes lesz a ruhám ujja, de elérem, és kézbe veszem. Úgy nézek rá, mint egy kincsre. Nem sodródsz tovább kicsi levél a múló idővel, a rohanó patakkal, mert nálam vagy már, biztonságban, és én megállítottam az időt. Higgy nekem.

Talán ha majd igazán öreg leszek, meg tudom fogni ugyanazoknak a tölgyeknek a barázdált kérgét, amelyeket most is érinthetek. Suttogva fognak mesélni nekem, mert ők láttak engem, és tudták, hogy mindig tiszta szívvel éltem. Ha majd leül egy vándor az árnyékukba, hátát valamelyik törzsnek támasztja, a levelek mesélni kezdenek, és ő meg fogja hallani. Volt egy ember, aki együtt lélegzett az erdővel, hitt, küzdött, szeretett és szerették, megállította a mutatókat, aztán egyé vált az idővel, hogy a szél susogásában, a virágok hajladozó derekában, a rebbenő lepkeszárnyban, a barlangok lehulló vízcseppjeinek neszezésében, a naplemente utolsó sugaraiban éljen tovább. Mindörökké.

Fotó: Tuba Zoltán (origo)

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Súlyos, ködös, hideg őszi felhők úsztak az égen, és sírtak, sírdogáltak már napok óta. Felakadtak a hegyek tetején, leszálltak a völgyekbe, csoszogtak és szipákoltak, didergő ujjakkal kopogtak a hullott leveleken. Álmos ködöt sóhajtott a föld is, rőt levelek szállingóztak néma libegéssel, aztán ráborultak ezernyi testvérükre belenyugvó elmúlással. Örök ritmusban lüktetett az erdő, és én csak hallgattam, mint ahogy az ember álomtalan éjszakákon a szívét hallgatja. Messze járó utak szóltak benne, harkály kopácsolása, cinkék cserregése, holló korrogása, róka léptének sejtelmes zsinórozása, ösvényen átdobbanó szarvasok nesze. Jó ilyenkor leülni egy sziklatetőre, és tűnődő várakozással együtt sóhajtani az erdővel. Nem kellenek gondolatok, nem kellenek szavak. A létezés békéjében feloldódva önmagunkra találunk. Egyszerűen jó így lenni.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Didergő égen csapzott tollak,

dermedő vizek felett árnyak vonulnak.

Felhőkbe fulladó messzi vidékek,

fáradt lelkű vadludak, mindig csak délnek!

Kósza sírás az idő mellkasában,

társait vesztve, elszánt némaságban.

Fénylő csillagok alatt, önmagában,

Vadlúd kiált az éjszakában.

A kép forrása: http://islaynaturalhistory.blogspot.hu

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A hajnali köd csodája a felkelő Nap fényében aranyligetté változtatta a völgyeket. Mint tengerben álló szigetek, olyanok most a hegytetők. Itt fent élénk szél fúj, lökéseivel megfeszíti a kabátomat, mintha vitorla lenne, és nem is tudom miért, de egy szót keresek. Hogyan lehetne mindezt a csodát egyetlen szóval leírni, ami most körülvesz? Lehet, íme Erdő: szeretlek. A legszebb szó.

A természet és ember kapcsolatát sokszor nem lehet egyszerűen jellemezni. A napszakok, vagy éppen az évszakok váltakozása olyan, mint az emberben egymást váltó gondolatok. Szép és derűs percek váltakoznak felhős, komor pillanatokkal, kis örömök és nagy szomorúságok követik egymást. Érzéseinket lelkünk dajkálja ringató kézzel, hogy aztán, amikor eljön az idejük, vidámságot vagy szomorúságot, élővé varázsolt álmokat és lassan gyógyuló bánatot leheljenek. A tűnődő gondolatok sokszor fekszenek a szívünkre, és mint apró, pislákoló gyertyák, hol fénnyel, hol sötéttel ajándékoznak meg minket. Amíg az embernek gondolatai és álmai vannak, sohasem lesz belül emléktelen sötétség, mert a belül lobogó fény, idő és emlékezet méltósága halhatatlan.

A természet sok mindenre megtaníthat. Szem kell hozzá és fül, tapintás és ízlelés, illatokból olvasás. Aki el tudja érni azt, hogy a hegyek között járva, ha csak pár percre is, mindent elfelejt, ami a világi élet rideg valóságának kérlelhetetlenségéhez köti; akkor mindent megtanult, és képes kimondani a legszebb szót. Önzés, elvárás, követelés nélkül – tiszta szerelemmel.

Fénykép: Nagy Anett

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Amikor hazafelé indultam, már alkonyodott. Az ég alja vörösen izzó lett, halkan megzendült a szél, a patak vizén apró szeplőket formáztak a hulló esőcseppek, és a levelek apró pattanó hanggal szakadtak el az ágaktól. Távolodóban voltam, mégis közelebb jött hozzám az erdő, a fák koronája, az avarban keresgélő cinkék. A hegyek mélyülő árnyak közé rejtették arcukat, az egyre növekvő sötétség megtapogatta előttem az égerfa ágait, reszkető kezével kibontotta fekete takaróját és eltakarta a világot. Az erősödő szélben és hidegben fázni kezdett a kezem, szakállamon megültek az esőcseppek, néma köd ereszkedett rám a völgyoldal felől, és a növekvő csendben az erdő részévé váltam. Elmúlt belőlem a korábbi szorongás, mert éreztem, itt mindig otthon leszek, mindig hazavárnak. Itt lesz a patak, a rét, a sziklák, a tölgyek rücskös dereka, a mesék, az emlékek, az elmúlás titkának lehetetlensége, és akármilyen hosszú úton járok is, ide mindig haza fogok találni. Megőrzöm szívemben az erdők minden meséjét, az éjszakák, a csillagos ég, a mindenévszakos természet üzenetét, amelyeket még nem látott senki, nem hallott senki, csak bennem értek partot, mint a szél által hajtott falevelek, amelyek felakadnak a zúgó előtt a vízbe hajló fák gyökerein. Hangtalan léptekkel indultam tovább nyugat felé, bele az utolsót lobbanó Nap tüzébe, és ezer húron zsongott fel bennem a létezés soha el nem múló törvénye: az emberi élet célja a szépség és a jóság. Minden más lényegtelen.

Gaja-völgy, Bodajk, 2017.10.21.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Van úgy, hogy az erdőben járva azt érzem, nem vagyok már egyedül. Valaki jár körülöttem, halkan, nesztelen léptekkel, és közben engem figyel. Aztán szinte rám telepszik, kutat bennem, mert nem csak felkeresett, hanem értem is jött. Az emlékezés az. Régi gondolatokat idézget, belenyúl a mellkasomba, megmarkolja a szívemet, hogy újra érezzem az egykori vágyakat és álmokat. Bárhová nézek, bárhová megyek, mindenütt ott áll előttem, mögöttem. Egyre több illatot érzek, egyre több fényt látok, hallom az egyszervolt hangokat, és amikor verejtékezve megállok, mert nem lehet, nem érdemes menekülni az emlékek elől – akkor újra azt érzem, egyedül maradtam. Felkavart képzeletemben az emlékezés szorosra húzza bakancsainak fűzőit, a hátizsákot csak úgy félvállra veszi, és kalapja alól cinkosan rám kacsintva elindul a távoli hegyek felé.

Hosszan nézek utána. Várom, hogy egyszer megáll, visszanéz, de nem teszi, csak megy lehajtott fejjel, végtelen lemondással. Kiáltani szeretnék, hogy várjon, én is vele megyek, de aztán elnyeli az erdő fordulója, és csak csend marad utána, várakozás és szeretet.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com