Talán csak én gondolom így, és valójában mosolyogni való a dolog. Én hiszek abban, hogy a természetnek lelke van. Bármerre járok, hegyek között, erdőben, barlangban, a nádasok világában vagy éppen egy réten; ott érzem magam körül. Képzeletemben leginkább a görög mitológia nimfáihoz áll közel. Ők sem véletlenül hittek ebben és képzelték így… De mondhatnám a Távol-Keleten élő gold vagy nanáj népcsoportot is, akik szintén ember képére formálták a természet szellemét, és megtalálták mindenben létezését, még a tábortűz lángjának vidám ugrálásában is. Talán van valamilyen közös vonás azokban az emberekben, akik életüket a természetben élik?
Miért van az, ha egy nap nem mehetek ki a természetbe, akkor az szinte fájdalmat okoz? Miért van az, hogy boldog tudok lenni pusztán attól, ha nyáron hanyatt fekve egy réten a felhők vándorlását nézhetem? Tud a tél nagyon szigorú lenni, vörösre marja a fagy az arcomat, reszelőssé a kezemet, cserepessé a számat; de mindezt csak úgy fogom fel, mint a világ legtermészetesebb dolgát, és ebben is meglelem a boldogságot. Miért tudok elcsodálkozni egy virág szépségén, a patak csobogásán, a fényjátékon a fatörzsek között, a bogarak zümmögésén a tavaszi estéken feketébe csavarodó akácok koronájában? Miért tudok örülni az első szentjánosbogárnak, fecskének, kakukkszónak; az utolsó vadlúdnak, a fenyőrigóknak, a tükörré dermedt tócsák jegére fagyott ákom-bákom mintáknak? A választ sokáig kerestem magamban, és előszőr magamnak sem mertem beismerni, de most már határozottan tudom: szerelem ez.
Ne higgyük azonban, hogy csak a szépség az, ami ezen az úton kísér. Mert ahol fény van, ott jelen van az árnyék is. Júniusban a mellettem becsapó villám, augusztusi viharban a jó irányba dőlt fenyő, amellyel csak reggel szembesültem és csak a szerencsén múlott, hogy álmomban nem a sátorra és rám dőlt. Sérülések, amelyeket a barlangkutatás hozott magával, karcolások a testen és a lélekben, amelyeket az évek alatt gyűjtöttem össze. Mert látnom kellett a természetet összevont szemöldökkel is, mérgesen… Mondom én, hogy olyan ez, mint a szerelem vagy az élet. Hullámzás, amelyben van fent is és lent is, és csak egyet tehetünk; jó hajósként folyamatosan tartjuk az irányt. Az igazi szerelemben az ember kitart és küzd, erőn túl is, mert hisz a múlhatatlanban, az összetartozásban. Gyerekkoromtól van bennem ez a magasztos természetszeretet, de nem keresztnek kaptam, hanem vezércsillagnak. Ha felhők takarják is az eget, és a csillag nem látszik, akkor is tudom, hogy ott van, érzem a helyes irányt…
Ha nem is magányossá, de magánykedvelővé válik az ilyen ember. Keveset beszél, és inkább átgondoltan szólal meg, sok mindent önmagában él meg, mert nem tud, de talán nem is akar nyitott lenni. Szívében egy saját világ lakik, és a kulcsot csak kevesen kapják meg hozzá. Magamról tudom, hogy nagyon nehéz dolog ez. Érték és teher. A világ sodrában jobban benne élő emberek sokkal könnyebben boldogulnak az életben, mert ők megtanulták, hogy nem csak fehér és fekete van, hanem szürke is, és képesek akár irányítani is az érzéseiket azért, hogy beilleszkedjenek. Én azonban nem ilyen vagyok; talán olyan tudásuk ez nekik, amit én soha nem leszek képes megtanulni. Akár egyszerű hétköznapi dolgok is képesek hegyekké nőni a szememben, és nem igazán tudok se könnyen változni, se könnyen alkalmazkodni. A keresztnevem kősziklát jelent; és mint ilyet, csak türelemmel és szeretettel lehet formálni, erővel semmiképpen. Mert egy kődarabból csoda is születhet, de a sok ütéstől repedések is lehetnek, aztán pedig visszavonhatatlan törés. Sokszor szembesülök azzal, hogy emberekkel elbeszélünk egymás mellett, nem értjük egymást; mintha két világ találkozna, és mindig én vagyok az, aki végül bezár. Mindez talán hiba, ugyanakkor sokfélék vagyunk, és mindenkinek meg van a maga helye a világban. A jó és a rossz, a helyes és helytelen fogalma az örök érvényű erkölcsi és etikai törvényeken kívül értelmét veszti ebben a helyzetben, és egyszerűen csak annyit lehet mondani: mások vagyunk.
Hogyan kell helyesen élni? Tudja-e valaki erre a választ? Vagy éppen arra a kérdésre, hogy mi a boldogság? Egyáltalán hogyan kell boldognak lenni? Tudunk-e boldogok lenni? Vajon tudjuk-e életünk minden történésére a magyarázatot? Kell-e egyáltalán mindenre magyarázat? Hogyan kell újra és újra felállni és visszatalálni önmagunkhoz? Azt hiszem, ezekre a kérdésekre senki nem tudja az igazi válaszokat.
Kint lenni a természetben olyan érzés számomra, mintha otthon lennék. De hát miért is ne érezném ezt, hiszen szeretem őt, és ő is engem. Ott van a boldogság, tudom, hogyan kell benne élni és mindenre tisztán látom a magyarázatot, a helyemen vagyok és önmagamra találok. Senki nem mehet szembe saját magával, és vagy elfogadja magát olyannak, amilyen, vagy boldogtalan lesz. Mindenki hazaér egyszer.
Honlap: www.velenceihegysegtura.hu
Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/
E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com
