Az ösvények belőlem futnak szét. Magamnak teremtem őket. Megérzésből, talán tapasztalatból? Ezt a foltot tavaly óta figyeltem. Süllyedés, ahol sosem volt dér. Pár négyzetméter, ahol mindig más volt a hőmérséklet, mint a felszín többi részén. Barlang? Igen, ebben hittem. Ugyanakkor vulkanikus terület, a tektonikai mozgások miatt szétrepedezve, és ismertem a Szent György-hegy példáját, ahol sok ilyen hidegen huzatoló hely van, de barlang kevés. Ott a bazalt töredezett össze, itt a gránit. A repedések miatt megnő a kőzetek felülete, a lecsorgó víz a légáramlás miatt párologni kezd, ami hőelvonással jár és ez a magyarázata a hideg huzatnak. Most sem fűztem sok reményt a dologhoz, de hátha! Eszembe jutott Jantsky Béla, a hegységben 70 éve kutatott geológus mondása is: a velencei gránitból még egy tisztességes sírkövet sem lehetne faragni neki, annyira repedezett és töredezett.

Rászántam a délutánt. Lapátoltam, bontottam. Nyári meleg szeptemberben, izzadtam, szuszogtam, emeltem és rakodtam. Csíptek a szúnyogok, piszkáltak a legyek, arcomra por feketült, de én makacsul csak küzdöttem. Tenyérnyi repedés, huzat, kezdetben kitágulva, majd végleg elszűkülve. Nem barlang, csak repedés, egyike a vulkanikus területeken megszokott kudarcoknak. De kudarc-e valójában? Vajon annak az ismerete, hogy itt nincs, nem lehet-e siker?

Tanultam ebből is. Legközelebb meg kell mérni a kiáramló levegő CO₂ tartalmát is, mert az mindent elmesél. Ha lényegesen nagyobb érték, mint a felszínen, csak akkor van remény barlangra. Ugyanakkor így is szép érzés ez. Erőt és energiát tettem valamibe, ami értéket teremtett volna, ha megvalósul. Megpróbáltam és ez a legfontosabb! Gyermekszívem azért megkérdezi, vesztettem? Nem! Az álmok ugyan nagyon mélyről, talán a gyermeki létből fakadnak, de felnőtt fejjel tudjuk csak igazán, hogy az álmokért milyen sokat kell tenni, mennyire rögös út vezet hozzájuk. Ez ma nem sikerült. Holnap? Máshol? Igen.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Napközben még kedvesen susogva ringatják leveleiket a fák a szélben, de a változás már elindult. Az éjszakai eső vizei ónszínű tavakká gyűltek a mélyebb részeken, és az erdő fái között járó ősz hajú csavargó színesre álmodta a napsugarakban fürdő hegyeket és völgyeket. Az éjszakák hűvösek, hajnalban fakó párák táncolnak a réteken, ahol gímszarvasok tartják nászukat, öblös hangon törve meg a csendet. Más az íze, illata a levegőnek, másképp szólnak a cinkék és a csuszkák is. Valami furcsa nyugtalanság van az emberben is, talán a vándormadarak ösztöne az, ami távoli utak felé irányítaná a lépteket. Lesz majd egy hajnal, amikor az ősz szélesre tárja a ködkaput, és kérlelhetetlen elszántsággal teremti meg a dérszagú új időt. Felnéz majd a fákra, az erdő értőn mosolyogni kezd, és egyszerre fognak hullani a színek, finom percegéssel, mint ahogy a múló idő rokkáján peregnek a másodpercek. Az ilyen hajnalok mélyen az ember szívére fekszenek, de nem az elmúlás, hanem a változás miatt. Benne járunk tűnődő gondolatainkban, a jó és a rossz napokban. Emlékezünk, ami fénnyel és világossággal jár, és megértjük, éppen a változás közepette, hogy az emberi élet igazi célja, a jóság, múlhatatlan.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Jóindulatú folyam az idő, ringatja és nyugtatja az embert, szelíden közelít a békességes kikötő felé. Jó az út, jó a cél, derült bizodalom a megérkezés, és jó a pihenés is, amíg újabb út nem indul. Viszi a folyam az embert, minek is úszna ellene? Szalad az idő, és nincs más tennivaló, mint örülni annak a sok szépnek, amit ilyenkor meglátunk, és amit csak ilyenkor veszünk észre. Ha nem lennének ezek a csendes órák, az ember elfeledné magát az életet.

Az élet szép, minden perce ajándék. Ahogy a patak elragadja az égerfa levelét, velem is úgy rohan az idő. Sodor, nesztelenül, valahová, ahol csak az él múlhatatlanul, ami eggyé válik az időtlenséggel.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Hajnali három óra tizenöt perc van. Az éjszaka fázósan húzta össze magát és dideregve nézett fel a déli égen villogó Orion szemébe. Amikor kifújtam a levegőt, a millió páracseppet kósza szélgyerek hívta táncra, a szomszéd házak felöl kutyák ugattak, és az ébredező indulás lendületében mentem el az autóig. Eleinte befűtöttem, de aztán kikapcsoltam, mert csak fázni fogok majd, ha kiszállok. A fényszóró sápadt fényében szinte futottak a kilométerek és a hegyek egyre közelebb jöttek hozzám. Sukoró határában a Csúcsos-hegy lábánál állítottam le az autót egy diófa tövében. Amikor kiszálltam, szárában a sok hintázástól elfáradt diószem hullott le mellém, és nagyot koppant az autó tetején. Legalább nem a fejemre esett, és ezt égi jelnek tekintettem. Eleinte fák sötét oszlopai között haladtam, majd sziklák között vezetett le az út a Barlang-kúthoz, aztán ezüstfák között fel a Vontatóhoz. Lassan ballagtam, lépéseimet puha tenyerükre vették a füvek, és a nesz nélküli éjszakában egyszer csak megszólalt egy szarvasbika. Mélyen, öblösen, szaggatottan bőgött. Érett bika volt, aki a tehéncsapatát rendezgette, és hangjában dicsekvés és kihívás, elégedettség és harciasság zengett. A rét felöl jött a hang, és ahogy közeledtem a legszélső bokrokhoz, egyre óvatosabb lettem. A szelem féloldalas volt, ami nem a legjobb, de amíg kint vannak a réten, nem lesz baj. Kerestem őket a szememmel, és hiába öntött végig a tájon a kerek képű hold ezüstösen csillogó fényű mosolygást, nem láttam őket. Bekapcsoltam a hőkamerát, és végigkerestem vele a rétet. Egy nagyobb piros folt jobb kézről, ott lehetnek a tehenek, és hol különváló, hol egyesülő izgága, ő lehet nyilván a bika. Messze voltak, sajnos nagyon messze, az asztalsima réten esélyem sem volt közelebb menni hozzájuk. Eltettem a kamerát, és egy bokor tövébe lapulva csak élveztem a bőgést. Bal kéz felöl, a semmiből, törés és ropogás indult, én pedig tudtam, hogy ez egy újabb bika, egészen belebújtam a galagonyabokorba, és még a lélegzetem is visszafojtva figyeltem. Tehenek nélküli bika lehet, aki talán most párbajra hívja a rét hárembasáját. Közvetlen a közelemben elbőgte magát, szinte kézzelfogható volt a hang, átjárt és belém remegett, és én minden sejtemben éreztem a belőle áradó életerőt. Dühös, harcias bőgés felelt a rétről, és pár percig egészen csodálatos hangversenyben volt részem. A ropogás zaja távolodott tőlem a réten lévő bika felé, és nem tudom biztosan, csak sejtem, de valószínűleg a ki tudja honnan érkező kóbor lovag beleléphetett a szelembe, mert egyszer csak ágak recsegése és szarvaslábak dübörgése hallatszott. Elhallgatott a hangverseny, titkolózást húzott magára az erdő, és ami eddig fel sem tűnt, egyetlen tücsök húzta előttem a hegedűjét a rét szélén halk pirregéssel. Puhán és magányosan hulltak hangjegyei a hamarosan megszülető hajnal léptei elé, és én elindultam vissza az autóhoz. Utánam némán összezárult az erdő, csillagok ragyogtak békés magasságokban, és bennem egy el nem mondható jó érzés született.

Hajnali öt óra negyven. A friss levegőtől áthűlten, az élménytől nyiladozni kezdő gondolatokkal húzom magamra a takarót. Még van harmincöt percem, mire megszólal az ébresztő, és elindul a nap. Aludjunk addig.

A kép forrása: ZooZoo.Hu

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Lélegzetem millió apró vízcseppből formál fodrosan gomolygó felhőket a lámpám fényében. Elkapja a szél, pár másodperc múlva újraszületik; teremtés és elmúlás ritmikus ismétlődése. Olyan párás az erdő, hogy alig látni néhány méterre. Csurran-cseppen a fákról a kora esti eső leveleken megült könnye, a vizes fű pedig percek alatt eláztatja a bakancsomat és a nadrágom szárát. Az erdő él és lélegzik ilyenkor. Szarvasbőgés hangját sodorja a szél Gánt felől, a kőrisek között halk neszek ébrednek, és sokszor csak a hátrahagyott szagból tudom, hogy vaddisznó vagy szarvasféle volt-e. Macskabagoly rikolt a csókakői vár falai felől, az avaron cseppet sem félénk erdei egér surran kíváncsi szemekkel egy dolomitszikla alá. Gomba, gomba mindenfelé, távolról csak a fehér tönkjük látszik, mintha miniatűr kiszáradt fákból sorjázna erdő a bükkök alatt. Közelebbről már látom a sötétbarna kalapokat is, megannyi csinos esernyőt, amelyek alatt kövérre hízott meztelencsigák csúszkálnak. Meredek, csúszós, fagyökerektől bordázott ösvény vezet fel a barlanghoz. Hátamon a bag-el bekúszok, és egyszerre más világba kerülök. Itt nem zúg a szél, nem kopognak az esőcseppek, nem hallatszik a szarvasok bőgése. Tisztán hallom a borsókövek között zümmögő szúnyogokat, a cseppkövek csúcsáról halni készülő vízcseppek öröklétbe surranását, a lélegzetemet, a szívdobbanásaimat. A falon vörös csipkésbagoly lepkék és nappali pávaszemek alszanak, feszesre húzott hálóikban eretnekpókok és keresztespókok várakoznak végtelen türelemmel. Csendes világban néma békével hullnak a másodpercek az Idő tarisznyájába. Fényképezek, aztán leoltott lámpával én is csak fekszem csendben. Néhány percig eggyé válok a barlanggal, együtt lélegzünk, együtt nevetünk és sírunk.

 Egyedül járok az erdő útjain.

A hullott virágszirmot,

amelyet a múltban felszedett,

lábamhoz szitálja az emlékezet.

 A magamba vésett álmok elvesztek,

Lelkem bükkfája kiforrja a sebet.

Fénytelen éj borítja be az esőpatakot,

és engem, a hegytetőn álló várromot.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Csendes délután van, és én csak ültem egy óra hosszáig mozdulatlan az erdőben. A fákat néztem, alatta az őszi napfény ragyogásába vesző tájat, de nem csak a szememmel, fülemmel is befogadtam minden rezdülést. A legtöbb fa lombja zöld még, de itt-ott már megjelentek a sárga és vörös színek is, és a levelek valahogy fáradtan és tűnődőn bólogattak az alig mozduló szélben. Más lett a susogásuk is, mintha aludni vágyás lenne a mozdulatukban, és mintha már nem a völgy felé néznének, a távoli messzeségekbe, hanem csak lefelé, közel, a földre. Titkos éjszakákon megnyitja adakozó markát az előttem álló csertölgy is, és hull a makk, bőségesen, szól a kopogtatás az éjszakában, és a vad neszezve kapja fel a fejét, mert tudja, eljött a bőség ideje. Az égen céltalan kis felhők vándorolnak békés magasságban, és a felhők alatt apró fekete pontokat látni; madárcsapatok utaznak dél felé.  Lent csak a feketerigó zörög a levelek között, ahogy csőrével forgatja őket, cinkék cserregnek a fákon és csuszkák szipognak, mert fogynak a hernyók és elrepültek a lepkék, valahová a nyár után, vagy lehulltak, mint egy-egy szárazra pöndörödött levél, és elmúlt a szárnyuk ragyogása, mint ahogy elmúlt a nyár tündöklése is. És mennyire hallgatnak az éjszakák! A csillagok szúrósabb szemmel vigyáznak a csendre, tücskök pirregnek halkan, és néha vándormadarak kiáltását hallani. Bőgnek ugyan a szarvasok, de ez a hang is csak az idő múlásáról mesél, mert újra ősz van, és mire felakasztja tarka kabátját október a fákra, addigra elhallgatnak ők is. Szeretem éjszaka hallani a vándormadarak hangját. Nem láthatom őket, de érzem, mint ahogy ők is érzik, a szívünkbe van rajzolva az út, hogy merre menjünk. Érzem és hallom, ahogy búcsúznak a tájtól, a hegyektől, ahol már vörösen izzik a galagonya, sárgul a vadkörte levele, és elhagyott utak mellett álló fákon üresen ásítanak az elmúlt nyár emlékei. Aztán eljön majd az a nap is, amikor megjön a varjak hangja. Kárognak majd, alattuk sárgán zörren a kukoricaszár és hidegen csillog a harmat fénye, és hangjukban néma utakról fognak mesélni, szomorú tájakról, őszi kikericcsel kicsillagozott mezőkről. Fellibbent előttem a fára egy feketerigó, és megszólaltatta furulyáját, szomorúan, és az elmúlásról mesélt nekem. De én, nem hittem neki. Én a vándoroknak hiszek. A fülemülének, a sárgarigónak, a gyurgyalagnak, a vadludaknak. Mert egyre hidegebb lesz az ősz, és aztán tél jön, és lehet szomorú a dal, de én akkor is hiszem és tudom. Lesz újra tavasz.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Láttam a lombot születni. Kék tavaszban zöld ujjongást, ráncos arccal nyíló leveleket a magas kőris ágain. Ráncosak most is a levelek, száradnak, és egyszer csak zörögni fognak, mint a papír. Megrázza majd őket a szél és lehullanak. Most még azonban ezer kis kézzel markolják a fát, beragyogják az őszi erdőt sárga lobbanással, szinte felgyújtják a végső perceket. Dac ez? Tékozló szépség a reménytelenségben? Mosolygó arc az elmúlás előtt? Örökké kellene élni, de ha nem lehet, küzdeni bátran és vígan búcsúzni. Büszkén bukni el a sors útján, aranyként festve meg az utolsó perceket, és nem gondolni arra, milyen jövőt ígér a hideg szél. Kőrislevelek suttogják mindezt, alig hallhatóan, talán csak nekem, hogy megértsem őket. Magas fák között sétálok lassan, és a lombok sárgasága egyre jobban elveszik a beálló alkonyatban. Összebújnak az utak az erdő mellkasán, hallgatóznak a völgyoldalban a mohalepte sziklák, az ösvény mellé pedig láthatatlan tücskök ülnek le halk pirregéssel. Párafoltok keringőznek elő a fák közötti titkos sötétségből, néha zörgés indul el, majd elhallgat, hallom a lendülő léptek bizonytalanságát, a vad neszezését, és szinte magamon érzem figyelő szemeik pillantását. Pókháló érinti arcomat, ágak simogatják meg a vállaim, lépteim puhán tapogatóznak előre a némaságban. Megállok egy rücskös törzsű kőrisfa mellett, érintem a kezemmel, behunyom a szemem, és csendben csak vagyok, létezem. Éltető erő árad szét ereimben, szívem dobbanása küldi szét, hogy a surrogó vér útján mindenhova eljusson bennem. Érzem, ahogy lelkembe leheli életét az erdő. Kezemben érzem a szerelme édességét, amikor ujjaink összeölelkeznek, és a szélcsendes végtelenben megfoghatatlan álmokról mesélnek a gondolatok. Elindulok aztán lassan, és elindul mögöttem az ősz is, hogy hideget hozzon a fennsíkról, szétterítse a fák között, és az elmúlás nevében aranyló leveleket szüreteljen az idő asztalára.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Duzzadt hasú felhők érkeztek délnyugat felől, hogy aztán a durva szél kiszakítsa a ruhájukat, és könnyterhükkel gombaillatúra áztassák az erdőt. A völgyek mélyéről lusta párák kúsztak elő, megültek néma várakozással a fák között, és a rozsdásodó levelek csurranó-cseppenő ereszein sokezer vízcsepp szaladt lefelé alig hallható finom neszezéssel. A távolba vesző hegyek kék vonala felől szarvasbőgés hangját hozta a szél. Mellettem a tölgyfán egy ázott tollú cinege keresgélt rovarok után a kéreg repedéseiben, társtalanul. Az út túloldalán nyújtózó bükkfák törzsei között harkály kacagott, majd feltűnt a madár is, és hullámos repüléssel szelte át a völgyet. Szajkó vijjogott valahonnan, pontosan úgy, mint egy egerészölyv. A kis csibész jól eltanulta a hang utánzását, és tavasszal nyilván hasznát veszi a fészkek fosztogatásánál. Aztán esőcseppek szitálásába burkolózó csend borult az erdőre, még a kis cinege is elreppent valahová. Néma percek veszik ilyenkor körül az embert, mintha minden örök lenne ezen a világon, és az idő nem múlna, csak az óránk számlapján körbejárva, de ránk nézve, hatástalanul. Nézem a kezem fején megülő vízcseppeket, a bakancsom orráról szétguruló esőcsepp-gyöngyfüzéreket, és megtörve a némaságot elindulok a széllel szemben. Én vagyok az egyetlen mozgás, én vagyok az egyetlen élő. A saját gondolataim erdejében járok, csúszkálva a néhol sáros, köves ösvényen, és hagyom, hogy az egyre szaporábban hulló eső kimossa belőlem a hétköznapok során belém rakódott fáradtság és gondok minden salakját. A bükkösbe utat nyitó rét szélén megállok, nézem a füstkígyóként emelkedő páraoszlopokat, a nedves aranyvesszőt, a zászlóként meredő nádtippanokat. Érzem, ahogy a szempillámról és a szakállamról csepeg a víz. Itt, most, bőrig ázva, a halványodó alkonyi fényekben, a kicsit búskomor, rám telepedő erdei csendben mindent megtaláltam, amit kerestem.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Valahol messze keleten a világmindenség végtelen kék mélyéből magasra ívelt a Nap, sugaraival beragyogta a fűszálakon megült milliónyi harmatcseppet, mintha így akart volna kárpótlást adni az égbolton kialudt csillagok fényeiért. Nemsokára eljön majd az az idő, amikor a nappalok érezhetően megrövidülnek, az éjszakák hosszabbodnak, és reggelre harmat helyett csillogó dér fogja borítani a tájat. A fák és bokrok levelei már elkezdtek színesedni, és hamarosan pompás tarka ruhába fog öltözni az erdő. Aztán jönnek majd hideg szelek is, akik vadul örvénylő táncban leszaggatják a leveleket, a magasba röpítik majd könyörtelenül a földre sodorják őket, hogy szemfedőként eltakarják a hervadtan didergő földet. Szürke fellegek születnek majd és hideg esők, amelyek komor kitartással szemerkélve nyirkos hideget fognak lehelni a hegyekre. Sír ilyenkor a táj; siratja az elveszett tavasz elbűvölő szépségét, a mulandó nyár mosolygó hangulatát, de siratja az ősz tarkaságát is. Most még azonban melegítenek a napsugarak és nyoma sincs a változó idő csontkezű markolásának. Néhány perc volt csak vagy talán tíz is, amíg átfutottak rajtam ezek a gondolatok? A Csúcsos-hegyen álltam Székesfehérvár határában, északkelet felé néztem a pákozdi hegyek felé; néztem a pára fehér paplanját, amint tovasodródik a friss reggeli szélben, és élveztem a nyugalom néhány percét. Csikorgott a kavics a lépteim alatt, kattant az autó ajtajának zárja, elfordítottam a kulcsot, hallottam, ahogy a felzúg a motor, aztán beleautóztam a felkelő Nap aranyló lángtengerébe…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Bizonytalan, öreges álmok járnak ilyenkor a hegyek között. Ősz van. Napközben még megvillantja utoljára fényes, mosolygó arcát a búcsúzó nyár, de az esték, az éjszakák, és főleg a hajnalok nem hazudnak. Ködpaplant húznak ilyenkor magukra a völgyek, és a hegycsúcsok úgy állnak ki belőlük, mint a szigetek egy óceánból. Az embert úgy körbefogja a csendes elmúlás visszavonhatatlan érzése, mint ahogy a patak öleli körbe sustorgó áramlással a benne álló kődarabot. Halk koppanásokkal járnak a harmatcseppek az avaron, az erdei utak pedig bujkálva kanyarognak a fák között. Dideregve húzzuk az aláruhát, az overállt, fűzzük a bakancsot, vesszük hátunkra a barlangász-zsákot. Kesztyű, kézben a szíjánál fogva hordozott sisak, csendes beszélgetés, ahogy felfelé szuszogunk a Szilváskőre a barlangokhoz. Vár a föld alatti birodalom minket. Mindig csak lefelé, mintha menekülni akarnánk az ősz és az elmúlás elől – az örök csend világába.

Szilváskő, Medves-Ajnácskői-hegység, 2017.09.07.

Indulás lefelé

Miki érkezik a mennyezeten keresztül

Miki megérkezett

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com